Én csak tapogatódzom. Csak találgatok, miközben összeszedem a kallódó, pontatlan emlékeimet.
Anya úgynevezett budai úrilány volt. Zongorázott és teniszezett. Hogy elkényeztették volna, azt mégsem merném mondani. Korán dolgozni kezdett. Atyja, a jó nevű orvosprofesszor titkárnője lett alig tizenhat évesen.
Lehet, hogy itt, ezzel kezdődtek a bajok. Orvos szeretett volna lenni ő is, a múlt szászad elején, amikor úrilány ilyen pályára még nem mehetett. Még a nála idősebbek is csak ápolónők voltak a világháborúban.
Anyám keményfejű lányka lehetett: nem könnyen mondott le arról, amit egyszer a fejébe vett. Legfeljebb módosított az elképzelésein: faképnél hagyta a szülői házat, és egy fiatal orvos felesége lett.
Az én első emlékeimben már más formát ölt ez a lázadás. Az, amit apám nap mint nap a munkájáról mesélt, nyilván megváltoztatta anyám terveit.
És itt kerülnek a képbe az Angolkisasszonyok, és egy régi iskolatárs, akiből színésznő lett: Muráti Teodóra, Lili.
*
Volt egy kecses kis díszfa a teniszpálya szegélyén, ami tavasztól őszig sűrű virágba borult. Ma is látom: a két barátnő a lila szirmok között fényképezi egymást. Később, amikor átcsapott fölöttünk a front, a lovak a sárba taposták ezeket a felvételeket. De akkor még valahol messze, a Don-kanyarban tört előre a hadsereg.
Apám nincs jelen ezeken a képeken. Nem látom őt, akárhogyan is töröm a fejem. Mi ketten színházba jártunk. Az Andrássyba, ami ott volt valahol egy keskeny utcácskában, a Balettintézet háta mögött. Engem ünneplőbe öltöztettek, és nagy csokrot nyomott a kezembe anyám. A színészbejáró előtt ácsorogtunk, amíg csak Lili piros Topollinója meg nem érkezett. Átadtam a virágot, a művésznő barackot nyomott a fejemre, és irány a pénztár: átvettük a nevünkre szóló két jegyet.
A Csak egy nap a világ című darabot láttuk minden este. Egy háborús történetet: „mit bánom én a fájó holnapot!” – énekelték a színészek, akiknek ezekről a fájó holnapokról akkor még sejtelmük sem lehetett.
Jól emlékszem a nagy, mackó Csortos Gyulára, a vézna Vaszary Pirire. Lili pedig olyan volt, mint egy álom. Egyszerre bájos és kacér. Szerelmes lettem volna? Még ma is el tudom énekelni, hogy „add nekem ezt az éjszakát” és hogy én, cserében, „az életemet adom!” Pedig hát abban, hogy „ki tudja, mi vár ránk”, volt akkor már valami vészjósló. Valami félelmetes. Körülöttünk azonban vidám társaságok: illatos hölgyek és fess gavallérok feszítettek. Meg német tisztek. Az Andrássy-szinház nézőterén nem volt semmi félelmetes.
Lili repertoárjában A pénz nem boldogít volt a soron következő darab. Azt, hogy „a gazdagság csalóka fény”, már valamivel halkabban énekelték a színészek. Hangfogóval, talán az egyre szigorúbb elsötétítések miatt. De még itt is jól emlékeszem a jelenetre, amikor a belépő Csortos Gyula lopva egy tiltott tárgyra teszi a kalapját. És hogy ezen a rögtönzött mozdulaton mindenki milyen jót nevetett.
Beköszöntött az ősz, a lila díszfa elvirágzott a teniszpálya szegélyén, ahol egy idő óta már senki sem teniszezett. Egyre gyakrabban felbőgtek az öblös légvédelmi szirénák, és a mi színházi életünknek is hamarosan vége szakadt. Anya gépírónő lett a hadseregnél. Elkezdte tanulni ezt az új szerepet.
*
Egyre gyorsabban peregtek az események. Csapataink rugalmasan visszavonultak, a Liberatorok bombákat dobáltak a fejünkre, a budai ház telitalálatot kapott. Mi ketten egy pesti pincében vártuk a ruszkikat. Azután elfújtuk a mécseseket, és újra kint, a napvilágon kerülgettük a jeges, koromfekete romokat.
Emlékszem, az új élet! Kint az Oktogonon Latabár Kálmán került elénk.
– Szentisten! – kiáltotta anyám. A Latyi kabátujja üresen lötyögött. A rémület azonban nem tartott sokáig: a színész kidugta a kezét valahol a mellén, két gomb között. Összenevettünk. – Közmunkára – magyarázta anyám – nem visznek el félkarú férfiakat!
Budáról még nem kaptunk híreket. A Dunán jégréteg ropogott, és hol voltak akkor már a valaha büszke hidak!
Jött viszont üzenet Lilitől. Anya barátnője, mint akkor mondták, kollaboráns volt. A Gyűjtőfogházba zárták az oroszok.
Csak arra emlékszem, hogy anyám egyetlen szó nélkül elrohant. Egész nap reszketve vártam őt. Mire hazakerült, sötét este lett.
– Hol a bundád? – estem a nyakába. Éjjel úgynevezett vetkőztetők járták az utakat. De nem! Anyám bent, a fogházban hagyta báránybéléses bekecsét.
– Lilinek! – magyarázta vacogva. – Szegényke teljesen átfagyott!
Magára sosem gondolt. Egyetlen könnyű rékliben rohant keresztül a csonttá fagyott városon.
Ez volt az utolsó találkozásuk. Liliről ettől fogva csak másodkézből kaptunk titokban terjedő – úgynevezett – rémhíreket. Megszöktették, átjutott a határon. Mi akkor már vidéken éltünk, anya pendlizett a munkahelye és Gödöllő között, amikor egy este a madridi rádióban felcsendült Lili hangja. A magyar adásban ő mondta be a híreket.
De a művésznő nem elégedett meg ennyivel. Azt állította, hogy rendszeresen átszökik a határon. És ott, a madridi rádióban, beszámolt a kalandjairól.
Itthon nagy sikerük volt ezeknek a jeleneteknek. Egy bátor asszony gúnyt űz a megszálló csapatok helytartóiból! Az egész ország Lili beszámolóin nevetett.
Anya – erre jól emlékszem –, elhitte ezeket a fantasztikus történeket. A konyhában egész éjjel égve hagyta a lámpát. Vártuk, hogy egyszer csak hozzánk is beállít Lili.
*
Így múltak el – ebben a nagy várakozásban – az úgynevezett ötvenes évek. ’56-ban Franciaországba kerültem, és hamarosan – akkor már francia papírokkal –, eljutottam Madridba is. Nem emlékszem, hogyan találtam rá, de arra igen, hogy mindjárt az első napon feltárcsáztam Muráti Lilit.
Bemutatkoztam, felsoroltam jó anyám valamennyi nevét. Megemlítettem még a Gyűjtőfogházban hagyott télikabátot is. Húsz év azonban nagy idő: a művésznő hitetlenkedve nevetgélt. Nyilván nem emlékezett ránk. Ha valóban csodáltam őt – mondta végezetül –, jobb lesz, ha nem találkozunk. Ne lássam őt viszont ráncos arccal, öregen.
Erről a telefonról soha nem tettem említést anyámnak. És Liliről ő sem beszélt többé nekem.
Elmúltak az évek, ismét Budán, a régi kertben éltünk. Anya megnyeste a díszfát, kiásta az őszibarackok körül a tányérokat. Kilencven évet élt. A papírjai között találtam egy hivatalos levelet. A budapesti Idősek Fesztiválján Szabó Lili néven kapott egy szerepet. Szabó a leánykori neve volt. Nyilván nem véletlenül választotta ezt a művésznevet.
Muráti Teodóra Madridban halt meg. Ő is, mint osztálytársa, anyám: kilencvenévesen.
(2018. január 7.)