Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. december 23. - Viktória Napja

Háttér

Színházi szerelmek

„Venus az ég alján”

Móricz Zsigmond és Simonyi Mária szerelme

Sikeres színpadi szerzőként sok pénzt lehetne keresni. Erre a gondolatra jutott Móricz Zsigmond a naplói tanúsága szerint az 1920-as évek derekán. Az akkor már befutott és sikeres író az 1919-es proletárdiktatúra idején az írói direktórium tagja lett, ezért a Horthy-korszak kezdetén mellőzték, írásai csak a Nyugatban és az Est-lapokban jelenthettek meg. Állandó anyagi gondok gyötörték. De vajon más nem vonzotta a színház világához?

 

Fedák Sári, Móricz Zsigmond és Simonyi Mária.
A felvétel Móricz Szépasszony kocsisa című művének bemutatóján készült a Magyar Színházban, 1929. Áldor Dezső felvétele

 

Első színházi kalandját Móricz 1909-ben, amikor Sári bíró című darabját a Nemzeti Színház bemutatta, még megúszta nagyobb érzelmi megrázkódtatások nélkül. 1924-ben azonban, Búzakalász című művének Renaissance színházbeli premierjét követően beleszeretett a darab főszerepét alakító Simonyi Máriába.

A színésznő 1911-ben kezdte pályafutását, és legnagyobb sikereit Bárdos Artúr rendezéseiben aratta. Modern nőalakokat formált meg mély átéléssel, kifejező beszéddel, intelligens játékkal. Fényképe gyakran szerepelt a színházi hetilapok címlapján, de a színházi bennfentesek nem nagyon pletykáltak róla. Talán azért azt sejtették, hogy direktorához, felfedezőjéhez valaha gyengéd szálak fűzték.

Móricz életrajzi kronológiája szerint 1924. január 31. éjjelén írta első levelét Simonyi Máriának: „Kedves Mária, ma először írom le a nevét. Ma először írok le egy új női nevet 21 év óta. Fene egye meg ezt a bárányhimlőt. Ifjúkoromban elmulasztottam átesni rajta, s most vén fejjel?” A Búzakalász frissen megjelent kiadását már napokkal korábban átadhatta az alábbi dedikációval: „Simonyi Máriának / a nem titkolható érzések / a ki nem fejezhető szívdobbanások / csodálatos művésze, a Szép, a Jó, a Gonosz / vegye szeretettel / a szeretet adta szerepet / Móricz Zs.”

Móricz Zsigmond és Simonyi Mária házasságának első évfordulója
a Színházi Élet 1927. május 29-én megjelent számában

Amikor Móricz viszontlátta privát levelének sorait a Színházi Élet február elsején kiadott friss számában, rádöbbent, hogy a színházi világban másfajta játékszabályok uralkodnak. Visszakövetelte hát első levelét, s egyúttal közölte, hogy „ilyen illúziórombolás még nem történt” rajta. „Fáj, fáj, fáj” – majd mégis arra kérte a színésznőt, hogy azért írjon… Simonyi Mária azonban csak néhány rövid üzenetet küldött, ezeket is tüstént visszakérte, míg Móricz naponta többször is beszámolt érzelmeiről: „Most megint sírok, zokogok, nyavalygok. Meg vagyok mérgezve, az egész testem ég, és veszett farkas, aki magát rágja. Azt hiszem, maga félhet most tőlem: de én beleőrülök, ha egyszer a maga karja közt nem sírhatom ki magam. Én egy rabszolga vagyok, aki mindig asszonyoktól függ. 21 évig egy nő abszolút rabságában. Hogy történt, hogy én onnan most kirohantam? […] képes volnék most magáért lerombolni mindent, írói nevemet, családot, becsületet. És ráadásul maga ebben teljesen ártatlan. Mért írok? Ez valami vad és durva dolog.”

Móricz, bár leveleiben szüntelenül önmagáról beszélt, barátai révén megpróbálta Simonyi Mária pályafutását is egyengetni. Székely Aladár fotográfus portrét készített a színésznőről („Megmondtam neki, hogy egy karakterisztikus fejet csináljon”), Schöpflin Aladár pedig cikket írt róla a Nyugatban: „Nem közönséges szépségű látványnak voltak tanúi, akik ott voltak a Búzakalásznak, Móricz Zsigmond darabjának az előadásán. Láthatták Vénuszt kikelni a habokból. Egy kiváló asszonyi és színésznői egyéniséget láttak abban a pillanatban, amint leveti utolsó kötelékeit, teljesen felszabadul minden alól, ami eddig nyűgözte, és megmutatja magát teljes szépségében és gazdagságában.”

A szenvedélyek viharában Móricz házassága válságba került, az író azt a kijelentést is megkockáztatta ekkor, hogy kettétörött a pályája. Nem tartotta otthon három kislánya sem, többször kimenekült Leányfalura, elutazott Bécsbe, Debrecenbe, hogy dolgozni tudjon. Felesége, Holics Janka eközben minden követ megmozgatott, hogy a férjét jobb belátásra bírja. Móricz szerelme azonban – levelei tanúsága szerint – töretlen maradt: „Mária! Úgy érzem, mintha csakugyan paraszt volnék, a mesebeli legény, aki elindult elnyerni a tündér-királykisasszonyt, és egyre nagyobb akadályok tornyosulnak elé. De legyőzi – legyőzöm az akadályokat, és egyre biztosabbnak érzem a célt. Éppen ezért nem ismétlem meg a kérést. Kétszer kosarat kaptam, három a magyar igazság – harmadszorra győznöm kell.”

A negyvenöt éves író ebben a lelki viaskodásban írta meg legkedvesebb művét, Pillangó című regényét. Úgy vélte, hogy világok összeomolhatnak, a szerelem azonban erőt adhat a különben kibírhatatlan elviseléséhez és az újrakezdéshez. Mert szerette volna újrakezdeni egész életét, „a legelső lapra lépni vissza, a Hét krajcár könnycseppje alá” – ahogyan a Nyugat olvasóinak megvallotta.

Az újjászületés Simonyi Mária nélkül nem sikerülhetett. A színésznő azonban, a botrányoktól tartva, és talán egzisztenciális félelemből, nem kötelezte el magát. Az író lemondóan küldte el 1925. március 17-én a színésznőnek a Pillangó két sorát: „egyetlen tiszta szerelem, mindennél fájóbb szerelem az elszállt pillangó utáni sóvárgás”. Móricz megpróbált visszatérni régi életéhez, gondolataiban, írásaiban azonban továbbra is ott zakatolt a mindent elsöprő szenvedély élménye, s ezt Holics Janka nem tudta elviselni: 1925. március 30-án veronállal megmérgezte magát, s április 2-án meghalt.

Bár a tragédia után majd fél évig Móricz tartotta a kapcsolatot Simonyi Máriával – néhány lap már házasságuk hírét költötte! – a Janka halála után született levelekben nem szerelemtől izzanak a sorok, az élet folytatása a tét. Mi lesz a tizenhat éves Virággal, a tizennégy éves Gyöngyivel és a tíz éves Lilivel. „Kedves: fogja szeretni őket?”

Nem tudjuk, hogy az üzenetre válaszolt-e Simonyi Mária, de az bizonyos, hogy 1926 márciusáig nem érintkeztek. Móricz ekkoriban került egyre közelebb Magoss Olgához, a debreceni polgármester özvegy leányához, akit az író naplójában 1925. április első napjaiban így jellemzett: „A gyerekeknek lenne jó ő. Családi, társadalmi helyzete, nemes, komoly egyénisége – póztalan, tiszta erkölcsi felfogása. Szép, egészséges életet és harmonikus békét ígér. Remélem, olyan viharokat nem, mint a másik két nő, bár isten tudja.” Móricz hitt abban, hogy Magos Olgában szellemi, lelki társra talált, az asszony azonban végül elutasította házassági ajánlatát.

Móricz Virág szerint apja 1926. március elején véletlenül találkozott ismét Simonyi Máriával. Három hónap múlva, 1926. június 29-én pedig házasságot kötöttek. Móricz szerződésben ismerte el, hogy új drámai művei már közös alkotások, s azt is leszögezte, hogy a jövőben minden alkotását, melyet Máriával együtt ír, közös tulajdonnak tekinti.

Eleinte mintha sikerülne ezt a tervet megvalósítani, hiszen az itáliai nászútjukról közösen készítettek jegyzeteket, s Móricz új színdarabjaiban, az Úri muriban (Vígszínház, 1928) és a Szépasszony kocsisában (Magyar Színház, 1929) Simonyi Mária jelentős szerepet kapott. Különösen az Úri muriban volt kiemelkedő alakítása: Laczkó Géza Az Estben így méltatta játékát: „A boszorkányos előadás sokszínű és tökéletes. Simonyi Máriának kitűnő alkalma nyílt, hogy nemes művészetét egyéniségére szabott szerepben csillogtassa, a szenvedély józanságának, a dacba rejtett gyöngédségnek, a harcos és győzelmében legyőzötté enyhülő szerelemnek remek ábrázolását nyújtva.”

A színházi világot azonban Simonyi Máriával sem sikerült Móricznak meghódítania. Több darabja, így A repülő sas című Napóleon-dráma és a Tűzijáték sohasem került színre. Már 1926 őszén csalódottan jegyezte fel, hogy felesége/írótársa még nem hozott neki anyagot. „Soha senki fölött kritikát nem gyakorol, legfeljebb érdeke szerint valami megjegyzést.” Simonyi Mária nem hogy anyagot nem hozott, 1929. június 6-án írt levelében azt is elutasította, hogy irodalmi műben szerepeljen: „Irtózom attól, hogy »Téma« legyek. Örömöm és bánatom, könnyeim és nevetésem feldolgozva, pénzért árulják. Rettenetes. Hogy még a testvéreimről sem beszélek! Nem! Mert ugyanolyan szentnek tartom azt, mint a magamét. Minek legyenek nekünk ilyen harcaink, édes. Én nem vagyok harcos természetű. Én melegséget és szépséget akarok.”

A sors fintora, hogy akarata ellenére Simonyi Máriából mégis regénytéma lett. Amikor tíz év együttélés után a házastársak a válásról tárgyaltak, Móricz úgy vélte, hogy a felesége túlzott anyagi követeléseket támaszt. S hiába kötötte az írót a színésznőhöz „egy tomboló, nagy szerelem emléke”, ez nem akadályozta meg abban, hogy bosszúból a Míg új a szerelem című művében ország-világ elé tárja kapcsolatukat. Az íráshoz felhasználta korábbi feljegyzéseit, leveleit, legforróbb vallomásáról azonban megfeledkezett: 1912-ben az Új Színpadon többször megnézte August Strindberg Hattyúvér című mesejátékát, csak azért, mert a címszerepet Simonyi Mária játszotta: „Mikor legelőször megláttam, már úgy tűnt fel előttem, mint a szerelem csillaga. Venus az ég alján, csodálatosan izzó fényben, de gőzkörrel körülvéve. Kétszer vagy háromszor megnéztem miatta a Hattyúvért, s ma, körülbelül tizenkét év után még itt remeg idegeimben az isteni jelenségnek minden hangja. […] Ó, mért nem akkor… mért nem hozta a sors akkor utainkat össze.”

 

Gajdó Tamás

 

Források:

Móricz Virág: Apám regénye (1953), Móricz Lili: Kedves Mária (1973), Móricz Zsigmond: Naplók 1924–1925 és 1926–1929 (2010 és 2012)

A képek forrása: OSZMI

(2018. január 7.)