Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. december 23. - Viktória Napja

Portré

Portré

Nekem a csapat nagyon fontos

Mátyássy Bence az önkifejezés lehetőségeiről, zenéről és a titkos tervekről

Olyan felmenőkkel rendelkezik, mint Kacsóh Pongrác és Eisemann Mihály. Dédnagymamája a Nemzeti művésze volt, róla írta a szakdolgozatát. Sokáig nem volt egyértelmű, hogy színész lesz. Mátyássy Bence azóta már a rendezést is kipróbálta, játszik prózai és zenés darabban is. Terveiről keveset árul el, de nem babonából. Majd, ha megvalósulnak, beszélhetünk róluk – mondja.
Fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

Film, színház, muzsika – mindent megpróbált már eddigi pályája során. Mi most a legfontosabb? Mit posztolna magáról egy közösségi oldalon?

– Nem nagyon posztolgatok magamról. Talán most a kiskutyáinkat mutatnám meg. Nagyon aranyosak. Nem tudom, hogy fogunk majd megválni tőlük, de nem tarthatunk meg öt kiskutyát…

Akkor úgy kérdezem: miként mutatkozna be, ha lenne egy önálló estje?

– Lesz egy önálló estem a következő évadban itt a Nemzeti Színházban.

A színész vagy a zenész Mátyássy Bence kap majd nagyobb szerepet? Mik a tervei?

– Terveim vannak bőven, de ezekről nem szívesen beszélek.

Babonás?! Nem akarja elkiabálni?

– Nem vagyok babonás, de nincs értelme arról beszélni, ami még kialakulóban van. Talán annyit elmondhatok, hogy jelentős szerepet kap benne a zene, a mozgás, a játék. De még sok minden változhat, alakulhat. Nem nevezném önálló estnek, mert lehet, hogy a kislányom is szerepet kap benne.

Az alig több mint hároméves Mátyássy Kála Cecília már bekerült a színházi adattárba, mint vendég szerepel a Brandban. Nagyon jó kritikákat kapott…

– Szerintem is jól csinálta. Még nem volt két és fél éves a premier napján. Én is csak bámultam, mennyire érzi a színpadot. Szinte az első perctől tudta, hogy kell viselkednie a közönség előtt. Pontosan értette, mi a fikció és mi a valóság, meddig tart a színpadi történet, és mikor lép vissza a saját életébe.

Trokán Nóra és Trill Zsolt között Mátyássy Kála Cecília (Brand) | Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Volt kitől örökölnie!

– Otthonról hozta a színház iránti vonzalmat, és gondolom ennek köszönhetően mozog olyan jól a színpadon.

Az édesapja számára nem volt ilyen egyértelmű a pályaválasztás. Jól gondolom?

– Valóban, sokáig nem tudtam eldönteni, jelentkezzek-e a színművészetire. Érdekelt ugyan a színház, de ugyanannyira érdekelt a zene, a képzőművészet és a film is. A Városmajori Gimnáziumban rajz-vizuális kommunikáció szakon érettségiztem. Végül a rajztanárom biztatására jelentkeztem a Színművészetire.

Az egyetemen zenés-színész szakon végzett. Zenét tanult, zeneiskolába járt, zenekart alapított, zenés-színész lett, most mégis prózai színházban játszik.

– Nálunk otthon mindig szólt a zene. A családi legendáriumban is ott vannak a nagy zeneművész ősök. Édesanyám, Kacsóh Cecília nagyapja volt Kacsóh Pongrác, a János vitéz szerzője, anyai ágon az ő nagyapja volt Eisemann Mihály is, aki olyan népszerű operetteket írt, mint mondjuk az Én és a kisöcsém, a Fekete Péter vagy a Bástya sétány – és még hosszan sorolhatnám.

Akkor a gyermekkori színházi élményeket ne is kérdezzem?!

– Beszélhetünk arról is. A színház, sőt, a Nemzeti Színház is ott van a családunk történetében. Édesapám nagymamája volt Eőry Kató, aki Színakadémia után a Nemzeti Színház tagja lett 1949-ig. Az ő élete és munkássága volt a szakdolgozatom témája. Megérdemli, hogy emlékezzünk rá. A második világháború alatt részt vett az üldözöttek mentésében is. Nála talált menedéket 1944 végén Ruttkai Éva, aki később híres színésznő lett, Eőry Kató pedig megkapta a Világ Igaza kitüntetést. Én már nem láthattam őt a színpadon, azt pedig már ő nem érte meg – 2000-ben meghalt –, amikor én is színész lettem. Így a pályaválasztásomat a dédmama különösebben nem befolyásolta, de a szüleimnek köszönhetően voltak nagyon jó színházi élményeim. Amíg vidéken laktunk, akkor is jártunk színházba, ha valamiért Budapestre jött a család, igyekeztek úgy szervezni a programot, hogy beleférjen egy-egy fontosabb előadás. Amikor már nagyobbak voltunk, vittek bennünket, gyerekeket is a Katona József Színházba. Emlékszem például Ascher Tamás-rendezéseire. Ezért is örültem, amikor jelentkeztem a színművészetire, és kiderült, hogy ő lesz a zenés-színész osztály egyik vezetője. A másik tanárunk Novák Eszter volt. Az ő munkáiról is tudtam. Az Új Színházban láttam az Üdlakot, a híres Csongor és Tünde-rendezését is. A szüleink mindent megadtak ahhoz, hogy legyen miből építkeznünk.

Szülei képzőművészek. Édesanyja textiles, azt nem gondolom, hogy mellette varrogatott volna, de szobrászművész édesapja mellett nem próbálta ki a mintázást vagy a faragást?

– Gyerekként mindent kipróbáltam. A Szent György-hegyen nőttünk föl, ahol áram hiányában tévénk nem volt, így sokat olvastunk, és meséltek nekünk a szüleink. A tanulást sem hanyagolhattuk, az is természetes volt, hogy amikor már nagyobbak voltunk, néptáncoltunk, kórusban énekeltünk, zeneiskolába jártunk…

A Brand c. előadásben  |  Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Gondolom, zongorázott.

– Volt otthon zongora, de én valamiért sajnos nem szerettem, pedig fantasztikus hangszer. Előbb csellóztam, aztán gitárra váltottam, majd dobolni tanultam. Később zenekart is alapítottunk.

Ettől azért messze van az operettek világa!

– Volt olyan időszak az életemben, amikor nem szerettem az operettet, aztán rájöttem, hogy az egyik legszebb és legnehezebb műfaj. Nagyon komoly feladat énekesként és színészként is helytállni a színpadon.

 Ennél már csak a Pán Péter musical lehetett nehezebb, amikor még repülnie is kellett!

– Utolsó éves voltam a színművészetin, amikor megkaptam Pán Péter szerepét a Vígszínházban. A repülés valóban komoly fizikai megterhelést jelentett, és ehhez jött még az ének, a mozgás, a játék. Nehéz volt, de nagyon élveztem.

De visszatérve az eredeti kérdéshez: miért került prózai színházba?

– A színművészeti után az osztálytársainkkal úgy gondoltuk, hogy együtt maradunk, és megcsináltuk a HOPPart Társulatot. Nagyon lelkesek voltunk, szponzorokat kerestünk, bíztunk az idősebb kollégák támogatásában. Jordán Tamás, a Nemzeti Színház akkori igazgatója fel is ajánlotta, hogy csináljunk itt egy előadást, ez volt a Tovább is van című mesedarabunk Harangi Mária rendezésében. Amikor pedig jött Alföldi Róbert, és a pályázatában azt olvastuk, hogy lehetőséget szeretne adni a fiataloknak, elhívtuk őt a Merlinbe, hogy nézze meg a Varázsfuvola-előadásunkat. Ennek köszönhetően négyen idekerültünk, a Varázsfuvolával együtt. Igaz, az itteni elfoglaltságaink miatt a HOPPartra nem maradt időnk, mert a Nemzetiben rengeteg munkánk volt!

Prózai feladatok!

– Nem csak prózai feladataim voltak. Például a Kacsóh-féle János vitéz daljátékban én voltam Kukorica Jancsi. Számomra nincsen színház zene nélkül. A zenés-színész képzésünk alapja volt, hogy próza és zene egyenrangú és kiegészítik egymást. Legutóbb például a Galilei élete című Brecht-darabhoz írtam egy rövid kórus-részletet.

Az első filmes sikere – színészként, de a színművészeti előtt – a Kontrollban a Gyalogkakukk volt. A Wikipédia szerint még mindig ez a leghíresebb szerepe…

–Igen, büszke vagyok arra a szerepre, szuper volt Antal Nimróddal és a stábbal dolgozni. De ezen felül itt a Nemzetiben is több remek szerepem volt: a Kukorica Jancsit már mondtam, aztán a Bánk bán juniorban én voltam Ottó, a Tabori-féle Mein Kamfban Hitler, a Hamletban Horatio. Én akkor – pályakezdőként – nagyon sokat tanultam ebben a színházban, nagyon szerettem a társulatot és Alföldi Róbert színházát.

A János vitéz II-ben (2009. r.: Alföldi Róbert)  |  Fotó: Gordon Eszter

Miért maradt itt mégis?

– A Színművészeti Egyetem előtt két évig az Új Színház stúdiósa voltam, és akkor, 2001-ben rendezte ott Vidnyánszky Attila a Bolha a fülbe című Feydeau-darabot. Nekem azért is emlékezetes ez a premier, mert akkor életemben először szerepeltem nagyszínpadon. Én voltam az egyik londiner… Nagy hatással volt rám Attila és az egész beregszászi jelenség. Az igazgatóváltás nehéz időszak volt, de szakmai kihívást reméltem az ittmaradástól.

Az első évadban túl sok szerepet nem kapott.

– Ez így van, de arra nagyon jó volt ez a kis szünet, hogy többet legyek a családommal, rendezgessem a terveimet. Így volt lehetőségem más munkákra, kisebb filmes kalandozásra, vendégjátékra és a Katonák című rendezésemre is. A következő évadban már több szerepet kaptam, meg kellett ismernünk egymást az új társulattal.

A Katonák volt az az egyfelvonásos a Thália Színházban, amelyet nemcsak kitalált, megrendezett, de játszott is benne. Nem volt ez sok így egyszerre?

– Talán ha nem játszom benne, jobban ráláttam volna az egészre, de így volt igazán a sajátunk. Ismét együtt játszhattunk egy nagyon szép és fontos előadásban azokkal a kollégákkal, akikkel már a Színművészetiről ismertük egymást, majd a HOPPart Társulatban, illetve a Nemzeti Színházban is dolgoztunk együtt. Nekem a csapat nagyon fontos. Még 2011-ben Alföldi Róbert kérésére rendeztem egy matinét a Danubia Zenekarral – Sztravinszkij: A katona története és Prokofjev: Péter és a farkas műve alapján – felolvasószínházként. Az első világháború kitörésének száz éves évfordulója adta az ötletet, hogy Hunyady Sándor Bakaruhában és Sztravinszkij A katona története egyfelvonásosát összekapcsolva csináljunk egy előadást. Orlai Tibort kerestem meg az ötlettel, aki nagyon nyitott volt és az ő segítségével mutattuk be a darabot. Ezért nagyon hálás vagyok neki.

Több külső produkcióban is játszik, például a Hairben a Belvárosi Színházban.

– A Hair is egy nagy kedvenc. Nyolcéves lehettem, amikor először láttam a filmet. De ez az előadás nem a film, hanem az eredeti Broadway-musical alapján készült Mohácsi János rendezésében. Régi tervem volt ez az előadás, ezért kerestem meg ezzel is Orlai Tibort.

A Nemzeti számára is vannak ötletei?

– Természetesen vannak, de ezekről még nem szeretnék beszélni. Ráér akkor, ha már célegyenesben leszünk.

 

 

Filip Gabriella

 

(2016. szeptember 5.)