’56 a Nemzetiben
1957. március 27.
A Művelődésügyi Minisztériumban bejelentették, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskola főigazgatói tisztének betöltésére a Kossuth-díjas Olty Magdát nevezték ki. A színésznő – aki 1933-tól 1968-as nyugdíjba vonulásáig a Nemzeti Színház társulatának volt tagja – 1962-ig állt az intézmény élén, amelyben 1948 óta tanított. Oltyra, a Major Tamás köréhez szorosan kötődő, megbízható kommunistára várt a feladat, hogy a főiskolát a forradalom utáni zűrzavaros helyzetben konszolidálja. Érdekes, hogy a ma már egyetemként működő intézménynek az 1865-ös alapítása óta Olty mellett még egy női vezetője volt: Simon Zsuzsa, 1950–1956 között.
március 30.
A Nemzeti Színház bemutatta Major Tamás rendezésében Jean Racine Phaedra című művét. A tragédia szerepeit Básti Lajos, Tőkés Anna, Sinkovits Imre, Kohut Magda, Gobbi Hilda, Hindi Sándor, Csernus Mariann és Temessy Hédi játszotta.
Hermann István kritikájában arra hívta fel a figyelmet, hogy műsorpolitikában és játékmodorban „sokszor tévutakra került színházainknak nem utánozniuk, de követniük kell a Nemzeti Színházat. Amidőn régi műsorpolitikájának egyoldalúságát az eddig elhanyagolt realista művek bemutatásával kijavítja, színházi kultúránkat gazdagítja.” (Népszabadság, 1957. április 14.)
április 4.
„Az ellenforradalmi események óta ez az első eset, amikor fővárosi színház szovjet művet tűzött műsorára” – így vezette be írását Kocsis Sándor a Népszabadságban. Az újságíró nemcsak az 1945-ben bemutatott Viharos alkonyat új előadását üdvözölte, a darab üzenetét is aktuálisnak tartotta: „ki nem lelkesednék egy olyan epizód láttán, mint amikor Polezsajev, az idős egyetemi tanár és a meg nem értéssel küszködő tudós, a dicsőséges szocialista forradalom első napjainak egyikén mit sem sejtve emeli fel csengő telefonjának kagylóját, és legnagyobb meglepetésére Lenin hívja”.
április 6.
A Nemzeti Színház történetének első Brecht-premierje Bertolt Bertolt a Jó embert keresünk volt, amelyet a Katona József Színházban (a Nemzeti kamaraszínházában) mutattak be. Brecht mellőzésének az volt a legfőbb oka, hogy a német író műveivel – különösen formai kísérletezéseivel – szemben a szovjet kommunista párt politikai és ideológiai kifogásokat támasztott.
A bemutatót Gellért Endre rendezte, Sen Te szerepét Mészáros Ági alakította. Rajta kívül Gózon Gyula, Apáthi Imre, Fónay Márta alakítását emelték ki a bírálatok.
április 12.
Raksányi Gellért kapta a Farkas–Ratkó (eredetileg: Farkas–Raskó) díjat. A Nemzeti Színház társulata a hagyományok szellemében titkos szavazással döntött az elismerés odaítéléséről. A kitüntetést jelképező gyűrűt házi ünnepség keretében Major Tamás igazgató adta át a fiatal művésznek.
április 15.
A kijárási tilalom megszűnésével ismét este hét órakor kezdődtek az előadások a Nemzetiben és a Katona József Színházban. Kivéve néhány produkciót: Az ember tragédiája, az Othello és a III. Richárd, valamint a Galilei és a Jó embert keresünk előadását fél hétre hirdették. A klasszikus művek szövegéből alig húztak ekkoriban, az előadások így nem ritkán este tizenegykor vagy még később értek véget.
április 19.
Federico García Lorca Vérnász-bemutatójáról a Népakarat kritikusa, Gyertyán Ervin így írt: „Máthé Erzsi a szerelem felizzásának és forgószeles extázisának egész crescendóját életre kelti. Lorca, a női szerepek nagy írója, színésznőjére talált Berek Katalinban, Gombaszögi Fridában, Sívó Máriában is. Kállai Ferenc a vőlegény szerepében egyik legjobb eddigi alakítását nyújtja.” (1957. április 24.)
Mit üzent a Bánk bán és Az ember tragédiája 1957-ben?
Hogyan és miért került két „problémás” mű a Nemzeti Színház műsorára 1957 tavaszán, öt hónappal a forradalom leverését követően? Az egyik az idegen hatalommal szembeni ellenállásra buzdító Bánk bán, a másik a korábban betiltott Madách-mű, Az ember tragédiája volt. Magyarázatok történelmi háttérrel.
Katona József Bánk bánjával nyitotta meg ismét kapuit öt hónapos szünet után a Nemzeti Színház harcokban megrongált Blaha Lujza téri épülete 1957. március 24-én. Három nappal később Madách Imre Az ember tragédiája című művét tűzték műsorra. A színház vezetője, Major Tamás (akit a társulat a forradalom napjaiban leváltott, de hamarosan visszatért) ezzel a két előadással megerősítette, hogy az intézmény évszázados munkaterve nem változott: a nemzeti drámák továbbra is repertoáron maradnak. S a direktor azt is szemléltette, hogy övé az ország legerősebb társulata.
A Bánk bán és Az ember tragédiája előadásain a Nemzeti Színház legjobbjai léptek fel: Bánkot Bessenyei Ferenc, Gertrudist Tőkés Anna, Melindát Csernus Mariann, Biberachot Ungvári László, Ottót Horkai János és Kállai Ferenc, Tiborcot Bihari József és Szemety Endre alakította. A Tragédiát is remek szereposztásban adták elő: Ádámot Básti Lajos és Bessenyei Ferenc, Évát Lukács Margit játszotta, míg Lucifer szerepében Major Tamás és Ungvári László lépett színpadra.
Ahogy az újságok is megírták, az 1956-os forradalom után elhagyta Magyarországot Bánk egyik jeles megszemélyesítője, Rajczy Lajos. S ami talán még ennél is nagyobb veszteségnek számított, nem volt jelen a Nemzeti újranyitásának ünnepi pillanataiban a színház történetének egyik legeredetibb Melindája és Évája, Szörényi Éva sem. Távozását nemcsak a közönség, a színház vezetősége is szomorúan vette tudomásul.
Bánk bán – maradt a régi
A darabválasztásban volt azért némi politikai visszavágás. Major feljegyzéséből tudjuk, hogy a Színházművészeti Szövetség, mely az 1956-os forradalomban átvette a Népművelési Minisztérium színházi osztályának szerepét (ez a „hivatal” ellenőrizte és hagyta jóvá minden színház évadtervét), 1956 végén felhívást tett közzé. Az javasolták, hogy a színházak a Bánk bánnal, a nemzeti ellenállásra buzdító tragédiával folytassák a félbeszakadt évadot. A Nemzeti – akkor még forradalmi összetételű – vezetősége is úgy határozott 1956. december elején, hogy Katona művét játsszák elsőként. Vidéken csaknem mindenütt előadták Katona drámáját – így 1956. december 14-én Miskolcon, december 22-én Győrben, december 23-án Pécsett, 1957. január 18-án Szolnokon, mindenütt szovjetellenes tüntetés kíséretében. A Nemzetiben az ünnepélyes bemutatóra azonban már egészen más belpolitikai helyzetben került sor. Jól jellemzi a fordulatot, hogy nem rendezték újra Katona színművét, hanem Major és Vámos László 1951-es produkcióját játszották tovább. Azt az előadást, melynek legfőbb tanulságát a bemutató után így értelmezte a Szabad Nép M. F. szignójú újságírója: „A harácsolás, rablás, a becsületnek, a hazának és az embernek a meggyalázása nem Gertrudis amerikai, s egyéb imperialista utódainak módszere-e? A véreskezű elnyomók ellen edzi gyűlöletünket a dráma, megtanít még forróbban szeretni hazánkat. Ezt érzi a magyar nép a Bánk bánban, ezért visszhangzott a taps a Nemzeti Színházban, amikor Petur elkiáltotta: „Üsd az orrát, magyar, ki bántja a tied”. (1951. június 10.) Gyanítjuk, hogy bár a pártlap munkatársa az új idők szellemében magyarázta a közönség feltételezhető reakcióját, a nézőtéren ülők közül csak kevesen tudtak megfeledkezni a szovjet megszállásról. Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy 1957 márciusában nem merték a sajtóban idézni Petur híres szavait, s a legfontosabb kérdést sem igen taglalták, vagyis, hogy milyen üzenetet közvetít 1957 tavaszán Katona műve.
A Nemzeti Színházban az ünnepi előadással a második világháború utáni újrakezdés bizakodó hangulatát idézték fel, hiszen 1945. április 25-én is a Bánk bán szerepelt a műsoron.
Major jól érzékelte, hogy a hagyományosan politizáló művet ezúttal nem szabad aktualizálni, mert akkor előadása szovjetellenes tüntetéssé dagadhat, hanem irodalomtörténeti, színháztörténeti távlatokba emelve kell interpretálni. Sokatmondó, hogy a frissen indított Élet és Irodalom című lapban Gyárfás Miklós nem számolt be „a magyar drámairodalom örökéletű, klasszikus művé”-nek premierjéről, inkább Somlay Artúr egykori Petur alakítására emlékezett és a Tiborc szerepében színre lépő Bihari József szerepformálását elemezte. (Somlay 1951-ben öngyilkos lett, mert tehetetlennek érezte magát az elnyomó rendszerrel szemben, de ezt csak jóval később hozták nyilvánosságra. A jól értesültek persze tudtak erről, ezért vitathatatlanul bátor tett volt a frissen indult lapban írni róla.)
A Tragédia száműzetése
Az ember tragédiájának előadását már nehezebben lehetett volna úgy feltüntetni, mintha csupán színháztörténeti érdeme miatt szerepelne a Nemzeti műsorán; hiszen 1948 elejétől 1955 januárig, azaz éppen hét esztendőn át egyáltalán nem kerülhetett színre a drámai költemény. A kultúrpolitika pesszimistának, destruktívnak, vallásosnak, tömeg- és haladásellenesnek minősítette Madách művét. A Nemzeti Színház csak az 1953-as párthatározat nyomán megenyhült politikai légkörben újíthatta fel a Tragédiát. Ezt az előadást Gellért Endre, Marton Endre és Major Tamás rendezte. A feljegyzések szerint mindhárman minden egyes színt próbálták a szereplőkkel, s végül e furcsa műhelymunka eredményeit felhasználva született meg a produkció. A díszleteket Oláh Gusztáv, a jelmezeket Nagyajtay Teréz tervezte, a kísérőzenét Farkas Ferenc komponálta. A bemutató előadást 1955. január 7-én rendezték meg.
A bemutatónak hatalmas sikere lett, sorok kígyóznak a Nemzeti Színház jegypénztárainál. A bemutató után azonban a sztálinista pártvonal, azaz Rákosi Mátyás főtitkár, az „ország első embere” visszatért a hatalomba, ezért az előadást hamarosan betiltották. A Tragédiát egy ideig nem tudták teljesen eltüntetni a műsorról, de kikötötték, hogy az évad végéig, 1955. június 7-éig hányszor játszhatja a színház. Ezt tíz hónap szünet követte, csak 1956. április 9-én folytatódhattak az előadások.
Ehhez a tiltáshoz bizonyára Gellért Endre tanulmányának alábbi részlete is hozzájárult: „Ádám azt kérdezi: hol a haza. Hát miért nincs haza? Hiszen megállt volna a haza fogalma ebben az új világban, az új rendben is. Mi ezt elmondjuk, mert Madách megírta, és mi nagyon helyesnek tartjuk, hogy ezt megírta. Ez is hozzátartozik a Tragédia nemzeti jellegéhez. És elmondjuk azt is, hogy ez a világ embertelen, mert nem ismeri a hazát, nem ismeri a családot, nem ismeri a szerelmet, nem ismeri a költészetet. Együtt érzünk Ádámmal, akinek a számára ez a világ idegen. Nekünk is idegen.” (Irodalmi Újság, 1954. november 6.)
Nem szokták emlegetni viszont Révai Józsefnek 1958-ban a Társadalmi Szemlében megjelent tanulmányát. A Rákosi-diktatúra fő ideológusa, akit Kádár Jánosék a forradalom után a Központi Bizottságba is beválasztottak, élete alkonyán visszatért a Tragédia ügyére: „Mert ne felejtsük el, a színpad: szószék, és a munkáshatalom kultúrpolitikájának joga is, kötelessége is nem megengedni, hogy a színpadi szószéket átváltoztathassák a társadalmi haladás, a szocialista építés ellen irányuló agitáció tribünjévé; még akkor sem, ha azt, aki erre módot és alkalmat ad, Madáchnak hívják is; és még akkor sem, hacsak a közönség egy részében ébreszt kételyeket a szocialista építés és a társadalmi haladás helyességét és győzelmét illetően.”
Révai kijelentése azt sugallja, hogy 1956 után ő és harcostársai a Tragédia újabb átmeneti száműzését fontolgatták, amíg meg nem találják azt a színpadi formát, mely lehetővé teszi, hogy a mű az új világot építő nép szellemi nevelésének egyik eszközévé váljon. Szerencsére Madách művének további színpadi interpretációi már nem a pártideológia szellemében születtek meg.
Gajdó Tamás
(2017. április 24.)
