Százezrek követték a Duna tévében, és huszonötezren a helyszínen, amint a Nemzeti 2017-ben bemutatott, Csíksomlyói passió című előadása augusztus 18-án hazatért. Tudósítás arról, hogyan talált vissza „szülőföldjére” Vidnyánszky Attila rendezése, amely nemcsak a nézők száma miatt volt több egy színielőadásnál.
Amióta a Nemzeti Színház tavasszal nyilvánosság elé tárta tervét, hogy a Csíksomlyói passiót az augusztus 20-ai hétvégén bemutatja a pünkösdi búcsújárók zarándokhelyén, sokan találgatták, hogyan fogadja majd ezt a somlyói Nyereg közönsége. No és az égiek. Az előadásnak ugyanis nem volt esőnapja. Vakmerőség ez vagy ráhagyatkozás? Annyi biztos, a Gondviselő szándéka éppen olyan, mint amilyen a közönségé tud lenni: kifürkészhetetlen.
Persze rendeztek már Csíksomlyói passiót a múltban. Éppen az augusztusban elhunyt Kerényi Imre. És volt már grandiózus előadás is a Nyeregben, az István, a király. Csak éppen mindkét párhuzam sántít. Kerényi és Balogh Elemér 1981-es passiója valóban küldetéses bemutató volt, a múltfeledésben élő szocialista kultúrpolitika határainak nagyszabású áthágása. De az akkori Nemzeti tízéves sikerszériája mégis más karakterű előadás volt, mint a mostani. Kerényiék kizárólag hivatásos színészekkel – Iglódi István, Ivánka Csaba, Kézdy György, Hámori Ildikó főszereplésével – játszatták el Jézus szenvedéstörténetét, míg Vidnyánszky képzett színészeket és a Magyar Nemzeti Táncegyüttes művészeit, valamint gyerekeket és erdélyi táncosokat egyenrangúan szerepeltetett, azzal a kifejezett szándékkal, hogy a kevésbé képzett megszólalások hitelesen felidézzék a 18. századi ferences iskoladrámák szellemi közegét. De a Nyereg híres produkciója, az István, a király sem tekinthető előképnek. Szörényi Levente és Bródy János rockoperája ugyanis a 2003-as somlyói bemutató idején már valóságos közkincs volt, olyan zenés darab, amelynek minden dalát slágerként énekelte együtt a közönség a színészekkel. A Csíksomlyói passió archaikus dalait azonban csak elvétve ismerik – még Erdélyben is. Arra tehát nem játszhatott rá a Nemzeti, mint amivel egy István, a király esetében minden rendező élhet: arra, hogy az előadás közkedvelt dalokkal korbácsolja fel a nemzeti érzést. Ráadásul a Nemzeti előadásának csak az egyik rétegét alkotják az olyan sokak által ismert énekek, mint amilyen az Én felkelék jó reggel hajnalban kezdetű moldvai gyűjtés. Ezek mellett az előadásba Vidnyánszky Attila beépített részleteket 18. századi ferences iskoladrámákból, de más szövegkincseket is, nem beszélve Szőcs Géza 1999-es Passiójának kortárs textusaiig. Mindezen okok miatt már a bemutató előtt egyértelművé vált, hogy a mostani Csíksomlyói passiónak nincs előzménye.
Az előadás zarándokútja a legendás székely hegymászóról, Erőss Zsoltról elnevezett csíkszeredai sportcsarnokban kezdődött. Itt tartotta a bemutató hetének szerdáján az első összpróbáját a színház, a Zsuráfszky Zoltán vezette Magyar Nemzeti Táncegyüttes és több erdélyi tánckar minden fellépő művésze és tagja. És ide érkezett meg kicsit késve az előadás egyik lelke, Berecz András. Minden szereplőt megölelgetett, aztán nagy hirtelen belépve a próbába ajkára fagyott a szó. Na, ilyen se volt még! És ezután sem történt. Az előadás igrice ugyanis innentől kezdve sziporkázott a színpadon és azon kívül, de még az ebédre várók kígyózó sorában is. Berecz szerepe szerint vándor, aki a maga gyűjtötte mesékkel és rengeteg humorral oldja az előadás feszültségét. De Berecz nemcsak komédiázott, hanem Cirénei Simon módjára (aki Jézusnak segített a keresztet cipelni) sok terhet magára vállalt a próbák és az előadás során. Mindenkihez volt egy jó szava (az ő esetében illik inkább úgy fogalmazni: mindenkihez volt egy jó monológja), talán ő bátorította legjobban az egész próbahéten a szovátai gyerekkórust, azaz a Boldogasszony Iskolanővérek Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkarának ifjú tagjait, de Berecz volt az is, aki hatalmas drámai erővel, szívszorító módon adta elő az Ím ketté szakada templomnak kárpitja! kezdetű éneket.
S hogy mi lehetett e pillanatnyi kihagyás Berecznél? Megilletődöttség? Aligha. Talán mindannyian előreszaladunk, s ahogy a bölcs indiánokról mondják, kell egy kis megállás, elidőzés, amíg bevárjuk, hogy utolérjen bennünket a lelkünk. A Csíksomlyói helyszíni próbái a felületes szemlélő számára bizonyára a rendezői és koreográfusi instrukciókról szóltak, valójában inkább fegyelmezett, szelíd, derűs, de ami a legfontosabb: közös várakozás volt ez, hogy az előadókat utolérhesse a passió lelke.
Ne csendes áhítatként képzelje el mindezt az olvasó. Vidám színészek, lábtenisszel melegítő táncosok, szorgalmasan és nagy odaadással dolgozó (és egymást folyton ugrató) műszak, mindenre kész helyi szervezők. A nyüzsgő felszín alatt azonban adventi várakozás mindenkiben. A szereplők a próbán kívül fáradtsággal és szertelenséggel leplezik a készület érzését. A Jézust alakító Berettyán Nándor vagy a tanítványt játszó testvére, Sándor ugyanolyan keresetlenek, mint bármikor, Tóth Auguszta nemcsak Máriaként, de „civilben” is a fiatal kollégákról gondoskodik. Talán ő az egyetlen, aki még az ördögért is aggódik, s időnként a sátáni Zsibárust alakító Farkas Dénest faggatja: „Ugye, találtál árnyékot a próbaszünetben?” Az Annás főpapot megformáló Schnell Ádám, a Péter apostolként sziporkázó Rátóti Zoltán, az előadásban extatikus Mária Magdolnát alakító Barta Ágnes is egész héten nyugalmat áraszt. Nem mindennapi élmény ez: egy kétszáz fős stáb, megannyi ambíció, életút, tapasztalat – és mégis szinte harapni lehet a kiegyensúlyozott munka levegőjét.
***
A csíksomlyói előadásnak azonban csak az egyik része a művészek hangoltsága – éppilyen fontos a hely szelleme is. Három ecsetvonás ehhez, és ráadásként egy negyedik is, a magyar igazság szerint.
A medve
Messziről úgy tűnhetett, hogy augusztus 18-án, vagyis az előadás napján is bukolikus nyugalomban heverészik rendező, tudósító és színész. A Nagy-Somlyó fáinak árnyékában ugyanis magányos emberek hűsöltek a napsütötte délelőtti próba után. Az csak a szünet után derült ki, hogy a látszat ellenére senki sem tudott aludni. Az anyaországi hírek visszatérő sztárja a székelyföldi medvehad, amelynek legbátrabb tagjai még a csíki falvakba és városokba is bemerészkednek, de a somlyóiak a zarándokokat is óva intik: estefelé ne járjanak keresztutat, mert az bizony nemcsak a buzgó vallásosoknak, hanem a medvéknek is kedvelt útvonala. Így találkozik Szinyei Merse majálisának idilli világa a Sikollyal. Kívülről nézve mindenki békésen pihen, de a heverésző alkotók belül éberebbek bárkinél, mert minden neszből lopakodó medvét hallanak ki. Lámpaláz: medve a neved. Ha van tetszhalál, úgy van tetszalvás is. Így telik az előadás előtti néhány óra. (Az aggodalom nem minden alapot nélkülöző – az előadás másnapján Csíkszereda egyik általános iskolájának az udvarára mászott be egy medve, amelyet ott ki is lőttek.)
A szamár
Ahol tömeg van, ott mindig feltűnik egy-két különc figura, de a csíksomlyói csodabogárra senki sem számíthatott. Sok néző azt hitte, hogy a bemutató alatt a Makovecz Imre Hármashalom oltára mögött elhaladó szamár az előadás része. Ám a somlyói szamaras jelenet nem Vidnyánszky Attila rendezése, hanem az életé. Egészen kicsit persze Vidnyánszkyé is. Történt ugyanis, hogy a pesti Nemzetiben 2013-ban bemutatott Vitéz lélek című Tamási Áron-drámát a teátrum négy erdélyi helyszínen, így Csíkszeredában is játszotta. A székelyföldi előadást látta egy helyi néző, akit életközepi válságában annyira megérintett Tamási drámája, hogy maga is újrakezdésre vágyott, s ennek zálogát a történetbeli főszereplő, Balla Péter szamarában látta. Vett is magának egyet. Ez a középkorú férfi volt az a kéretlen, de szívesen látott vendégművész, aki úgy sétált bele a Csíksomlyói passióba, ahogy Jézus Jeruzsálembe.
A szék
Az előadás napján mikrobusz kapaszkodott fel a Nyeregbe. Nagy porfelhőt kavart, mire felért. Derék, bajszos ember pattant ki belőle bájos feleségével és a gyermekeikkel. Esztány Zsolt csíkszentléleki „szépítőművész”, azaz fafaragó és családja érkeztek meg. Jó vendég módjára nem üres kézzel. Mert a mikrobuszból nemcsak ők pattantak elő, hanem egy szék is. Esztány úr azzal kívánta emelni a „történés magasztosságát”, hogy felajánlotta a maga által készített remeket az előadáshoz. Így került a Székely László által tervezett díszletbe, a Pilátus palotáját idéző hatalmas forgatható lépcsősor tetejére a helytartó trónja. A szakrális tárgy a Gyimes Hidegség-i, újonnan szentelt Szent Imre-templom szentélybútorzatának részeként készült, amelyről tervezője a következőket mondja: „Anyaga dió, a latin nyelvben a Dio az Isten neve. Ezt magam készítettem teljes egészében ötven munkanap alatt. A méreteit az ergonómia és az elképzelt szerkezet adta, így változott át az én világomban is papi székből trónussá elkészülte közben (súlya miatt helyhez kötötté vált). Csavart oszlopos lábai jobbra-balra örvénylenek, illetve a háton is szembeforognak a forgó rózsák, az a nap és a hold leképezése (akár a székelykapuinkon), a férfi és a nő princípiuma, de az anyag és a szellemvilág párossága is. A beülő személy energiacsokrai fölött mozdul meg a faragás, a gyökértől a fejtetőig. Hitünk szerint a Szentmisében megelevenedik az utolsó vacsora, és a pap életvitelétől függetlenül, abban a helyzetében Krisztus Urunkat jeleníti meg. Így a trónus, Krisztus mennyei királyságát eleveníti meg törékeny hitünknek.”
…és Jézus fájdalma
Székelyföld látványát a kapuk, lelkületét pedig az ott élő emberek teszik azzá, ami. A somlyói passióban Pilátust alakító Molnár Levente operaénekes nemzetközi sztár, de közkedvelt helyiként az egész előadás egyik ötletgazdája is. Bocskor Lóránt és Molnár Szabolcs pedig amolyan székely varázslók: nincs olyan szükség, amire ne ők lettek volna a segítség. No és jelen ráadás-ecsetvonásunk egyik főszereplője: Ábrahám Előd. Talán csak szőnyeget nem reptetett az előadás érdekében, minden mást szállított a produkció rendelkezésére. Tagbaszakadt, napbarnította székely ember, aki az egész próbahét folyamán fáradhatatlanul és derűvel igazgatta dzsúdós tanítványait. A fiatal önkéntesek sosem kérdeztek vissza, és nem törődve a tűző nappal, elhúzódó munkával, két hegyre futás közben pihenésképp fekvenyomtak padokkal, kordonnal, és mindennel, ami csak a kezük ügyébe akadt. Kevésbé körülményes korokban úgy mondták volna: ez a talpig férfiakból álló társaság is megnézte az előadást. De már a péntek esti főpróbán elgyengültek. Egyikük elsírta magát, mert „rossz volt látni, hogy Jézust bántják”. Amúgy pénteken esett az eső Csíkszépvízen, és a szeredai utcákon is elmosta a port, de a Nyereg területét – bár éppen e két helység között fekszik – valahogy elkerülte.
A szombati előadásra aztán három irányból özönlöttek a nézők. Még világosban érkeztek, aztán az előadás első felében ráborult a sötétség a Nyeregre. Éppen fordított jelentése van ennek, mint az adventi hajnali miséknek: Jézus szenvedéstörténetéhez a naplemente, majd a nesztelen sötétség illik. Csend ülte meg a huszonötezres közönség sorait. Az előadás fortissimói hatásosak voltak, de az Aranymiatyánk című, megrendítő szépségű nagyheti legendaballadát hallgató embertömeg némasága még inkább. Az előadás végén közösen elénekelt Boldogasszony Anyánk, a Himnusz és a Székely himnusz is ünnepi erővel csendült fel. Egyszerűbben fogalmazva: három himnusz is kevés volt, hogy kisiklassa a nézőtér intim, megrendült hangulatát. Nem zengte kórusban a közönség a ria-ria-Hungáriát, és templomi zászlókat sem lehetett látni. Senki sem demonstrált itt semmit. Mindenki magát képviselte. Talán ez az önazonosság: amikor utolér bennünket a lelkünk. Aki augusztus 18-án felzarándokolt a Nyeregbe, egyet akarhatott: megnézni a Csíksomlyói passiót. A közönséget átölelte az előadás. Szó szerint is. Külön stáb dolgozott azon egész héten, hogy a tévéközvetítés képét a nézőtér két oldalára kifeszített ponyván követhessék a színpadtól távol álló nézők. Ez a két „vetítővászon” azonban rendre kifogott a szervezőkön, mert hiába készült lyukacsos anyagból, a legkisebb szélre is úgy reagált, mintha nyílt vízen a hullámokat szelő hajó vitorlája lenne. A veszélyes „árbochatás” elkerülése végett hatalmas bemetszéseket végeztek ezeken a ponyvákon. De annak érdekében, hogy a közvetítés képe ne essen áldozatul a lyukaknak, a felhasogatott részek elé kisebb foltnyi anyagokat lógattak. Aki ismeri Vidnyánszky Attila színházát, tudja, hogy ez a kép szimbolikus. A különböző szövegforrásokból és művészeti ágak gesztusaiból építkező előadásait a rendező sajátos névvel illeti. Felszakadott kárpit, megtépázott vitorla, egymás elé lógatott anyagok – ez a Vidnyánszky-féle foszlánydramaturgia jelképe.
Egyébként végül nem fújt a szél. És természetesen az eső sem esett.
Lukácsy György
fotók: Eöri Szabó Zsolt
–––––––-
Egy monumentális előadás résztvevői
A Csíksomlyói passió hazatérése nemcsak helyszínváltást jelentett az előadás számára, de azt is, hogy a produkció hatalmas erőt merített olyan erdélyi ének- és tánccsoportok energiájából, akik örömmel csatlakoztak az augusztus 18-i ünnepi bemutatóhoz. Így bővült a Nemzeti Színház és a Magyar Nemzeti Táncegyüttes budapesti előadásának amúgy sem csekély számú alkotógárdája mintegy kétszáz fősre. Hat helyi művészcsoport, a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes és a Borsika Táncegyüttes, a sepsiszentgyörgyi Háromszék, a csíkmádéfalvai Mereklye és a balánbányai Ördögborda Táncegyüttes, valamint a Boldogasszony Iskolanővérek által vezetett Marosszéki Kodály Zoltán Gyermek- és Ifjúsági Kórus csatlakozott az eredeti szereplőkhöz. Bár sok jó ember kis helyen is elfér, ahhoz, hogy ennyi művésznek teret biztosíthassanak, Székely László a Nyereg adottságaihoz igazította az előadás díszletét, amelyet egy 40 fős műszaki csapat épített fel. A Makovecz Imre által tervezett Hármashalom oltár mellé két színpadot emeltek, egyiken Pilátus palotája, a másik – forgó – színpadon a Golgota kapott helyet. E két építménnyel az előadás tere mintegy hatvan méter szélesre bővült. Annak érdekében, hogy a közönség a helyszínen is élvezhesse a színészi arcjátékot, a nézőteret két kétszáz négyzetméteres vetítővászonnal határolták le. Az előadótér azonban nemcsak a Nyeregre merőlegesen terjedt ki. Jézus keresztútja ugyanis a Nagy-Somlyó erdősávjának aljától egészen a Kis-Somlyón található Makovecz-oltárig húzódott. A több mint százötven méteres kálvárián a Jézust alakító Berettyán Nándor a nézőtéren kialakított járaton át haladt, vagyis a közönség az esti sötétben testközelből követhette a fénnyel megvilágított, keresztet cipelő alakot. A nyeregbeli előadásra mindezen okok miatt nemcsak művészi értelemben illik a nagyszabású jelző.
(2018. szeptember 25.)
