Az Úr komédiásai
Assisi Szent Ferenc példája örök kérdés. Ma úgy mondanánk: kilépni a komfortzónából, észrevenni a társadalmi bajokat, változtatni akarni. Esetleg úgy is, hogy lemondunk a kijelölt útról, a jólétről. Hogy történik? Rádöbbenés a nyomasztó jelenségekre, egy hang: szólítás, hívás; szembefordulás a korábbi élettel, megtanulni mélyen szeretni és átlépni az emberek közötti falakat. Közben persze elbizonytalanodunk: Helyesen cselekszem? Adj jelet, Istenem! De a válasz csak belülről jöhet. Végül ott az elszámolás. Az Úr komédiásai című Assisi Szent Ferencről szóló darabban a Kísértő mondja: Nincs lélek, nincs Isten, nincs semmi… A vigasz legföljebb ez: „Mert ő mégis legjobb Kisértet / S mert szörnyüséges, lehetetlen, / Hogy senkié vagy emberé / Az Élet, az Élet, az Élet.” (Ady Endre: Menekülés az Úrhoz)
Ferenc élete vívódások, kétségek közt telik, de cselekszik és példája máig ható. Életeseményei legendákká váltak. A legelső magyar nyelvű könyvként számon tartott (mai nevén: Jókai-kódex, 14-15. század) Szent Ferenc legendáinak a gyűjteménye. Zeffirelli Napfivér, holdnővér (1972) című filmje meghódította a kor ifjúságát. A csodás történetek Bozsik Yvette rendezésében a szavakon túl látványos koreográfiában jelennek meg: a szülői ház elhagyása, a leprások, a „fordult” farkas, a prédikálás a madaraknak, az ördög kísértése, a pápa támogatása… A szegénység kisasszonyra, az angyalok setesuta-segítségnyújtására, Ferenc mennyei bíróságára nem emlékeztem, a darabban azonban kerek, jól komponált, sőt leginkább könnyedségre, derűre hajló történetek – ahogyan az egy kereső-esendő emberhez, „az Úr komédiásához” illik. A közismert eseményekhez mindenképpen kiegészítés, mai kifuttatás a darab végi bacchanália: győzött az intelligencia, a racionalitás, minden a technika, a pénz, nincs Isten, éljen az „élvezetvallás”! Reflektálhatnánk rá a közismert graffitivel: „Isten meghalt! (Nietzsche) Nietzsche meghalt! (Isten)”. De inkább Adyval: „Pedig valahogyan: van Isten, / Nem nagyon törődik velünk, / De betakar, ha nagyon fázunk”.
Köszönet azért, hogy a nálunk alighanem ismeretlen flamand avantgárd szerzőt, Michel de Ghelderodét elővették. Hihetetlen: a mű a 20. század elején született (1926-ban Szent Ferenc halálának 700. évfordulójára), időszerűsége a 21. század elejére fokozódott, mert a modern világ legnagyobb veszélyeire: az óriási társadalmi és lelki szakadékokra figyelmeztet. A szerző a 20. századot kívánta figyelmeztetni, hiába. Nem biztos, hogy várhatunk a 22. századig…
A többféle stílusú (szöveges, dalos, táncos, elmesélt, animált) jelenetből koreografált színmű (összművészeti alkotás, alcíme: Képek Assisi Szent Ferenc életéből), illeszkedik a Nemzeti „karneválműfajába”, de a Bozsik Yvette Társulat tagjai, az erős koreográfia, melynek ritmusába a Nemzeti színészei is be-bekapcsolódnak, nem elidegeníti, hanem bevonja-elvarázsolja a nézőt. A hatások összeadódnak. Szent Ferenc szerepében Bakos-Kiss Gábor – különösen szép orgánumával – ugyanúgy leköti a figyelmet, amikor egymaga van a színpadon, mint amikor a látványosan röpködő angyalkákban gyönyörködhetünk. A színészek remekelnek: a halált és Istent játszó Nagy-Kálózy Eszter, a két szerepet (az ügyvéd és az ügyész arcát gyorsan váltva) alakító Fehér Tibor, az énekesnőt és angyalt formáló Tompos Kátya, a zord apa és a züllött alkoholista szerepében Varga József. Megrázóan erős jelenet Ferenc halála, a Kísértő szerepében: Nagy Mari.
Szenzációs a modern város romjait, az égi tájat, végül egy báltermet mutató látványos díszlet, melyet tovább erősít a fényfestés. Lenyűgöz a színpadtechnika, a táncoló és égbe röppenő angyalok, a halál futószalagja, a valódi nézőkkel (velünk) szembeforduló, majd kiürülő színpadi nézőtér, s az utolsó néző: Szent Ferenc – akire egy pillanatra rávetül a reflektor, s aki MINKET néz…
Gyermekkoromban sokat hallottam otthon is Szent Ferencről. Legendagyűjteményét, az első magyar nyelvű könyvet, édesapám kutatta, tette közzé. A kép most kiteljesedett.
(a szerző nyelvész)
„… Nem mindegy!...” – süvölt A Halál (Nagy-Kálózy Eszter) A Lánynak (Tompos Kátya): „És ha nem jönnek vissza!... Mindig lesznek férfiak, akik harcoljanak!...” Mire A Lány: „Ne mondja ezt!... A háborúnak vége!... A szép férfiak nem mennek el többé!.. Annyit de annyit láttam már elmenni!... de miért megint te vagy az, aki visszatér…öreg katona?...” Ezzel a harsogó közhely-halmazzal nyit a darab – és persze az előadás. Der Tod und das Mädchen, ám korántsem Schubert magassága, inkább laposság, kiabálással kompenzálva. Van itt Minden – még három darab Minden Háborúk Katonája is –, mint a mesébe’. A Láz, például. A Sarlatán.
És Kísértetek is, jaj és huhh! „Én azóta talpon maradtam, amióta az emberek harcolnak egymással, azóta, hogy emberek vannak, és én leszek az utolsó ütközet utolsó katonája!...” – így A Halál. Csupa nagyotmondó sejtetés, csupa … (három pont) a szövegben. Hogy A Halál szerint „... A vér, ahogy a bor, arra teremtetett, hogy folyjon!... Igyunk bort; ontsunk vért!... Ontsunk vért!” stb., oké, ez olyan halálos – de akkora hatásvadász közhely, melyet tapasztalva inkább elfordulnék.
Ha tehetném – de írnom kell róla. A Lány meg azt kérdezi a Haláltól: „Mit keresel itt, öreg ironikus katona?...” Amúgy tőlem is kérdezhetné, mert nem tudom nem ironikusan venni ezt a magát-ennyire komoran-vevőt.
A franciául író flamand – tehát belga – Ghelderode darabján ugyanis túl-érződik az első világháború. Egy végletekig visszahúzódó, beteges fiatalembernek az expresszionizmus eszközeit bevető-mozgósító tiltakozása a háborús zűrzavar ellen, nagyszabású(nak szánt) bűnkavalkád, haláltánc – pufogás a giccshatáron. Színpadias színdarab, középkori misztériumjátékok – és Brueghel, Bosch képeinek – hatása, marionett-, cirkuszi és balett-effektusok. Bábszínházban talán jobban esne, és ha már (játszani kell: miért is kell?), akkor legjobb valóban, ha a rendező koreográfus. Az előadás is afféle nagy szabás – bő két és fél óra –, sok szereplő, ordibálás, a szöveg nagy része handabandázás: „... Ennek nincs értelme!... Vagy tépjétek le a füleimet! ...”, és így tovább: „Az emberek, az emberek…felemelkednének a levegőbe, ahol mezítelenek lennének a hatalmas fák alatt!... Így lenne egy nagy öröm. A föld, és a fény, és a meditációk mindenkié lennének!... Ez idiótaság!...” A Bíró és Az Ügyvéd fölakasztaná Ferencet, mert, úgymond „… el sem tudná képzelni, a vádlott gondolkodik!...”, Krisztus Ideálja pedig imígyen szól: „Sajnos, a távolságok visszhang nélküliek, és az emberek, akik elektromos hullámokat találnak fel, nem hallják meg az istenség rezgését érzéketlen gépeikben…”
Sajnos.
Hepciáskodik és szenteskedik – ez így kevés.
Ferenc részt vett Assisi háborújában Perugia ellen, fogságba került, megint hadba vonult, míg a sorozatos látomások megtérítették: szakított gazdag apjával, és 1209-ben Máté 10:9 hatására az apostoli szegénység mellett döntött. Rómában III. Ince jóváhagyta rendalapítását – ha ennyit sem tudunk, ha semmit nem tudunk meg róla, akkor valami nem stimmel.
Például a leprásokkal való megrendítő találkozásról ez a párbeszéd: „Ferenc: Szeretni? … Kit szeretni?... Leprás: Mindenkit!... Kezdd a legmegvetettebbekkel, a legbűnösebbekkel!... Szeress engem!... Ferenc: …Téged!... Egy leprást!... Leprás: Engem!... Az én lelkem is a szeretetre van teremtve!... Ferenc: Ez igaz!...”
Aha.
Ha csak úgy nem.
Bakos-Kiss Gábor mindent megtesz. Látvány (Cziegler Balázs) és jelmezek (Berzsenyi Krisztina) jók. A madaraknak prédikálás a legjobb, a balett miatt. Táncolnak, jól-rosszul. A kaposvári színészdiákok jók, a profi táncosok profik, a színészek amatőrök – de jól táncolnak rosszul. Jó, hogy rosszul táncolnak, külön-külön nagyon jó volna, együtt nem annyira. Balettruhában, ha épp nem pipál a láb, mindenképp spiccelni kell, szögezi le a mellettem ülő hozzáértő. És jólesett volna a Naphimnuszt hallani, Dsida Jenő fordításában.
(a szerző író, költő)
(2017. április 10.)
