A kéthetes MITEM zárásaként két különleges produkciót láthatott a közönség. Délután háromtól a Nemzeti Színház 6 című előadását, amelynek alapja egy Csehov novella, a Hatos számú kórterem, este nyolctól pedig a lengyel Teatr Współczesny társulata előadásában az Akropolisz című darabot, amely Stanisław Wyspiański költői művéből készült.
Csehov kórterme
Sardar Tagirovskyt a színház sok szegmense érdekli, színészet, bábszínészet, rendezés, drámaírás, de talán legjobban maga a színház. Sokáig független társulatokkal dolgozott, tavaly beválogatták Meggyeskert című előadását a POSZT-ra, ahol díjeső várta. A Nemzeti Színházban létrehozott egy négy és fél órás előadást a számára legkedvesebb Csehov elbeszélésből.
Az első részben a színészek civilben ülnek, szemben a közönséggel, és olykor egymás szájából kapkodva a szót, olykor hosszabb szólókban mesélik az elbeszélést. A próbafolyamat allatt Sardar azt kérte a színészektől, hogy mindenki tanulja meg a szöveget, aztán pedig, hogy felejtse el, és a történetet a saját szavaival mondja el. A mesélős első rész végleges formáját nem is rögzítették. Lényegét tekintve természetesen a Csehov szöveg hangzik el, ám Sardar elvárja a szereplőktől az improvizálást, hogy ezzel is frissen tarthassák magukat és az előadást.
A három „felvonás” fokozatosan közelít a színház felé. Az első részben, ha csak pillanatokra is, de egy-egy mesélőt olykor mintha megszállna, kitöltene egy szerep karaktere, de a klasszikus színházi szerepjáték csak a második részben jelenik meg, az orvos és betege közti párbeszédben. A harmadik részben a színészek és szerepek végleg egymásra találtak, még Hamlet is megidéződik a könyvtárszobából kórteremé változó térben. Az őrültek legkevésbé sem őrült beszélgetései elbizonytalanítanak: hol van a kint és a bent, ki a borult elméjű és ki a „normális”.
A felvonás záró képe visszatérés a kiindulóponthoz. Ismét szemben ül minden játékos a közönséggel, hogy befejezzék az órákkal előbb megkezdett történetet. A meghökkentő képekben komponált előadás fontos nyitás egy a színházhoz izgalmasan közelítő ifjú rendező előtt, akit a művészetben az őszinteségen túli világ, az igazság érdekel.
Lengyel Akropolisz
Amit Novarina csak tervezett, azt Anna Augustynowicz meg is valósította: Stanisław Wyspiański: Akropolisz című előadásának megértését nem segítette magyar nyelvű felirat. A helyzet ugyanis speciális: a mű nincs lefordítva magyarra, és egy korábbi nemzetközi fesziválon, ahol angol nyelven feliratozták az előadást, a társulat rossz tapasztalatokat szerzett. A vetített szöveg mintha gúnyolódott volna az előadással, mondta a rendező. Ezért döntöttek úgy, hogy a MITEM-en a másfélórás előadás jelentésének megfejtéséhez másfél oldalas szinopszis és az alábbi ábra legyen a segítség.
Ez végül is egyfajta kiindulási pont lehetett, hogy eligazodjunk a Wawel megelevenedett szobrai és falikárpitjai történetében. Sok utlással a bibliára (Ézsau és Jákob), illetve az antikvitás irodalmára (az Iliász szereplői). Az előadás műfaji megnevezéséül az „opera parlata”, a beszélő opera kifejezést használta a rendező, hiszen a költő nyelvezetének ritmikus volta egyfajta zenei élményt adhat.
A közönségtalálkozón kiderült, hogy a nézők milyen sokféleképpen látták ezt az előadást. Volt, akit elbűvölt a radikálisan minimalista stílus kivételes formagazdagsága és volt, aki amellett érvelt, hogy mivel a minimalista színházi forma felerősíti a nyelvet, mégis csak jó lenne valamilyen fordítási lehetőséggel élni.
Kereszty Ágnes
(2016. április 25.)