MITEM – Nézőpontok – Bűn és bűnhődés
Szerb Antal harminckilenc évesen úgy nyilatkozott, hogy a Bűn és bűnhődés, amelyet Dosztojevszkij egyébként negyvenöt évesen tett közzé, leginkább a fiatalokat szólítja meg. Ellentétben a későbbi művekkel, a Félkegyelművel és a Karamazovokkal, amelyek olvasói között valamennyi korosztály megtalálható. Alighanem tévedett. Talán nem volt ideje elmélyülni a 20. századi modern regény nagy előfutárának munkásságában. De mi ez a Szerb Antal-i bon mot ahhoz képest, hogy 2016-ban a közönség szavazatai alapján a hatszáz oldalas regény bekerült a világ száz legjobb krimije közé? (Igaz, csak a kilencvenharmadik helyen.)
Vidnyánszky Attila úgy nyúlt minden idők egyik legfontosabb regényéhez, hogy nem tett gesztust sem az időt mind gyorsabban pergető, türelmetlen ifjúságnak, sem a krimiolvasóknak. Esze ágában sem volt lenyesegetni a gyilkosság és a beismerés közötti szakaszt elnyújtó mellékszálakat, kiiktatni mellékszereplőket. A szentpétervári Alekszandrijszkij Színház április 23-i budapesti előadását látva meggyőződésünk, hogy nem az orosz közönség igényeinek kívánt magyar rendezőként megfelelni, amikor a polifonikus regény valamennyi fontos szólamát színre vitte, hanem önmagának, a saját Dosztojevszkij-olvasatának, amelyben minden figura egy-egy életstratégiát mutat fel, egy-egy utat az általa vágyott üdvösség felé. Az utak többször keresztezik egymást, s végül nagyrészt zsákutcának bizonyulnak. Raszkolnyikov embert öl, mert úgy véli, hogy az intellektuálisan a világ felett álló halandónak joga van igazságot osztani. De miután gyilkolt (s nemcsak a visszataszító uzsorásasszonyt, hanem annak ártatlan húgát is megölte), megzavarodik tettétől. Foggal-körömmel ragaszkodna elméletéhez, de minden-minden arra kényszeríti, hogy szembenézzen önmagával. A családja pénzét elivó és elkártyázó Marmeladov pusztulása éppúgy, mint anyja és húga önfeláldozó jósága, a húgát hírbehozó Szvidrigaljov cinizmusa, a húgát számításból elvenni igyekvő Luzsin rideg pragmatizmusa vagy barátja, Razumihin hűsége. Csakhogy ez még kevés. Szükség van Szonyára, Marmeladov lányára, aki naponta kiáll az utcára, hogy kistestvéreinek a betevő falatot megkeresse törékeny testével. Szonyára, aki tiszta lelkét, Istenbe vetett hitét meg tudja őrizni kéjsóvár férfiak ágyában is. És mindenek előtt szükség van Porfirij Petrovics vizsgálóbíróra, aki már az első találkozás után rá tudná bizonyítani a gyilkosságot Raszkolnyikovra, de vár. Neki nem az a fontos, hogy rabosítsa a nyomorult egyetemistát, hanem hogy rávezesse: egyetlen teremtmény sem pusztíthat el egy másik életet. Szellemes vitapartnerként tűnik fel Porfirij Petrovics, s végül gyóntató és feloldozó atyává lesz: menj, fiam, bánd meg bűneidet, vezekelj. Színes, kapucnis, maira hangolt ruháját félredobva egyszerű reverenda-féleségben mutatkozik az utolsó jelenetében.
Vidnyánszky Attila az emberi természet sokszínűségével szembesít bennünket az előadás folyamán. Raszkolnyikov örökké pénzre vágyik, de mihelyt pénzhez jut, odaadja rubeljeit a nála nyomorultabbaknak. Dunya, Raszkolnyikov húga minden megaláztatást vállal bátyjáért, de a testét nem adja csábítójának (Szonyával ellentétben). Szvidrigaljov gátlástalan ficsúrként is nagylelkű Szonya kistestvéreivel. És még hosszan sorolhatnánk a szereplők jellemének látszólag egymást kizáró vonásait.
Az Alekszandrijszkij Színház kiváló gárdája lubickol a remek szerepekben. Mindenki megmutatja, hogy a legmagasabb szinten űzi a színészmesterséget. Nagyszerű „szólókra” kapnak lehetőséget, mégis minden idegszálukkal figyelnek egymásra.
A nézőt alaposan igénybe vevő két és félórás első rész után mást sem lehetett hallani a folyosókon, mint a színészek felsőfokú dicséretét. Hogyan lehetséges, hogy nincsenek hamis hangok, kimódolt gesztusok, hatásvadász megoldások?
Miközben ódákat zengünk az orosz színjátszásról, hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a rendező milyen kiváló játékfeltételeket teremtett. A hatalmas színpadon pillanatok alatt változnak a színek, kitágul és beszűkül a tér – szinte észrevétlenül. A konstruktivizmus jegyeit mutató díszletek jól funkcionálnak, bár közel sem olyan hatásosak, mint Vidnyánszky állandó alkotótársa, Olekszandr Bilozub hazai színpadképei. A jelmezek izgalmasan eklektikusak, korhűek és nagyon maiak, ahogy a zene is.
Az öt és félórás előadás vége vastaps. A nagyszerű előadásokat felvonultató MITEM egyik legemlékezetesebb produkcióját láttuk.
„Képzeld el, Rogya, hova lyukadtak ki” – így a naiv-ártatlan, „hórihorgas, esetlen” Razumihin (Viktor Suraljov) barátjának, a bűnösnek, Porfirij, a vizsgálóbíró (Vitalij Kovalenko) lakásán – „hogy van-e bűn, vagy nincs?”. A bíró pedig a hitről kérdezi: „És Lázár feltámasztását is hiszi?” S az igenlő válasz után: „És szó szerint hiszi”?
Bűn és hit, szó szerint.
„Mert olyan sokáig ott van a holttest… szaga van”, mondja Szonya (Anna Blinova) halott apjáról, Marmeladovról, előre megidézve csodálatos monológját, Lázár feltámasztása történetét: „Monda néki a megholtnak nőtestvére, Márta: Uram, immár szaga van, hiszen negyednapos. Monda néki Jézus: Nem mondtam én néked, hogy ha hiszel, meglátod majd az Istennek dicsőségét?” (Jn 11). Muszáj összeszedned magad.
Hogy ne sírj.
De miért is ne sírj?
Szonya „majdnem gyermek”, ahogy Dosztojevszkij írja. „Arca nyílt, de egy kicsit ijedt”. Egy kicsit! Kapernaumov szabó lakásában él. Szabó, nem tiszt, mint a kapernaumi, aki így beszélt:
„Uram, nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám” (Mt. 8. 5). A szabó nem beszél. „Az az ember dadog, meg sánta is. A felesége is… vagy nem, az nem dadog, csak nem ejti tisztán a szót”, mondja Szonya Raszkolnyikovnak.
Aztán felolvassa neki a Lázár feltámasztását. „Tisztán, szilárd hangon.”
„Hangja csengett, mint az érc, diadalt és örömöt zengett.”
„És Szonya félelmetes” – gondolja róla az, akinek megmenti a lelkét. A gyilkos az utcalányról. Amikor pedig azt mondja neki: „Napóleon akartam lenni, azért öltem”, az így válaszol: „Inkább magyarázza el egyenesen… példák nélkül…”.
„Nagy szoba volt, de feltűnően alacsony”, így az író; a rendező, Vidnyánszky Attila pedig – meg a díszlettervező Marija Tregubova és Alekszej Tregubov – elérik nálam, hogy elég nagynak lássam őt a színpadi térben. Irgalmatlanul mély mindez.
Nem irgalmaznak. Ennyi nagy művész együtt, brutális! „Nagyszerűen válogatták ki a színészeket. Mindegyik »telitalálat«” – áll a Feljegyzések a holtak házából A színielőadás című fejezetében. A szereposztás egyszerű.
Csak ki kell osztani, csak kell hozzá, aki megfelel.
És csak össze kell rendezni őket.
Szinte nincs hiba. Ami számomra túl sok – szenvelgés, haldoklás –, a balettes-operai megoldásokból fakad, rendezői koncepció.
Marija Kuznyecova (Pulherija Alekszandrovna), Viktorija Vorobjova (Marmeladov felesége), Jelena Nemzer (Aljona Ivanovna), Jelena Zimina (Lizaveta, a húga), Julija Szokolova (a „német nő”, Amalia Ljudvigovna) – nincs miért kihagyni őket a felsorolásból.
Nincs miért másként képzelnem őket.
Parádés, ahogy Dmitrij Liszenkov végigveszi-táncolja Szvidrigajlov jellemét. „Ez az ember tudja, mit akar, és nagyon ravasz”, látja őt „világosan” Raszkolnyikov, ami azért tökéletes, mert ebből is látszik, mennyire nem lát világosan. Szergej Parsin (Marmeladov), ahogy „meginogva felállt”, Vaszilisza Alekszejeva (Dunya) „kedvesen és kicsit ügyetlenül fordult hátra”, Ivan Jefremov (Lebezjatnyikov), ahogy megmenti a ”feddhetetlen és méltóságában megbántott úriember” Valentyin Zaharov (Luzsin) végtelenül aljas vádjától Szonyát – nagyon pontos.
Alekszandr Polamisev Raszkolnyikovja nem csinál semmit. De hát mit csinálna: van, elszenvedi, hogy van. Szvidrigaljov szerint – s a szerző szerint, aki százoldalakon keresztül ezt teszi – „megfigyelésre érdemes egyéniség”, noha csupán egy magát jelentékenynek képzelő, igazán jelentéktelen fiatalember, akit Szonya vált meg, változtat át, tölt meg jelenéssel. Szinte sosem látom, mert mindig mást nézek, csupa olyan gesztust, amelyek mind az ő bűntette miatt olyan. Leginkább Szonya Lázár-monológja közben látszik, amikor a túlerős hatás miatt nem a lányt néztem – akkor Polamisev igazán Raszkolnyikov. Barátja azt hiszi róla, hogy „politikai összeesküvő”. Dosztojevszkijt 1849. április 23-án, 28 évesen tartóztatták le, mint politikai összeesküvőt: halálra ítélték, kegyelmet kapott, Szibériába száműzték, tudja, hova vezeti Raszkolnyikovot.
Amúgy az előadás eleje zavaros. Zűrös, nem ismered ki magad, a szereplők kifelé fordulva szavalnak, csak lassan (nekem lassan) áll össze, hogy ki kicsoda. Sok ordibálás és fetrengés, sok balta – „hogy baltát fog használni, régen eldöntötte” a rendező is. És öt órán keresztül tart. Ha jól emlékszem. Jól emlékszem, azonnal kezdtem volna elölről.
(2017. június 17.)