Statisztikát nem készítettem, de több olyan hasonló korú művészt tudnék mondani, akik gyakrabban nyilatkoznak. Sőt könyvük, interjúkötetük is van már. Mit szólna egy ilyen felkéréshez?
– Nemet mondanék. Többször is megkerestek már az önálló kötet tervével, de mindig nemet mondtam. Nem kell. A színész a színpadon létezik csak igazán. Hic et nunc! Itt és most – ahogy a latin mondás tartja. Csak az előadásban tud igazán hatni a színész, ott és akkor tudja átadni mindazt, amiből a néző profitálhat: az értelmi és az érzelmi megerősítést, a katarzist, a megtisztulás élményét… Minden előadás egyszeri és megismételhetetlen. Mi, színészek sem vagyunk minden este ugyanolyan formában, időnként fáradtabban érkezünk a színházba, máskor könnyedebben, természetesebben reagálunk egymás gesztusaira is. De a közönségtől is függ, milyen lesz az összhatás. Ha a nézőtér nem él együtt a színpaddal, pestiesen szólva nem veszi a lapot, akkor az egész hatástalan. A személyes kapcsolat, a színpad és a nézőtér kölcsönhatása, a pillanat varázsa leírhatatlan.
Ezekből a tünékeny pillanatokból legalább valamennyit megörökíthetnénk egy könyvben. Azt kézbe lehet venni, újra és újra fel lehet lapozni. Mindjárt dedikáltatnám is!
– Én is szeretem a szép könyveket. Különösen kedvesek számomra a nekem ajánlott, dedikált példányok. A mindennapjaim legszebb pillanatai, amikor könyvet vehetek a kezembe. De a munkám miatt is gyakran olvasok. Amikor például Görgeyt játszottam, korabeli dokumentumokat, visszaemlékezéseket tanulmányoztam, hogy minél jobban megismerjem a tényeket, megértsem ezt az embert, hiszen a magyar történelem egyik legvitatottabb személyiségével kellett azonosulnom. A szépirodalmat, a regényeket pedig azért szeretem, mert a jó könyv kikapcsol, felszabadítja a lelket, egy másik világot nyit meg az olvasó számára. De csak az igazán jó írók képesek hitelesen ábrázolni a személyiséget, csak ők tudják mások számára közvetíteni, átélhetővé tenni a szereplők finom lelki rezdüléseit.
Tehát egy jó Mécs Károly-kötet kellene! Miért nem írja meg?
– Nem vagyok író. Színész vagyok. Arthur Miller Az ügynök halálában azt mondja: „Az ügynök álomvilággal ügynököl – ez a mestersége”. Tulajdonképpen a színész is álomvilággal ügynököl. Nem mintha valami hamis vagy nem létező portékát próbálnánk eladni a nézőnek. Mi a való élet alapján újrafogalmazott történeteket éljük meg a színpadon, azt igyekszünk továbbadni, közvetíteni. A legtöbb színész életrajza bővelkedik ugyan a fordulatokban, az érdekes találkozásokban. Csinos kis mese kerekíthető bármelyikünkről. Adat is van bőven, szerepek, fényképek… Lehet anekdotázgatni, esetleg részletezni a történelmi változásokat, vagy okosan elemezni, miként hatott a színész személyére egy-egy szerep… Ez mind-mind érdekes lehetne, csak a lényeghez semmi köze.
Gondolom, azért az újságcikkeket, fotókat gyűjti!
– Valamikor még gyűjtöttem az újságcikkeket, de ezek egy része elveszett, ami még megmaradt, az is csak ott van egy halomban, rendezetlenül. Emlékszem, 1944 telén a Zirzen Janka úton – a hóban, sárban – láttam szanaszét összetaposva Jávor Pál összes fényképét. Ez volt a háború. Ennyit ér a dokumentáció...
Egy könyvben azt is részletesen kifejthetné, mit gondol a színjátszásról, mi az ars poétikája?!
– Nincs ars poétikám. „Jót s jól..” Ennyi.
Ne is próbáljam rábeszélni a saját könyvre?!
– Ne fáradjon! Fölösleges. Ebben a korban nyugodtan mondhatom: a kenyerem javát megettem, és nagyon sok színészmemoárt olvastam, de egyik sem tetszett igazán. Csak igen keveset árulnak el arról, hogy az illető milyen is volt igazán. Színészként csak addig létezünk, amíg itt vagyunk a Földön és amíg a színpadon állunk. A könyv, az írás nem tudja visszaadni a színjátszás lényegét.
Olyan ez, mintha szavakkal próbálnánk leírni a zenét?
– Jó, hogy mondja! Talán a zene az az eszköz, amely képes lenne érzékeltetni azt a bonyolult testi, szellemi, lelki összhatást, amely a színészmesterség lényege.
Mondja ezt, mert közismerten zenerajongó!
– Mióta az eszemet tudom, hangverseny-látogató vagyok. Már 12 éves koromban diákbérletem volt a MÁV szimfonikusok koncertjeire. Nagyon sok barátom van a zenészek között. Tisztelem őket, mert nemcsak a hangszerük mesterei, hanem emberileg is rendkívül gazdagok. Az egyik legjobb barátomnak tartom Rolla János hegedűművészt, aki évekig vezette a Liszt Ferenc Kamarazenekart. Vele több közös munkánk volt már. De dolgoztam együtt a zseniális Jandó Jenő zongoraművésszel is, nagy siker volt a közös műsorunk, a Liszt és a költészet. Annak idején a főiskolán zenés osztályba jártam, és még nem is olyan régen kaptam énekes szerepeket, például Szolnokon a Csókos asszony-előadásban Tarpataky bárót. De erről is sokszor beszéltem már…
Elmondta már, hogy érettségi után előbb könyvtárosnak jelentkezett, aztán orvosnak. De azt még nem, hogy miért akart könyvtáros lenni?
– Gyerekként furcsa kis könyvmoly voltam, rengeteget olvastam. Bár ez nem azt jelenti, hogy reggeltől estig csak a könyveket bújtam volna. Szabadidőmben sportoltam: síztem, kajakoztam, tornáztam… Esténként viszont olvastam. Az utcánkban lakott Szerdahelyi István esztéta, irodalomtörténész. Ő volt az, akivel gyakran összeültünk, beszélgettünk – könyvekről, írókról, irodalomról. Nekem borzasztóan tetszett volna a könyvtárosság. Úgy képzeltem, a könyvtárban majd állandóan olvashatok, és ezért még fizetést is kapok. Arra nem gondoltam, hogy aligha van unalmasabb munka, mint a katalogizálás.
Honnan jött az ötlet, hogy inkább talán orvos lesz?
– Nyaranként a János Kórházban voltam kisegítő. Tetszett az orvosok munkája. Igyekeztem a kezük alá dolgozni. Kisebb beavatkozásoknál már asszisztáltam is. Az emberek iránt érzett együttérzés, a sajnálat miatt olyasmiket is megcsináltam, amelyek egyébként nem jellemzőek a 16-17 éves kamaszokra. Munka után felkerestem azokat a magányos öregeket, akiket senki sem látogatott. Megpróbáltam segíteni rajtuk, ha mást nem tudtam, legalább egy pohár vizet adtam nekik vagy megigazítottam a párnájukat, és meghallgattam a történetüket. Ebből is rengeteget profitáltam. Ott tanultam meg, hogy a másokkal való törődés, a segítségnyújtás milyen hatalmas erő az ember életében. Nem vettek fel az egyetemre, de később a színpadon gyakran lehettem orvos. Hogy ismertem azokat a sztereotip mozdulatokat, gesztusokat, amelyeket az orvosok is használnak, azt részben a János Kórházban tanultam. De a feleségem révén is nagyon sok orvos barátom van. Nagyszerű emberek: orvosként, tudósként is kiválóak. A munkájuk mellett többen zenélnek, festenek vagy éppen koncert- színházrajongók. Ebben a körben is nagyon jól érzem magam, hiszen sokirányúan tájékozottak, élvezet velük az együttlét. A társaság kohéziója az a lelki szabadság, amely egyébként jellemzi a zenész és a színész barátaimat is, hogy képesek határozottan és megalapozottan dönteni.
Miért nem vették fel egyik egyetemre sem? Nem volt elég felkészült vagy osztályszempontok miatt utasították el?
– Ezek voltak az ’50-es évek! A gimnáziumot 1954-ben fejeztem be. Jól sikerült a felvételim. Emlékszem, a bölcsészkaron behívatott Bóka László, megdicsérte a dolgozatomat. Ma is emlékszem: Móricz Zsigmond munkásságáról írtam 13 oldalt. Azt mondta a professzor, kiváló tanulmányt írtam, de nem tud felvenni, mert a szakérettségizetteknek kell a hely. Ha elmegyek Debrecenbe, egy év múlva majd átvesz. Nem mentem... A következő két évben különféle tanfolyamokon – ha jól számolom – öt szakmát is kitanultam. Ezek mindegyike valamiképpen kapcsolódott a nyomdászathoz. Akkoriban leginkább alkalmazott retussal és grafikával foglalkoztam.
A színház iránt mikor kezdett érdeklődni?
– Még a gimnáziumban történt, hogy a magyartanárom írt egy színdarabot abból az alkalomból, hogy 100 éves lett az intézmény, a Toldy Ferenc Gimnázium, csak akkor éppen Fürst Sándor Gimnáziumnak hívták. A Nyelvében él a nemzet című darabot kétszer vagy háromszor adtuk elő a MOM-ban. Én játszottam a randa némettanárt. Nagyon élveztem, hogy elbújhatok a maszk mögé, és ütköztethetem a gondolataimat, pontosabban a megírt frázisokat a többiek hasonló frázisaival. Korábban nem sokat szerepeltem. Általános iskolás koromban egyszer mondtam verset, de abba is belesültem. Iszonyú lámpalázas voltam, sőt, most is az vagyok. Még a sorozatban játszott előadások esetében is van bennem némi szorongás, bár már régen nem az a bénító érzés, mint volt a dilettantizmus idején. A megoldások talán könnyebben születnek, de a felelősségérzet egyre növekszik.
Nagyon jól indult a pályája: 1957-ben felvették a főiskolára, és ’59-ben már a Nemzeti Színházban játszott. Aztán jöttek a jobbnál jobb filmszerepek: A Noszty fiú esete Tóth Marival, Két emelet boldogság, Napfény a jégen, Esős vasárnap…
– Az 1950-es, ’60-as években nagyon sok jó magyar film készült. Ebből a szempontból szerencsés volt ez az időszak, hiszen elég sok pénzt kapott a filmgyártás, és olyan nagy tudású rendezőink voltak, mint például Gertler Viktor, aki korábban a német filmgyárban, az UFA-ban tanulta a szakmát. A háború után készült filmek közül az ő nevéhez fűződik az Úri muri, az Állami Áruház, a Dollárpapa, aztán a hatvanas évekből A Noszty fiú esete Tóth Marival, Az aranyember… Ezeket a filmeket még ma is játsszák. Várkonyi Zoltán, A kőszívű ember fiai rendezője pedig mind színházi emberként, mind filmalkotóként különleges tehetség volt.
Amikor 1965-ben felkérték Baradlay Richárd szerepére, gondolt arra, hogy az örökkévalóságnak dolgozik?
– Az örökkévalóság azért talán túlzás… Ahhoz pedig vátesznek kellene lennünk, ha meg tudnánk mondani a jövőt.
De az biztos, hogy amíg „nem engedünk 48-ból”, amíg ünnepeljük március 15-ét, A kőszívű ember fiait műsorra tűzi valamelyik tévécsatorna…
– Sajnos nem túl sok ilyen témájú, és ilyen kvalitású film készült. Ezért játsszák A kőszívű ember fiait március 15. táján a tévécsatornák. A gyerekek pedig először leginkább a kötelező olvasmány helyett nézik meg ezt a filmet, csak felnőttként csodálkoznak majd rá, milyen fontos gondolatokat fogalmazott meg az író, Jókai Mór és a film rendezője, Várkonyi Zoltán. Én is csak később ismertem fel igazán ennek a filmnek az erényeit. Amikor megkaptam a szerepet, először leginkább amiatt aggodalmaskodtam, hogy nem vagyok olyan robosztus alkat, mint amilyennek Baradlay Richárdot képzeltem. Amikor az ember benne van egy ilyen munkában, nyilván igyekszik a legjobban teljesíteni, de eszébe nem jut, hogy mi lesz a kész film sorsa. Szerencsére Várkonyi Zoltán zseniális szakember volt: értett a gazdasági ügyekhez, meg tudta szerezni a film gyártásához szükséges pénzt. Rendkívül művelt ember és nagyszerű színész volt. Amikor rendezett, pompás, célratörő instrukciókat adott. A pályám során tőle tanultam a legtöbbet.
Színészekből lesznek a jó rendezők?!
– Nem feltétlenül. A rendezéshez szükség van bizonyos rendezői képességre és széleskörű tanultságra.
Ön szerint miről ismerhető fel a tehetség?
– A tehetség isteni adomány. Az vagy van, vagy nincs. Arra a fundamentumra aztán lehet építeni. Meg kell tanulni a szükséges szakmai ismereteket, aztán megfelelő feladatokkal folyamatosan fejleszteni kell a tehetséget.
Viszonylag későn kezdett rendezni… Tóth-Máthé Miklós drámáit 2003-ban mutatták be a Budaörsi Játékszínben.
– Tóth-Máthé Miklós évfolyamtársam volt a főiskolán. Egy ideig ő is színészként dolgozott, de aztán az én kedves Micu barátom úgy döntött, pályát módosít, író lesz. Azóta talán már a huszonhatodik könyvén dolgozik. Szerintem rendkívül tehetséges író, nagyon sok a mondanivalója. Szép magyar nyelven, igényesen ír, nem használ szlenget, goromba szavakat. Két egyfelvonásosát – a Rákóczi-színművet, a Rodostót és a Szenci Molnár Albertről szóló A zsoltáros és a zsoldost – a Budaörsi Játékszín igazgatója, Éless Béla befogadta és addig-addig győzködött, hogy vállaljam el a rendezést, míg végül igent mondtam.
Nem volt nehéz úgy rendezni, hogy közben elvállalta a főszerepet is?
– Ez óriási hiba volt. Nem lehetünk egyszerre lent is és fent is. Amit színészként csinálok, azt nem látom rendezőként. Nem tudom a hibáimat javítani. De aztán sodort magával az élet, a tehetetlenség, a költségvetés… Szerencsére nagyon jó társaim voltak. A színészkollégák, Quintus Konrád és Kelemen István mindenben segítettek. Az pedig különösen szép élmény volt, amikor Kassán, 2003. augusztus 20-án, szabadtéren is bemutathattuk a Rodostót. A Rákóczi-ház első emeletén tárogató szólt, fáklyák szegélyezték a járdát, a Duna Televízió munkatársainak köszönhetően kivilágítottuk az udvaron álló szomorúfűzt. Azt hiszem, mindenki ott volt ezen az estén a városból és a környékről, akinek fontos volt a magyar múlt, a magyar kultúra.
Sokat játszott külföldön is. Ezek csak vendégjátékok voltak vagy felvetődött, hogy esetleg elhagyja az országot?
– Még a színművészeti főiskola előtt, 1956-ban történt, hogy elindultam Nyugatra. Itthon nehezen kaptam munkát, minden bizonytalan volt. Salzburgban viszont már állás várt, grafikusként dolgozhattam volna egy ottani cégnél, de alighogy felléptem a vonat lépcsőjére, már akkor honvágyam volt, ahogy visszanéztem a peronról, megláttam a János-hegyet, és összeszorult a szívem. Megkérdeztem magamtól: ugyan hová mennék, amikor itt vannak a szüleim, itt van az öcsém, itt vannak a barátaim… Később aztán színészként valóban sokat játszottam német és osztrák filmekben, de arra soha nem gondoltam, hogy kint maradjak. Ezt igyekeztem rövid kis köszönő beszédemben megfogalmazni most, amikor megkaptam a Magyar Művészeti Akadémiától a Nemzet Művésze díjat. „Ez a nemzet magába fogadott, egész létem keretét és tartalmát adta, és ebből kiválni még a legválságosabb helyzetben sem tudtam vagy akartam…”
Bécsben színházban is játszott. Oda mi vonzotta?
– Meghívott az Auersperg Theater akkori igazgatója. Akkor éppen össze tudtam egyeztetni az itthoni munkáimmal, ezért igent mondtam. Az Auersperg Theater a Josefstadt, a Józsefváros szélén található kis kastély színházterme. Itt mutattuk be Feydeau-tól a Katz’ im Sack, a Zsákbamacska című bohózatot. Nagy sikerrel játszottuk, bár az kicsit balul sült el, hogy a szerepem szerint akcentussal kellett volna beszélnem, aztán a Wiener Kurier azt írta: a németül legszebben beszélő a magyar színész volt…
A német nyelvtudást otthonról hozta?
– Édesanyám is, édesapám is beszélt németül, és fontosnak tartották, hogy mi is megtanuljuk a nyelvet.
Nyelvi nehézsége tehát nem lett volna, ha ’56-ban a vonaton marad…
– Ha jól emlékszem, 1952 vagy ’53 lehetett, én 16-17 éves voltam, amikor egyetlen napra kölcsön kaptam a svájci szerző, Max Frisch darabját, a Die Chinesische Mauert. Azonnal elolvastam és az egyik fejezetet mindjárt le is fordítottam, tehát minden különösebb iskolai előképzettség vagy egyetemi tanulmányok nélkül megpróbálkoztam a műfordítással. A történet szerint Kínában vagyunk, valamikor a Ming-dinasztia idején, és odakerül a mai kor embere is, aki az egykori társadalmi konfliktusokat úgy szeretné megoldani, ahogy erről ő gondolkodik. Ez az új ember azt mondja a császárnak: nyissa ki a palota kapuját, hiszen dörömböl a nép. Mire a császár azt feleli, az nem nép, hanem csőcselék, mert hogy ki a nép és ki a csőcselék, azt mindig az uralkodók döntik el. Ez a mondat később nekem ’56 megítélésével kapcsolatban gyakran eszembe jutott…
Itt a Nemzeti Színházban több művésznek is van önálló estje. Az ön műsora miről szólna?
– Nem akarok én már önálló estet. Ötven éven keresztül jártam a világot magyar költők németre fordított verseivel, megfordultam az összes jelentős német városban. De magyar nyelvű estjeim is voltak, Stockholmtól Fokvárosig, ahová a kint élő magyarok hívtak. Mostanában inkább már csak a mások előadását, a fiatal tehetségek munkáját figyelem. Persze ha megkínálnak egy-egy szereppel, ha bíznak bennem, azt megköszönöm, és igyekszem a legjobb tudásom szerint eleget tenni az elvárásnak.
Filip Gabriella
fotó: Eöri Szabó Zsolt
(2017. január 3.)
