Kiből lesz a nagy színész? – a Színház- és Filmművészeti és a Kaposvári Egyetem meghatározó tanáraitól teljesen eltérő válaszokra számítottunk. De Máté Gábor és Vidnyánszky Attila nevelési elvei meglepő hasonlóságokat mutatnak. Hiába az eltérő színházi kultúra és világnézet? Tanításban a különbség a közös nevező.
Mindketten felvételiztetnek színészi ambíciókkal rendelkező fiatalokat. Mi alapján választják ki a hallgatókat?
Vidnyánszky Attila: A szovjet színházi világ idevonatkozó anekdotája, hogy az összes jelentkezőt beterelik egy terembe, és azt mondják nekik, mindenki másszon fel a csillárra. Aki visszakérdez, hogy miért, abból lesz a kritikus. Aki elkezd gondolkodni, hogyan kellene felmászni, abból lesz a rendező. Aki nem gondolkodik, csak mászik, abból lesz a színész.
Ismerte ezt az anekdotát?
Máté Gábor: Nem, de már ezért is örülök, hogy eljöttem. Azért nehéz feladat a kiválasztás, mert valójában nem magát a produkciót kell figyelnünk, hanem a jelentkezőben rejlő lehetőséget mérlegeljük. Hányszor hallgattam Ady-verseket a felvételiken Latinovits Zoltán jellegzetes zárt kiejtésével!
Hogyan látják meg a sok Latinovits-hanglejtésű szavalásból, hogy az illető nem csak utánozni tudja a nagyokat?
Máté Gábor: Szeretem kizökkenteni a jelentkezőket. Amögött kell meglátnunk őket, amit betanítottak nekik, vagy amit ők valahogy elsajátítottak. Egyszer a legendás színházi rendező, Bárdos Artúr irodájába – átgázolva az igazgató titkárán is – berontott egy fiatal nő, hogy jegyet kérjen az esti előadásra. Mire Bárdos felnézett az asztalától: Ez a nő lesz a főszereplője a következő előadásomnak! Ő volt Tőkés Anna, a későbbi nagy színésznő. Bárdos Artúr igazi színházi ember volt: egy ilyen jelenetből megérezte, hogy Tőkés Annában megvan az az érzékítés, ami a drámaiság felkeltéséhez szükséges. Mindannyian ezt keressük.
Vidnyánszky Attila: Ráadásul nagyrészt ugyanazok között, hiszen aki ma színész akar lenni, általában első helyen megjelöli a budapesti Színművészetit, második helyen a kaposvári Színházi Intézetet.
Idén Máté Gábor meghívta az osztályába Vidnyánszky Attilát, hogy tartson egy kurzust a hallgatóknak. Miben bízott a felkéréskor?
Máté Gábor: Azt kértem Attilától, hogy olyat tanítson, amiről feltételezi, hogy mi nem tanítjuk. Ennek megfelelően a diákjaim valóban egy teljesen újszerű metódussal találkoztak. A célunk szerintem ugyanaz, a különbség a módszerben rejlik, ami annak köszönhető, hogy Attila mást látott a világból. Ez az ő különleges adottsága és szerencséje: egy rendkívül erős, ráadásul a magyarnál is jelentősebb színházi kultúrából érkezett.
Vidnyánszky Attila: Meg kellett ismerkednem a diákokkal, ezért pszichofizikai tréningeket tartottam nekik, amelyek az összpontosítást, az energiamozgósítást, a beleélési képességet, érzelmi emlékezetet fejlesztik. Nem erőltettem, hogy érjünk el a próbafolyamat végére, vagyis John Ford Kár, hogy kurva című darabjának színre állításáig. Egy erős vázlatig jutottunk, amit be is mutattunk zárt körben, remélem, lesz még módunk rá, hogy befejezzük a munkát. Beregszászban később is rendszeresen csináltunk ilyen tréningeket, itt, a Nemzetiben sajnos nincs idő ilyen testi-lelki karbantartásra.
Ez a másik színházi kultúra, amire Máté Gábor utal, az orosz. Mi a legfőbb különbség az orosz és a magyar színészképzés között?
Vidnyánszky Attila: A két iskola – és színházi világ – közötti legjelentősebb eltérés a szóhoz való viszonyban mutatkozik meg. A szó, az irodalmi alapanyag szentsége Magyarországon erőteljesebben érvényesül az előadások esetében is. Oroszországban az első tanulóév során például nincs is szövegmondás. Egy-két szavas etűdök vannak, nem több. Ezért náluk a szóval zajló rögtönzés is nehézkesebb. A magyar színházi hagyományban – és az oktatás is ehhez igazodik – elsősorban a szöveg szervezi a jelenetet, a szlávoknál ez kizárt: náluk mindig a szituációból indulnak ki. Ez nem azt jelenti, hogy az egyik jobb, mint a másik: több út vezet fel a hegyre, de mindenki a csúcsra akar menni.
Máté Gábor hogyan indítja el a diákjait?
Máté Gábor: Három dolgot jelölök ki. Az egyik a megfigyelésre alapul. A másikat a Szentivánéji álomhoz hasonlítanám: amikor a mesteremberek elkezdenek próbálni. Olvasópróbától az előadásig – s mindezt a mi szemünk láttára. Így szoktatom hozzá a hallgatókat, hogy minden, amit csinálnak, látható: a színpadon történik. A harmadik pedig a Sirály-gyakorlat, mindenkinek meg kell keresnie egy új formát, amiből kiderül: ő milyen színházat képzel el. Nagy szavak ezek, de mégis: ez egyfajta művészi hitvallás.
Marton László azt mondta, számára nem elsősorban az a fontos, hogy színművészeket, hanem hogy színházi embereket neveljen.
Máté Gábor: Ebben lehet valami, legalábbis sokszor hozza úgy az élet, hogy valaki végül nem azt csinálja, amit tanult. Én például büszke vagyok arra a tanítványomra, aki rendőr lett. Hiába vált Gál Kristóf egyre jobb színésszé, elege lett. Egy másik hallgatómról négy éven keresztül azt hittem, hogy semmi nem lesz belőle. Úgy éreztem vele kapcsolatban, mintha kanállal hordanám a tengervizet. Ez az ember négy évig háttal ült az óráknak, azt hittem, meghalok a tanácstalanságtól. Aztán egyszer csak megkeresett, mikor már fél éve vezette a KoMa társulatot, hogy most már érti, miről beszéltünk neki. Zrinyi Gál Vince és társulata azóta is izgalmas színházat csinál.
Vidnyánszky Attila: Óvatosan kell kezelni ezt a felvetést, mert a diákjaink azért elsősorban mégiscsak színészek akarnak lenni. Az én tanítványaim között is akadnak, akik írnak, de ettől még nem írónak készülnek… A lényeg, hogy önálló, dönteni tudó, szabad emberek maradjanak. A tanár természetesen akarva-akaratlanul átad egy értékrendet, világnézetet. Ajánlok filmeket, olvasmányokat nekik – ezek nyilvánvalóan az én értékválasztásomat tükrözik. A felelősségünk abban áll, hogy határt szabjunk, és arra neveljük a diákokat, hogy önállóan gondolkodjanak. Ne fogadják el azt, amit mondok, hanem kételkedjenek. Arra neveljük őket, hogy egyenes gerinccel vállalják ezt a lélek- és testpróbáló szakmát, ami a felszíni csillogás mögött megpróbáltatások és kudarcok tömkelegét rejti.
Nem túl vonzó kilátások…
Máté Gábor: Az egyik legfontosabb tulajdonsága egy színésznek valóban a kudarctűrés. A próbafolyamat tulajdonképpen másról sem szól, csak hogy a színész nem jó. Próbálunk eljutni a nem jóból a jóba. A kritika semmi ahhoz képest, amit az ember egy próbán kap. Színészként bejövök a színpadra egy céllal, és a rendező a következő pillanatban megállít, hogy ezt máshogyan kellene csinálni. Vagyis amit eddig csináltam, az nem jó. Ezt le kell tudni gyűrni, hogy a kudarc ne gyötörjön, hanem még kreatívabbá tegyen. Ha valakiben ez reflexszé válik, akkor nagyon sokat tanult.
Vidnyánszky Attila: A színész felelősséggel tartozik maga iránt, de a közössége iránt is. A jó színészeket a kiváló, korszakos alakoktól számomra az különbözteti meg, hogy utóbbiak jelen voltak a társadalom életében is. Gondolatuk volt az emberről, az országról, a világról – és ezt bátran képviselték. Ha nagy színész nem is lesz minden tanítványból, ezt a tulajdonságot megőrizhetik. Szabadon és felelősséggel élhetnek, mert nekik dolguk van itt, és szolgálniuk kell – hittel, tudással, lelkiismerettel. Ez egy felelősségteljes szakma, hatmillió emberhez szólunk egy évben.
Vannak külföldi visszajelzések, amelyek a magyar képzés elismertségét, “versenyképességét” mutatják?
Vidnyánszky Attila: Nemzetközi fesztiválokon – legutóbb Csehországban járt a Színművészeti – rendre elismerik a magyar hallgatókat. A kaposvári nyári egyetemet már négyszer szerveztük meg, ahová mindig eljön a Moszkvai Művész Színház Akadémiájának egy-egy osztálya, és voltak már olasz és spanyol iskolák hallgatói és tanárai is. Alapvetően azért jönnek ide, mert úgy gondolják, hogy ők is tanulhatnak tőlünk. Mi idehaza nem vagyunk tudatában, de a világban bizonyos értelemben színházi nagyhatalomnak számítunk, és a vendégeink rácsodálkoznak a magyar hallgatók teljesítményére. Ha már a moszkvaiakat említettem: az elmúlt években Kaposváron láttunk tőlük már három elsőéves vizsgát. Bár én abban a színházi világban tanultam, nagy kérdés, hogy követném-e a képzési modelljüket. Ezek a vizsgák ugyanis olyanok, mintha klónozva lennének: minden évben ugyanazokat az etűdöket, feladatokat látjuk a moszkvai hallgatóktól. Vannak állatos, verekedős, szerelmes jelenetek – és bár mások a tanárok és a diákok, ez mindig ugyanaz. Ez a ruszkij sztandard. Kötött pálya, és nincs kibújás. Nálunk szabadabb a helyzet.
Ha van ruszkij sztandard, mi a magyar szint? A végzős hallgatóknál mi dönti el, hogy alkalmasak-e erre a pályára?
Máté Gábor: Ezzel nagyon óvatosan kell bánni, mert ez egy hosszú pálya. Megidéznék egy nagy színészt, aki öt éve nincs köztünk. Kerényi Imre híres osztálya – köztük Mácsai Pál, Hirtling István, Funtek Frigyes – elképesztő tanítványok sorát vonultatta fel. Még tanultak, de már nagy szerepeket játszottak és cikkeztek róluk az újságok. Volt köztük egy gyerek, Kerekes Lászlónak hívták. A legtöbben nem értették, mit akar Kerényi ettől a gyerektől, miért nem rúgja ki. De ő valamiért ragaszkodott ehhez a fiatalemberhez, pedig alkalmatlannak tűnt a pályára. Végeztek, Laci Zalaegerszegre, majd Nyíregyházára került. Később Kerényi meghívta a Madáchba, én is dolgozhattam vele. Eltelt tizenöt év, összegyűltek az egykori osztálytársak, és már mindenki tudta, hogy a legnagyobb színész közülük Kerekes Laci volt.
2010-ben a kecskeméti Szín Tár Fesztiválon az ötéves képzéssel kapcsolatban elmondta: „pont akkor vannak az iskolapadba kényszerítve a diákok, amikor a legszebb jeleneteket játszhatnák a színházakban”.
Máté Gábor: Egyrészt a fiatal szerepeket fiatalokkal kell játszatni, és ha ez az oktatási szisztéma miatt nem jöhet létre, az hiba. Másrészt egy nagy színészi karrier úgy alakul ki, hogy az egyes szerepek, mint az évgyűrűk felkerülnek a pályára, az elején a fiatal szerepek, majd az egyre érettebb figurák. A néző szemében is akkor szűz valaki, amikor először látja... A bolognai folyamat ügyetlenül ráerőltette a színészképzésre is az ötéves formát. Ezt muszáj áthágni időnként. Kiss Andreát is elengedtem Attilának a Körhinta című előadásához a főszerepre. Minden döntés személyfüggő, ezért két nap gondolkodási időt kértem, amikor Attila megkeresett…
Vidnyánszky Attila: Értettem ezt a két nap gondolkodási időt. Közben természetesen jó az a szándék, hogy a diákok az első két-három évet az iskola zárt közösségében töltsék. Ebben az inkubátorban megtalálják a maguk hangját, felszabadulnak a görcseiktől és a gátlásaiktól, megerősödnek – ebben az állapotban védeni kell őket, ez a mi felelősségünk. A szláv rendszerben négyéves a képzés, ráadásul 17 évesen kezdik a felsőoktatási tanulmányaikat, tehát 21 évesen már lehetnek Rómeók és Júliák. Ha a kaposvári osztályomból kér el tőlem diákot egy rendező, és ha megfelelő a feladat, nehezen mondhatok nemet, hiszen ez az idő egy színész életében már nem tér vissza.
Az inkubátorban a tanár-diák viszony is intenzívebb lehet. Hogyan kerülik el, hogy színművészek helyett Máté- és Vidnyánszky-színészeket neveljenek ki?
Máté Gábor: Remélem, hogy nem kis Máté Gáborokat nevelek – ez teljesen ellentmondana a szándékomnak. Amíg az alapoktól a színész egy jelentős elmozdulással a minden felé jut, az ad elég muníciót számára, hogy bárhová is kerül, képességei legjavát tudja nyújtani. Irritál, ha egy tanár a saját elvárásait erőlteti a diákokra. Arra figyelek, hogy a személyiségük kibontakozhasson, és képesek legyenek alkalmazkodni – hiszen ez a színész egyik legfontosabb tulajdonsága.
Vidnyánszky Attila: A nevelés során természetesen az életre készítjük fel őket. Az általános tudáson túl pedig szerintem egyáltalán nem baj, ha a mester rajta hagyja a kézjegyét a tanítványon. Máig emlegetik, kik jártak például Horvai István, Kerényi Imre vagy Székely Gábor osztályaiba. Mivel itt nincsenek receptek, ez elkerülhetetlen. Adott egy realista színházi kultúrára épülő hagyomány, amiben többé-kevésbé mindannyian élünk, de ezen túl számtalan megközelítési mód létezik. Nem az a kérdés, mi, tanárok miért különbözünk, hanem szükség volna még több színre.
Lukácsy György
(2016. január 22.)
