Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. december 23. - Viktória Napja

Vélemény

Nézőpontok a Don Quijotéről

drMáriás/Száraz Miklós György

Reviczky Gábornál ideálisabbat Don Quijote szerepére nehezen lehetne találni – írja drMáriás. Monstre film három dimenzióban – és gigászi színielőadás síkban – állítja Száraz Miklós György.

drMáriás: Cervantes Terminátora

Amikor a néző Terminátorokból, James Bondokból, Supermanekből, Indiana Jones-okból, Mad Maxekből és társaikból felkészülve beül a nézőtérre, azt várja egy darabtól, hogy abban az elérhetetlen gazdagság, jólét és keleti kényelem ígéretében halomra lőjék egymást a színészek egy fondorlatosan gúzsba kötött történet kibontakozása közbeni fárasztó rohanásban, hogy a végén semmit sem tudjunk meg a főszereplő gondolatairól. Vagyis meglehetősen groteszkek a mai szuperhősök, akik minden csápjukkal a racionalitásba kapaszkodnak, miközben a létező legromantikusabb álomvilág megannyi díszes színfala előtt hadakoznak életre-halálra általában nem többért, mint egy táskányi pénzért, amely sokszor a levegőben vagy a hullámok közt szétszóródva válik végül örökre elérhetetlenné.

Kíváncsi egy másik nézőpontra?
Már olvashatja is, ha kicsit lentebb görget!
Száraz Miklós György: Mert milyen is volt ez az előadás? Cirkusz, revü, tűzijáték, vidámpark, kabaré, hadgyakorlat, tánc, óriásplakát és akrobatika, gladiátorverseny és sci-fi. Monstre film három dimenzióban – és gigászi színielőadás síkban.

Don Quijote ezeknek a hősöknek pont az ellentétje: a külsőségeiben végtelenül groteszk, lázálmaiban vergődő tutyi-mutyi bácsika, aki látszólag teljesen hiábavalóan küzd nevetséges célokért, akit a mai hősök legfeljebb anti-hősnek neveznének, s kiröhögnék úgy, hogy majd belefulladnának.

Holott valójában Don Quijote az igazi hős! Hát van nála romantikusabb lélek? Hiszen csak ő hisz valóban igazságban, szerelemben, lovagiasságban, a világ jobbá tételében, s látja értelmét harcnak, útnak, barátságnak, hűségnek, becsületnek, mert küldetése van, nem is evilági, ahogy mondja, hanem minden racionalitás felett álló erkölcsi feladata, hogy visszahozza az Aranykort, ahol az ember volt az érték és nem a pénz.

Na de milyen a mai Don Quijote? Erre ad választ a darab, melynek elején a halálos ágyán fekve láthatjuk őt, körülötte sürgő-forgó embereket. „Akkor most meghalt, vagy nem halt? Döntse már el!” kiáltják, majd karneváli hangulat szabadul el táncos-énekes sokasággal, s a néző ekkor még nem sejtheti, hogy a végén ugyanez a felkiáltás hangzik majd el, amely akkorra már azért és úgy szólal meg, hogy a nézőnek állást kelljen foglalnia, szerinte érvényes-e még, amit Cervantes valaha írt, azaz tud-e ő maga ma azonosulni Don Quijotéval?

A felütés és a zárás között kihívások egész sora igyekszik zavarba hozni az öreg lovagot. Akár egy megelevenedett Bosch festményen, könyvekkel felszerelt és borított ember, jelesül maga az író, Cervantes jelenik meg, aki egyrészt életre kelti őt, másrészt, amikor olvasóit látja, elbizonytalanodik, nem vezette-e őket félre, hiszen ő is, akár csak Don Quijote nem több igazából egy bárgyú lovagnál, aki csak szélmalomharcot képes vívni a hatalmakkal. „A szárnyaló gondolatnak is néha le kell szállni, hogy tudja, milyen magasra is szállt” – halljuk, s nem tudjuk, sírjunk vagy nevessünk.

Egy másik képben harsány szivárványszín ruhákban táncol Don Quijote előtt hat gyönyörű fiatal szakállas lány, hogy zavarba hozza és elcsábítsa nagy kalandorunkat, akinek persze nincs könnyű dolga a Conchita Wurst világát is megidéző teremtések láttán.

A jól működő színpadkép egyik legüdébb eleme a Dulcinea és a Hercegnő szerepében is a vágyott álomnőt megtestesítő Udvaros Dorottya, aki délibábként a színpad szinte minden pontján felbukkan, még közvetlenül a mennyezet alatt is jó hosszan lebegve, hogy szépségével az égbolt csillogását megidézze.

Na de mi ez ahhoz képest, hogy a nyolcvanévesen is kiváló formáját hozó Bodrogi Gyula, mint Sancho Panza, aki miután többször is agyba-főbe verve lovaggá ütötték, elénekli a House of the Rising Sun-t, mintegy azt sugallva, hogy az életkor mit sem számít, ha a szív fiatal, akkor fellázad, s úgy lángol, hogy még a Napot is az égre tudja varázsolni.

Reviczky Gábornál ideálisabbat Don Quijote szerepére nehezen lehetne találni, hisz alkatilag tudja az egyszerre bölcs és együgyű, harcias és melankolikus, ünnepélyes és hétköznapi, hősies és esendő figurát hozni, amely abban a jelenetben csúcsosodik ki, amikor a darab szerzőjével és címével összegraffitizott papírfalat – akárha nem létező lovával harciasan nekiugratna saját mítoszának – átszakítja, belezuhanva a nagy semmibe.

A Verebes Ernő dramaturgiájával megtámogatott Vidnyánszky-rendezésben egy izgalmas, elgondolkodtató, sokrétű jelenetmozaik jött létre, amelynek egyik legnagyobb erőssége maga a szöveg. Kár, hogy olykor túl halk, s így nehéz kivenni a mondandót, miközben a zene tízszeres hangerővel támadja a fület.

Azt azonban tisztán hallhatjuk, amikor Don Quijote Sancho Panzának egyszerre merengve, derűsen és elbizonytalanodva a fülébe súgja: Te szánalmas óriás! Egyszersmind megfogalmazva saját és jóformán minden ember kettős perspektíváját: a kívülről halandó és groteszk, belülről örök és hős figurát.

drMáriás (Újvidék, 1966), képzőművész, író, a Tudósok zenekar vezetője

 

Száraz Miklós György: Búsan a búsképűről

Az elejéről egy háromárbocos hiányzott, fedélzetén húsz kán-kán táncosnővel, a végéről meg egy T-34-es, ami jól pofán durranthatta volna a közönséget… Ez jutott először eszembe. A parkoló felé ballagva azt hittem, hogy dühömben, mivel Cervantest és a Don Quijotét annyira szeretem, hogy ettől az előadástól a Nemzeti színpadán sokat vártam. Elgondolkodtató, nagy élményt, katarzist. Aztán ahogy hazafelé menet engedtem, hogy rendeződjön bennem, aminek egy színdarab után rendeződnie kell, akkor rájöttem, hogy nem dühös vagyok, inkább elkenődtem. Nem is elkeseredés volt ez, hanem tanácstalanság. Hogy akkor most mit is érzek? És ez a bizonytalanság nem múlt, másnap, harmadnap is kitartott.

Kíváncsi egy másik nézőpontra?
Már olvashatja is, ha kicsit fentebb görget!
drMáriás: Reviczky Gábornál ideálisabbat Don Quijote szerepére nehezen lehetne találni, hisz alkatilag tudja az egyszerre bölcs és együgyű, harcias és melankolikus, ünnepélyes és hétköznapi, hősies és esendő figurát hozni…

Megfordult a fejemben, hogy talán ez volt a cél. Az író-átdolgozó-dramatizáló Verebes Ernő és a rendező Vidnyánszky Attila azt akarta, hogy elbizonytalanodjak. Később felötlött bennem, hogy rossz néző vagyok. Nem tudok egyszerre négy-öt irányba figyelni, a színpad jobb sarkában szöszmötölőkre, a középütt óbégatókra, a bal szélen muzsikálókra, a háttérben táncolókra, és persze a folyton változó díszletre, a zenére, szövegre. Hogy nekem ez sok. Ezt elvetettem. Nem hiúságból, hanem mert nem igaz. Nem sok. Sőt, azt hiszem, leginkább a látvány, a muzsika, a hanghatások, a mozgás ragadott meg. Kimondottan élveztem, hogy mi mindent ismerek fel, majd vetek el, hogy mégsem lehet, mi minden ötlik fel, környékez meg.

Mert milyen is volt ez az előadás? Cirkusz, revü, tűzijáték, vidámpark, kabaré, hadgyakorlat, tánc, óriásplakát és akrobatika, gladiátorverseny és sci-fi. Monstre film három dimenzióban – és gigászi színielőadás síkban. Hogy ki mindenki jutott eszembe, amíg bámultam? Sorolom, ahogy és ami az eszembe jut: Hieronymus Bosch, Emir Kusturica, Pedro Almodóvar, Federico Fellini, a Taraf de Haidouks, Carlos Saura, Bertolt Brecht, García Lorca, a haláltánc és a moreszkák bolond-tánca, Brueghel és Buñuel és a Gogol Bordello, Bartók és Ravel (még ha tévedek is), a Szózat, Csontváry gigászi festménye, a Baalbek, Camarón de la Isla és Magritte… Tulajdonképpen élveznem kellett volna, ahogy élveztem is, de aztán meg mégsem. És az a nem élvezés, az nem olyan nem élvezés volt, ami jó, mert azt jelzi, hogy ugye-ugye, nem lehet itt felhőtlenül élvezkedni, miközben szédítő mélységek, az élet és halál, a mindenség megválaszolhatatlan, örök kérdései, a pokol bugyrai nyílnak meg előttünk.

Valahogy nem olyan volt. De miért nem volt olyan? Azt hiszem, nekem a szöveg volt sok. Hogy is mondja Amadeusnak a császár? „Túl sok a hangjegy.” Író volnék, vagy mi? Nekem igazán nem illenék félnem a betűktől. Inkább attól kellene tartanom, amit a hozzáértők totális színháznak neveznek. Hogy elveszi a kenyeremet, belém fojtja a szót a sok fény, hang, szín, füst és köd, a muzsika, a mozgó és állókép, a tánc. De attól nem félek. Mert botorul azt remélem, hogy a jó szöveg jó szöveg marad, míg világ a világ. (Kérdés, hogy meddig világ a világ.) És a Don Quijote nem elég jó nekem? De az. Nagyon is.

Vagy tán a színészekkel van bajom? Nem, a színészek itt most nem játszanak. Ráadásul szeretem őket, mindahány – Bodrogit, Reviczkyt, Udvaros Dorottyát látnom sem kell, elég, ha meghallom a hangjukat. A tehetségüket, a tudásukat most nem szikráztathatták fel, és ezúttal még ez az óvatos kijelentés is elismerés, hiszen többet annál, mint amit nyújtottak, nem nyújthattak. Igazi párbeszéd, izgalmas dialógus elvétve akad a darabban, aminek oka részben Cervantes monologizáló, tépelődő és töprengésre késztető szövege, részben a rendezés, a szántszándékkal elbeszélő játék. Nem azt kérem számon – és nem is kérek számon, csak magam is töprengek –, hogy az író-dramaturg miért nem egyszerűsítette még jobban, „butította” tovább a sokféle értelmezést megengedő, csalafinta „tükör a tükörben” játékok és utalások seregét rejtő eredeti cervantesi gondolatfutamokat. De mintha azt érezném, hogy ez a szöveg így sok, és mégis kevés. Nem ívet húz, gerincet ad, összefog és felemel, hanem széttart. Magam is meglepődöm, hogy amikor felidézni próbálom az előadás azon részeit, amelyek leginkább megfogtak, akkor mindig szöveg nélküli képek úsznak elő. Akár állóképek is, mint amikor a lovag és a fegyverhordozó, két bölcs, rezignált, rozoga öreg egymást támogatva állnak, vagy lógnak a semmi ágán, gubbasztanak egymás mellett egy égi korláton, és csak szemlélik a világ pokoli forgását.

Nem tudom, jó nézője voltam-e a produkciónak. Nem olyasmit vártam-e, amit aznap este nem kaphattam meg, mert nem azt szándékoztak adni, amire vártam. A Don Quijote nekem a kezdet és a befejezés. Azért is, mert az ifjúsági változat az egyik első olvasmányélményem volt, meg azért is, mert a teljes mű az egyik utolsó is lehet, hiszen időről-időre újraolvasom.

Száraz Miklós György (Budapest, 1958), József Attila-díjas író, publicista, szerkesztő

 

A Nézőpont rovatról
2013 óta minden évadban felkérünk két személyt, hogy havonta írják meg a Nemzeti Magazinba, mit gondolnak a bemutatókról. Nem hivatásos nézők ők, hanem véleményformáló értelmiségiek, akik kívül állnak a színházi szakmán. Nem kritikát írnak, nem ítélkeznek, hanem színházélményeiket osztják meg az olvasókkal. Írnak jót és rosszat, bírálót és elismerőt egyaránt. Mi kíváncsiak vagyunk az ő véleményükre, ők megtisztelnek bennünket a véleményükkel.

2013/2014: Osztovits Ágnes, Lévai Balázs
2014/2015: Gerő András, Horkay Hörcher Ferenc

(2015. október 22.)