Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. november 14. - Aliz Napja

Interjú

Kossuth-díj

„A színházhoz nem kell hókuszpókusz”

Nagy-Kálózy Eszter útkeresésről, menekülésről, sikerekről és csalódásokról, farkastörvényekről és a holtig tartó tanulásról

„Semmiféle díj nincs hatással arra, hogy egy jelenet megszületik-e a színpadon, vagy sem. A Kossuth-díjnak nagyon lehet és kell is örülni, de attól még nem leszek jobb színész” – mondja Nagy-Kálózy Eszter. A Nemzeti Színház művésze március 15-én vehette át az egyik legnagyobb állami kitüntetést.


Ha jól tudom, édesanyjánál volt, amikor megtudta, hogy Kossuth-díjat kap. Megható lehetett, hiszen édesanyjának nem kis szerepe volt abban, hogy ön színésznő lett.

– Meghatározó szerepe volt, mert anyukám színésznő szeretett volna lenni, ami számára egy megvalósulatlan álom maradt. Nekünk persze mesélt erről, és ez belém ivódott, hiszen már három évesen kijelentettem, hogy színésznő leszek.


Gyöngyösön született, ahol azért olyan túl sok színházi benyomás nem érhette…

– Ami ért, az a szülői házban ért, anyukám és apukám is imádta a könyveket, az irodalmat, a filmet, a színházat, anyukám sokat mesélt, olvasott nekünk, apukám, jogász lévén, a történelemben volt jártas. Később azt is megengedték a szüleim, hogy tévézzünk, így szinte minden esti filmet láttam. A filmes élmények mély nyomokat hagyhattak bennem, mert amikor felvettek a Színművészeti Főiskolára, úgy gondoltam, nekem elsősorban a filmekhez van közöm. És azt hiszem, hogy amikor másodévesként filmezni kezdtem, ezt a vonzalmat érezhették meg bennem a rendezők is.


Volt olyan időszak, amikor elbizonytalanodott?

– Mivel atletizáltam, eljátszottam a gondolattal, hogy lehetnék edző, testnevelő tanár, aztán egy időben nagyon érdekelt a történelem, ezért gondoltam, hogy régész leszek – de ezek tényleg csak egy-két pillanatig tartottak. Végig kitartottam a színészet mellett.

 

Nagy-Kálózy Eszter


Kossuth- és Jászai Mari-díjas, Érdemes és Kiváló művész. Gyöngyösön született, 1988-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Pályáját a kaposvári színházban kezdte, majd tagja volt a Radnóti Színháznak, a Művész Színháznak, a Kelemen László Színkörnek, az Új Színháznak, a soproni és a veszprémi színháznak.

2002 után 2013-tól újra a Nemzeti Színház társulatának tagja, ahol jelenleg Az Úr komédiásai, a Cyrano de Bergerac, a Szindbád, a Befejezetlen szimfónia, a Fekete ég – A fehér felhő, valamint a Szentivánéji álom előadásokban játszik. A 2017/2018-as évadban a Szent szörnyetegekben és a Pogánytáncban látható majd új szerepekben.


A főiskola előtt megfogalmazódott valamiféle várakozás önben azzal kapcsoltban, hogy mit kellene majd ott megtanulnia?

– Nem, egyszerűen úgy gondoltam, hogy a főiskola az az út, aminek a végén színész lesz belőlem. Azt tudtam, hogy erre a pályára az ember magával viszi a tehetségét, az adottságait, a rátermettségét, az ösztöneit, de arról fogalmam sem volt, mi lehet a megtanítható része. Aztán rájöttem, hogy a színész holtáig tanul. Mindig, mindenkitől van mit tanulni, számomra minden új partnerrel, rendezővel való találkozás új kurzust jelent. De én a főiskolai évek alatt leginkább csak sodródtam. Másodévesen filmezni kezdtem, megszületett az első gyerekem, nem volt időm főiskolára járni. Jóban voltam ugyan az osztálytársaimmal, nagyon szerettem őket, de az a fajta közösségi létezés, amit mások csodaként emlegetnek, nekem nem adatott meg. A filmezés viszont egy másfajta tanulási folyamatot jelentett, úgyhogy furcsán is éreztem magam, amikor friss diplomásként le kellett szerződni egy színházhoz. Mivel úgy éreztem, hogy nekem még nagyon sokat kell tanulnom a színházról, Kaposvárra mentem.


Minél messzebb Budapesttől? Pedig maradhatott volna a Madáchban, ahol már a főiskola alatt játszott…

– És hívtak a Radnótiba is. De nem a távolság számított, hanem az izgatott, hogy egy vidéki színházban sokféle feladatot kaphatok. A külsőm predesztinált a naiva szerepkörre, de én ki akartam próbálni mást is, és úgy éreztem, hogy erre több lehetőségem lehet vidéken, mint Budapesten.


Mindezzel együtt nem töltött hosszú időt Kaposváron, ahogy aztán más társulatoknál sem. „Ha megfogalmazódik bennem, hogy nem érzem jól magam, akkor menni kell” – mondta korábban. Ez valamiféle keresés, vagy inkább menekülés az adott helyszínről?

– Valószínűleg mindkettő. Nagyon pozitív ember vagyok, voltam, és ezt szeretném is megőrizni. Úgyhogy szerintem a magam védelmében jutottam oda, hogy ha menni kell, hát megyek. Nem tudom a kellemetlen helyzeteket sokáig tartani, nem tudok úgy dolgozni. Ha valahol nem találom a helyem, érdemes másfelé indulni. Lehet, hogy ez tűnik a könnyebb útnak, mert nem harcolom meg azokat a harcokat, amelyeket meg kellene, de az is lehet, hogy csak nem történnek meg azok a találkozások, amelyekre szükségem van. Persze, az egyes helyekről különböző okok miatt jöttem el, volt, ahol nem bírtam az utazást, vagy hiányzott a családom. Egyetlen társulat volt, ahol hosszú ideig el tudtam volna képzelni magam, a Művész Színház, de azt meg gyorsan és brutálisan megszüntették.
 

Mitől volt más a Törőcsik Mari, Taub János és Schwajda György vezette Művész Színház, mint a többi?

– Emberileg és szakmailag is olyan közösség jött ott létre, amiből jó és fontos színház nőhetett volna ki. Megszállottak és végtelenül elhivatottak voltunk, de ez sem volt elég, hogy megmaradhasson. És ez nem csak a politika hibája volt, hanem a szakmánk vezetőinek egy része sem nézte jó szemmel ezt az új szerveződést.


Azzal azonban, hogy nem töltött túl hosszú időt egyes társulatoknál, úgy gondolom, a saját dolgát is megnehezítette. Sokkal nehezebben tervezhető így a színészi pálya – ha egyáltalán tervezhető.

– Sosem tudom, hogy szerencse vagy hátrány, de képtelen vagyok előre tervezni. Egyszerűen örülök annak, amim éppen van. Mindig az előttem álló feladatot tekintem a legnagyobbnak, és a legkisebb szerepbe is olyan energiákkal vetem bele magam, mintha főszerepre készülnék. Sok jó találkozás volt az életemben, és gyakran éreztem úgy, hogy elkényeztetett helyzetben vagyok. Nem éreztem csalódottnak, mellőzöttnek magam, mindig megkaptam azokat a szerepeket, amelyekben kiteljesedhettem. Ráadásul mindig ott volt a családom, a férjem, a három gyerekem, úgyhogy mindig volt feladatom, és okom a boldogságra.
 

Vati Tamással Az Úr komédiásaiban


Mitől érzi jól magát egy társulatban?

– Sok kevésbé fontos dologról lehetne beszélni, amelyek inkább a mindennapok közérzetével függnek össze, de legfőképpen a színház vezetésétől, és azoktól az emberektől függ, akikkel együtt kell dolgoznom. Függ a szakmaiságtól, és attól, hogy ki, mennyire „tapad” a színházhoz, mennyire akarja csinálni, mennyire érzi szívügyének. Fontos, hogy a körülöttem lévők ugyanolyan elánnal dolgozzanak, akarjanak és gondolkozzanak, mint én. Ha ezt nem érzem, akkor nem jöhet létre az az együttműködés, ami elengedhetetlen egy színházban.
 

„A pályám elején a filmbe láttam bele azt, amit nekem a színészet jelentett, de ez később változott.” Mit jelent most a színészet?

– Más eszközökkel dolgozik a film és másokkal a színpad. A pályám elején a filmrendezők főleg arra voltak kíváncsiak, hogy én ki vagyok. Az én tekintetemre, az én mozdulataimra, az én mosolyomra, az én figurámra volt szükségük, nekem pedig „csak” létezni kellett. Nem tudnám megmondani, hogy például Csinszka mennyire Csinszka, és mennyire én… Mindig úgy érzem, hogy amikor elhangzik a „Tessék!”, minden egy pillanat alatt megváltozik. Hogy én már nem én vagyok, és persze mégis. A filmnél szinte sosem haladunk időrendben, és mindig csak kis részletekben dolgozzuk ki a jeleneteket. Csak a körvonalak vannak meg. A színházban egészében látom a szerepet. A színház tudatosabb, megszerkesztettebb, a filmben több az improvizáció. A színházban mindig az a legizgalmasabb kérdés, hogy egy-egy előadáshoz mi lehet a legmegfelelőbb forma? Mi az elég? Mi a sok? Mi a speciális? Mi az, ami belőlem fakad? És mi az, amit hozzá kell tennem a szerephez? Ki az a figura, akit el kell játszanom? Változatlanul imádok filmezni, de a színház kalandossága, játékossága még vonzóbb.


Mindkét formánál lényeges a rendező. Ön könnyen rendezhető színésznő?

– Szerintem igen. Fontos, hogy megértsem a feladatot. Biztosan van, akinek könnyebb, van, akinek nehezebb velem dolgozni. Kíváncsi vagyok a rendezők gondolataira, az instrukciókra. Alázatos vagyok, hiszen szeretem, amit csinálok, és hiszek a színház erejében. Inspirál a rendező elképzelése. Szeretek másvalaki lenni, kibújni a bőrömből. Mivel teljesen magával tud ragadni egy-egy próbafolyamat, a próba idején kívül is folyamatosan foglalkoztat a szerep, a darab. Ha kész az előadás, az nálam sosem jelenti a munka végét, folyamatosan újrafogalmazom a szerepet. És persze vannak jobb, és vannak rosszabb napok…
 

Tudom, hogy ritkán elégedett saját magával.

– Mert úgy gondolom, hogy mindig lehet jobban és jobban csinálni. Szeretem feszegetni a határaimat, és ha a rendező partner ebben, csodálatos lehet a közös munka.


Egy-egy szerepen tehát folyamatosan dolgozik. De könnyen el is tudja engedni, ha lekerül az adott darab a műsorról?

– Van olyan szerep, amelyiktől könnyű elbúcsúzni, és van, amelyiktől nem. Az És Rómeó és Júliát például lassan 18 éve játsszuk a férjemmel, Rudolf Péterrel, de még mindig fantasztikus sikere van. Vidnyánszky Attilának említettem nemrég, hogy szeretnénk valamit a helyére, mire ő visszakérdezett, hogy miért? Ez akkor izgalmas, ha 70 évesen is játsszátok. Igaza van, mert ez az előadás kortalan, miközben megjelenik a szerelem, a gyűlölet, a zsarnokság, a küzdelem, minden, amiről Shakespeare ír. Nemsokára meglesz a 400. előadás, és bár korábban azt mondtuk, hogy itt megállunk, most úgy döntöttünk, folytatjuk.
 

A Szindbádban, Mátray Lászlóval


Ezt például nem unja?

– Nem, pedig akár unhatnám is, hiszen van olyan szerep, amit az ember megun, vagy ami soha nem sikerült úgy igazán, ahogy szerette volna. Volt olyan is, hogy legszívesebben már a bemutató után levettem volna a darabot, ehhez képest három évig játszottuk, és minden előadás kínszenvedés volt, mert minden este úgy éreztem, hogy megbuktam.


Ilyenkor az sem segít, ha a közönségnek tetszik?

– Nem, ilyenkor értetlenül állok a színpadon. Próbálom megfejteni, mi az, amit én nem látok.


Azért a Kossuth-díj adhat némi elégedettséget.

– A színpadon nem. Ott semmiféle díj nincs hatással arra, hogy az adott jelenet, vagy pillanat megszületik-e vagy sem. A Kossuth-díjnak nagyon lehet és kell is örülni, de attól még nem leszek jobb színész. Legfeljebb arra ösztönöz, hogy folyton jobb és jobb próbáljak lenni.


És ha Rudolf Péter mondja egy előadás után, hogy jó volt, neki elhiszi?

– Ha ő mondja, az nagyon sokat számít. De ő azt is megmondja, ha nem voltam jó. Pontosabban, azt mondja el, mi hiányzott neki az alakításomból. Mindig úgy fogalmaz, hogy építeni tudjak belőle. Az ő kritikája a legfontosabb számomra. És persze mások kritikája is fontos, csak azt vettem észre, hogy azok az elemző beszélgetések, amelyek régebben egy-egy bemutató, vagy egy-egy megnézett előadás után természetesek voltak, ma alig-alig történnek meg. Nekem hiányzik az a lázas műhelymunka, ami még a pályám elején jellemezte színházi közösségeinket. De akkoriban minden bemutató, a vidékieket is beleértve, sokkal nagyobb eseménynek számított, mint ma.


Schwajda György alatt szerződött először a Nemzetibe, aztán elment, majd Vidnyánszky Attila kérésére visszajött. Hazatért?

– Amikor Schwajda György ide hívott, azt hittem, hosszabb ideig maradok. Jól tudtunk együtt dolgozni. Aztán egy pillanat alatt megváltozott minden, és egyszer csak Sopronban találtam magam. Csodálatos két év volt, most pedig újra itt vagyok. Más idők, más korszak, másfajta színház. Nincs hazatérés, megszoktam a vándorlást, és különben sem az épület jelenti az otthont, hanem a benne dolgozó emberek lelke.


Úgy tudom, a rendezéssel is kacérkodik. Mi érdekli benne?

– Minden. A darab, a mondanivaló, a színházi forma, a színészekkel való kommunikáció. Sok színházban, sok rendezővel dolgoztam, mostanra bennem is kialakult, hogy milyen színház érdekel leginkább. Vagy, hogy milyen érdekel kevésbé. Egészen más dolog kívülről látni egy előadást! A rendezés régóta foglalkoztat, Péter pedig biztat, hogy próbáljam meg. Egyelőre még nem volt merszem hozzá, de előbb-utóbb talán belevágok. Vannak szabad energiáim, van szabadidőm, ami elsősorban abból adódik, hogy a gyerekein felnőttek.


Mindhárman a színészetet vagy hozzá szorosan kötődő hivatást választottak.

– A nagylányom színészként végzett Montrealban, ám még keresi, hogy miben teljesedhetne ki: jól rajzol, jól táncol, jól ír. A fiam zenésznek készült, de most másodéves rendező szakon, a kisebbik lányom pedig, aki táncolt, ugyancsak másodéves az egyetemen, színész szakon. Valahogy beszippantotta őket ez a szakma.


Mivel bíztatta, bíztatja őket a színészettel kapcsolatban?

– Azzal, hogy ez a pálya csodálatos, de persze nagyon rögös is tud lenni. Nagyon sok függ attól, hogy az ember megtalálja-e azokat, akikkel együtt tud dolgozni, mert egyedül nem megy. Az én kereséseim lényege is az volt, hogy megtaláljam azokat, akikkel együtt tudok alkotni, mert akkor minden lehetséges. Egy jól működő közösségben az ember több lesz. Szeretném, ha a gyerekeim is megtalálnák azt a közösséget, ahol ők is többek lehetnek. Egyébként nemrég forgattam egy kisfilmet, fiatalokkal. Nagyon jó volt pályakezdőkkel dolgozni, megtapasztalni, hogyan gondolkoznak, hogyan látják a szakmánkat. Már most olyan dolgokat tudnak, amiket mi ilyen korunkban talán nem. Mégis sokkal nehezebb nekik a pályakezdés, mint nekünk volt, mert körülöttük nincs olyan burok, ami körülöttünk megvolt. Ők háló nélkül ugranak, míg alattunk volt védőháló. Nálunk mindenkinek volt szerződése, amikor elvégeztük a főiskolát. Ma ez nem jellemző, ráadásul a piac diktál, nekik pedig muszáj fennmaradniuk. De hogyan? Mivel? Hiába adott a tehetség és a szorgalom, farkastörvények uralkodnak ebben a szakmában is, és ezt lelkileg nehéz végigcsinálni.


Nemcsak a fiatalokat figyelni, hanem a kollégáit is: gyakran lehet látni nézőként, egy-egy színházban.

– Nagyon szeretem figyelni a kollégáimat, és most, hogy szabadabban rendelkezem az időmmel, gyakran eljutok színházba. Az idei MITEM-en az egyik nagy élményem a Norvégiából érkezett Amerikai Elektra volt, ahol azt éreztem, hogy a színházhoz nem kell hókuszpókusz. Ugyan egy erős színházi ötlet adta az előadás formáját, mégis a színészek miatt vált zseniálissá. És néha elég volt egy egészen pici mozdulat, gesztus ahhoz, hogy megtörténjen a csoda.

 


V. Nagy Viktória

fotók: Eöri Szabó Zsolt

(2017. június 17.)