Az én színházam
Zugligeti dolgozószobájában villog a számítógép és mellette sok-sok nyitott könyv. „Bármikor jöhet, itthon dolgozom” – mondta telefonba. Kezdjük is ezzel: milyen könyv készül?
– Olyan rendezőkkel és színészekkel foglalkozom, akiktől tanultam, akikkel együtt dolgoztam, akik sokat jelentettek nekem a pályámon. Egy interjú keretében megkíséreltem felvázolni a zseniális Gellért Endre portréját. Írtam vígszínházi tanár kollégám, Horvai István, egykori főiskolai tanártársam és Madách színházi rendező kollégám Pártos Géza és Vámos László, valamint Makai Péter, a kiváló operarendező és tervező pályájáról. Elkészült a Tolnay Klárira, Somogyi Erzsire és Márkus Lászlóra emlékező írás. Különös szellemi izgalmat jelent Hevesi Sándor és Németh Antal párhuzamos portréján dolgozni – mindketten korszakos rendezők voltak, aki vezették a Nemzeti Színházat is. Drámaírókról is írok, akiknek műveit örömmel rendeztem: Németh László, Hubay Miklós és legkedvesebb szerzőm, Szakonyi Károly jelenik meg a könyv lapjain.
A nyolcvanadik születésnap az ünneplésen túl nyilván számvetés is. 1961-ben Debrecenben kezdte rendezői pályáját és 2001-ben a Csokonai Színház igazgatójaként fejezte be. Milyen emlékek fűzik a városhoz?
– Mindig szerettem Debrecent. A városnak mindenkor jelentős színházszerető értelmisége volt, valamint egyetemi ifjúsága, amely ragaszkodott a színházhoz. A Csokonai Színház szép régi épületében mindig is remek társulat dolgozott. Három különböző korszakban dolgoztam ott. Pályám indulásakor, 1961-től 1966-ig, aztán 1978-tól félállásban, amikor a Madách Színházban úgy éreztem, friss levegőre van szükségem, s végül 1992-től 2001-ig az utolsó nyolc aktív évemet is ott töltöttem.
A hatvanas években, de talán ma is, nagy megtiszteltetés egy fiatal rendezőnek, ha vidékről a fővárosba hívják. A Madáchot akkoriban a Nemzeti után a második legfontosabb teátrumnak mondák. Miért volt szüksége „friss levegőre”, ha ráadásul szép feladatokat is kapott?
– Valóban volt néhány szép feladatom, szívesen emlékszem Szabó Magda Régimódi történetére vagy a Szakonyi Károllyal megvalósított közös munkákra. Kaptam néhány nagyszerű klasszikust, de a kortárs magyar darabok többségét nem én választottam. A 70-es, 80-as években, még lefordításuk előtt javasoltam, hogy játsszuk el Ödön von Horváth, Harold Pinter, Tom Stoppard, Arnold Wesker, John Osborne és mások darabjait. Nem lehetett. Aztán a többi színház tűzte műsorra őket. A 80-as években javasoltam, játsszunk Ionescót, elmerészkedtem Beckettig. Nem és nem. Gyakran gyomorgörccsel mentem be az irodába, és éjjel álmomban tovább vitatkoztam az igazgatókkal. A 80-as évek végén úgy éreztem, ebből elég. El kell jönnöm a Madáchból. Feleségem is egyetértett velem. Elvállaltam a Pécsi Nemzeti Színház igazgatását. A biztos családi háttér mindig sokat jelentett az életemben, és jelent ma is. Nehéz volt, hogy a hét nagy részét külön kellett töltenem a családtól.
A Madách-időszak alatt már tanított a Színművészeti Főiskolán. Hogyan jött a felkérés?
– Nádasdy Kálmán, a főiskola akkori rektora 1966 táján úgy gondolta, kellene némi vérfrissítés az intézményben. Rólam tudta, hogy szeretnék tanítani rendezőket, és érdekel mindaz, ami a 20. századi világszínházban történik. Akkor már megjelent két, részben általam szerkesztett antológia, a Színészek, szerepek, és a Színészek, rendezők. Szóval Nádasdy egyszer megállított a folyóson: „Mondja el nekem, mi az a modern?” Mondtam, ami hirtelen eszembe jutott, mire leintett: ez kevés, készüljön fel rendesen! Készültem, bújtam a külföldi szakirodalmat, Nádasdy számára nehéz volt elfogadható választ találni.
Aztán hamarosan talált válaszokat.
– Mindig izgatott a kortárs világszínház egésze, valamennyi földrészé. Próbáltam felfedezni könyvekkel, lengyelországi utakkal, s amikor 1962-től kiengedtek Nyugatra, minden pénzemet színházi előadásokra, színházi könyvekre költöttem. Színházi rendezést, dramaturgiát tanítottam. Miután két évig nem engedték kiadni, 1970-ben megjelent A színház ma című, különböző színházi irányzatokat bemutató kötetem. Ekkor, még Nádasdy igazgatása idején dolgoztam ki egy addig nem létező tantárgyat, A 20. század rendezői irányzatai címen, amelyet – természetesen állandó frissítéssel – több mint harminc évig tanítottam különböző osztályokban és a doktori kurzuson.
Olyannyira sikeresen, hogy emeritus professzorként fejezte be a Színművészetin a pályát három évvel ezelőtt. Kanadai, amerikai egyetemekre is többször hívták tanítani, rendezni. Részt vett a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) munkájában, beválasztották a vezetőségbe. Az ITI Magyar Központját 20 évig vezette. Közben persze rengeteg híres színházat, előadást látott. Mi fogta meg leginkább?
– Mindenekelőtt Peter Brook, akiről többször írtam is. Boldog vagyok, hogy életművét mindenkor követhettem. Számos nagyszerű angol, amerikai rendező és nagy színész példája mellett többek között Giorgio Strehler, Patrice Chéreau és Ariane Mnouchkine, az orosz színház nagy újítói közül Efrosz és Ljubimov, és számos lengyel rendező prózai és operaelőadásai és írásai foglalkoztattak leginkább.
És gondolom, folyton figyelte, hol tartunk mi.
– Azt hiszem, elég jól láttam, hol tart a világszínház, és hol vagyunk mi. Az 50-es évek politikai rettenete, de még a következő évtized légköre sem tette lehetővé, hogy ott legyünk az első vonalban. A két háború között Hevesi Sándor vagy Németh Antal és még néhányan a magyar színházművészetben az európai színház első vonalába tartoztak. 1949-től, a magyarországi sztálinizmus idején elkezdődött a lecsúszás, amit a 60-as évek közepétől, a viszonylagos politikai engedékenység idején a különböző generációk „összeműködésével” a színházművészet fokozatos fellendülése követett.
Mi a legfőbb hiánycikk a mai magyar színházban?
– Nem tudok napjaink színházáról beszélni, mert már nem igazán ismerem. Ennyi évesen már arra kell minden erőm, hogy a magam mondanivalóját még megírjam. De azt tudom, hogy a színház elsősorban a tehetséges drámaírókon áll vagy bukik. Nekem a kortárs magyar dráma mindig szívügyem volt, Debrecenben, a Madáchban és Pécsett is. Debrecenben sorozatot szenteltünk a fiatal magyar drámaírók műveinek, bemutattuk többek között Borbély Szilárd, Garaczi László, Darvasi László, Nagy András, Hamvai Kornél darabjait.
És a magyar színészek?
– Imádtam őket. Somlay, Csortos, Bajor Gizi, Tolnay Klári utánozhatatlan nagy művészek voltak. A legkedvesebb színészem, akivel együtt dolgozhattam, Pécsi Sándor volt. Elbűvölő személyiség, nagy művész. Debrecenből, nagyon sokak közül Novák Istvánt említem, a legnagyobb magyar karakterszínészek egyikét. A színésznők? Nem is tudom, kivel kezdjem. Kivételes tehetség volt Domján Edit. Életem nagy ajándéka, hogy négyszer is rendezhettem a zseniális Dayka Margitot. Kiss Manyi maga volt a csoda. Sulyok Mária, a Vígszínház óriási színésznője Szabó Magda Régimódi történetére szerződött le a Madáchba. Királynő volt a színpadon, akire nem lehetett nem figyelni.
Színházi berkekben az a hír járta, hogy a színészek szeretnek Lengyel Györggyel dolgozni. Bármily furcsán hangzik, biztonságban érzik magukat. Minek köszönhette ezt az elismerést?
– Ha ez így volt, akkor ebben kifejezésre jutott az, hogy nagyon szerettem a színészeket. Azt akartam, hogy aktív részesei legyenek az előadás megszületésének, hogy a legtöbbet hozzák ki magukból. Mindenkihez más a kulcs: van, aki egyértelmű rendezői utasításra vár, és hibátlanul megvalósítja az elképzeléseimet, van, aki lassan, belülről, önállóan építkezik. Van, aki küszködik, más már az első próbán „hozza a karaktert”. Ez alkat kérdése. Mindegyiket meg kell érteni. A rendezőnek ezt meg kell tanulnia. Én az idők során igyekeztem egyre jobban belehelyezkedni a színész alkotó folyamatába, megtalálni: kinek mivel segíthetek leginkább.
Nem csak a színészekre, a fiatal rendezőkre is figyelt.
– Úgy gondolom, hogy 1988-tól, a Madách színházi korszak után tovább tudtam lépni a pályámon, és mint igazgató, egyre jobban befogadtam és támogattam fiatalabb rendezők olyan alkotásait, amelyeket én magam nem tudtam volna létrehozni.
Hallottam egy szinte hihetetlen történetet. Norvégiában elment megnézi a végzős rendezők vizsgáját. Aztán odament az egyikükhöz, és meghívta Debrecenbe rendezni. Mint tíz év után kiderült, hibátlanul választott, ő ma a skandináv színház vezető rendezője, aki azóta is sűrűn hivatkozik debreceni debütálására. Honnan ismerszik meg a tehetség? Miért épp azt a fiatalembert választotta?
– A tehetséges rendező nem feltétlenül olyan színházat csinál, amit én szeretek, de amit csinál, abban következetes és eredeti. Ha az ember sok előadást lát, és én, hála Istennek, sok híres produkciót láthattam, akkor óhatatlanul felismeri a rendezői tehetséget. Nemcsak a norvég fiút hívtam meg Debrecenbe, hívtunk fiatal rendezőket különböző országokból: Angliából, Amerikából, Kanadából, Dániából. Valamennyien szerettek nálunk dolgozni, és mi is tanultunk tőlük. Az erdélyi drámairodalom műveit bemutató sorozatunk minden előadását a kiváló erdélyi rendező, Parászka Miklós vitte színre.
Hisz a rendezői színházban?
– Mindenféle színházban hiszek. Egész életemen át mindenevő voltam, mint érdeklődő, rajongó és az újra nagyon éhes néző. Ezért tudtam tanulni a különböző színházi irányzatoktól, és élvezni őket. Ezt tanítottam, erről írtam, szerkesztettem könyveket: Színházi emberek és Színház és diktatúra a 20. században. Személyes tragédiaként éltem meg a hatvanas-hetvenes években, hogy a Madách Színházban nem rendezhettem olyan irányzatú, stílusú darabokat, amelyeken keresztül új alkotói utakat kereshettem volna. Ezért jelentett nagy élményt az 1978-as első visszatérés Debrecenbe, ahol ezt éppen úgy megtehettem két évig, mint később a pécsi és leginkább a harmadik debreceni korszakomban.
Ha végigtekint a pályáján, mely előadásokra gondol vissza a legszívesebben?
– Úgy érzem, a Madách színházi Holt lelkek, a debreceni A félkegyelmű, és mindenekelőtt a debreceni Az ember tragédiája rendezésemben tudtam elképzeléseimet legjobban megvalósítani.
Osztovits Ágnes
(2017. január 3.)
