Ködhomály-színű, meseszerű közegben utazik, vándorol, jeles helyeknek, okafogyott céloknak és emlékeknek adva új értelmet. Útjai térképén a dolgok úgy találják meg helyüket, hogy közben folyamatosan keresi őket. De vajon mik ezek a dolgok?
Mindenekelőtt a halál, az elmúlás dimenziójába történő veszélytelen és fájdalommentes átlépés, majd ünnepélyes visszatáncolás, újjászületés – mint a sors kényszerűségét visszapattintó Szindbád állandó határfeszegetése jelentette számomra Krúdy írói tündöklését, miközben a darab forgatókönyve született. A Szindbád-novellák mondataiban különben is van valami abból a mély lélegzetvételből, mellyel a víz alá merülő gyöngyhalász hosszú percekig életben tud maradni. Talán ez az élet-halál mezsgyéjén benn tartott levegő az, amelynek segítségével a szöveg, a költészet vizébe megmerítve mégis prózává, sőt, dialógusokká alakulhat. Az egyik cél, mindenképpen e végtelennek tűnő mondatok újra felfedezése volt.
Emlékek garmada női testekbe öltöztetve, mintha asszonyok pusztán a múltba pillantás érzékiségével kelnének versenyre – magával az emlékkel, a múzsák anyjaként is ismert Mnémoszünével. Ha Szindbádnak lett volna „egyetlen, legnagyobb szerelme”, akkor az minden bizonnyal az emlékezet istennője, Mnémoszüné. A színpadon, a múlt titokzatos homályából mégis megszületik ez a szerelem, melyről talán Szindbád sem tud, mégis ezt követve járja végig útját, igen sűrűn elidőzve más helyeken is, élettel teli, hús-vér nők társaságában. És Mnémoszüné egy cseppet sem féltékeny. Fejét ingatva, némi malíciával irányítja Szindbádot újabb és újabb kikötők felé. Tudja, hogy saját léte mások emlékezete is egyben, s ha már egyszer ilyen, múltfaggató hős lett abból a lovagból, aki őt tűzön-vízen át követi, hálából megadja neki az újraélés tehetségét, lehetőségét.
De Szindbád igazi nagy szerelme valójában Majmunka, a varieték idősödő anyakirálynője, aki a megfellebbezhetetlen női hűség szimbóluma. Nem vár hódolatot, ő sem hódol be, ugyanakkor feltétel nélkül szereti Szindbádot.
Mnémoszüné és Majmunka, istennő és anyakirálynő: szellem és anyag zenei ellenpontjai, akik között Szindbád, élete árán próbál harmóniát teremteni – talán hiába.
Az evés kultikus, művészi megjelenítése Huszárik Zoltán filmjében, Sára Sándor kamerája előtt, rítussá emelte a táplálkozás mindennapi gyakorlatát, ami Szindbád számára, már háromszáz esztendeje nem újdonság. Az a felismerés, hogy „átesszük magunkat az életen”, egy olyan filozófia eredménye, amely az embert, mint áteresztő réteget láttatja, annak minden emelkedettségével és esendőségével együtt. A nőfaló Szindbád tehát pro primo is jó étvággyal bír, nem leplezve ezzel aszkétikusnak éppen nem mondható életszeretetét. Mert az életbe is lehet szerelmes az ember, főleg, ha kellő mennyiségű kalóriát vesz magához időnként. És ehhez még Krúdy leírása is úgy járul hozzá, hogy olvasva szavait, szinte valódi falatokat ízlelünk.
A test tehát több szinten is érintett, ha Szindbád útjait követjük nyomon. Mégis az az érzésünk, hogy utolérni, megérinteni nem tudjuk, hisz szavakból született, szövegpalástot hord, és arca csupán egy látomás, amit festményekről lepillantó nők, és féltékeny urak figyelnek, már nagyon régóta.
(2015. november 20.)
