Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. december 23. - Viktória Napja

Vélemény

Tömöry Márta

Szamárháton

Egy dramaturg meditációja a Tamási-drámák költői világáról

A Nemzeti Színház 2013/2014-es évadának első bemutatója Tamási Áron: Vitéz lélek című színdarabjából készül. Ennek apropóján kértük fel az író-dramaturg szerzőt, hogy vezessen be a székely író drámáinak világába.

 

A székely témák napjainkban ismét divatba jöttek. Ennek a jelenségnek oka lehet az is, hogy a napi sajtóban az autonómia-törekvésekkel kapcsolatos tudósítások most a hírek élén állnak. De a legutóbbi két évben a színház világa is hangos például Székely Csaba „bánya”-trilógiájának sikerétől. Ennek a felfokozott érdeklődésnek lehet tehát valami mélyebb oka is. Ha persze Tamásira gondolunk, mindjárt az olyan szlogenek jutnak az ember eszébe, mint a „tündéri realizmus”. Az említett erdélyi kortárs szerző világára már korántsem illik rá ez a kifejezés. Meglehet, hogy a „tündéri” jelző ugyanúgy magyarázatra szorul ma már, mint az, hogy realizmus.

Pedig az úgynevezett tündéri realizmus nagyon is adekvát, ha a magyar drámairodalom egészére gondolunk. Így például Csokonai Karnyónéjára, mert – noha vele kapcsolatban nem használjuk ezt a címkét – mégiscsak megjelenik a darabban egy földöntúli szereplő, egy istennő, aki megfordítja a cselekmény végkimenetelét. De említhetném Molnár Ferencet is, aki a Liliomban hirtelen átvált egy transzcendens síkra, és a túlvilágról jövő apa és leánya éteri találkozását realitásként láttatja. Lehet, hogy ez éppen annak a bizonyos ránk jellemző drámai alkatnak köszönhető. Mégsem véletlen, hogy ezt a jelzős szerkezetet elsősorban Tamásival kapcsolatban használjuk. Hiszen az ő szülőföldjének is az a neve, hogy „tündérország” vagy „tündérkert”. S ha nyelvészként közelítek, akkor meg kell jegyeznem, hogy a magyarban a tündér nem azokat a kis szárnyas lényeket jelenti, mint Nyugaton, hanem inkább illékonyságot, változékonyságot takar (lásd például a „tündér szerencse” kifejezést). A reneszánsz idején született Árgyilus-história szerzője, Gyergyai is erdélyi. Az ő korának, az erdélyi fejedelemségnek is jellemzője, hogy a gyorsan változó politikai körülmények közepette kellett megtartani az országot. Talán ez a körülmény is közrejátszik abban, hogy ezen a tájon nagy a változásra, változtatásra való igény és képesség.

Az Énekes madár szereplői a szerzővel, Kolozsvári Nemzeti Színház, 1936

A másik Tamásira aggatott terminus technikus-ról, a népi szürrealizmusról pedig nekem Petőfi János vitéze jut eszembe, amely, noha mese, azért mégis a valóságból indul ki. Amikor a tengeri vihar idején a főhős egy fantasztikus siklórepüléssel nekilendül, megkapaszkodik a felhőkben, és bevárja a griffmadarat, erre a vízióra is lehet azt mondani, hogy népi és szürreális. Tulajdonképpen ezt a vonalat folytatja Tamási is.

A két háború között, amikor győzedelmeskedik a móriczi kritikai realizmus, majd a második világháború után a szocialista realizmusnak keresztelt irányzatosság, minden efféle „visszafelé tett fordulat” vagy eszmei másság megkapta a maga elítélő jelzőjét. De Tamásival kapcsolatban inkább azt érzem, hogy esztétái menteni szeretnék a baloldali érzelmű szerzőt, amikor a meseiség burkába csomagolják.

Talán ennek a burokba zártságnak is köszönhető, hogy még mindig felfedezésre vár egyrészt maga az etnikum, ezen belül legfőképpen a székely nyelvállás, de az az irodalmi attitűd is, amivel Tamási a modernizmus korszakában jelentkezik. Az első nagy áttörést ezen a téren a 19. században Orbán Balázs nagyszabású munkája (Székelyföld leírása, 1868–1873) mellett, illetve előtt Kriza János népköltési gyűjtésének megjelenése jelentette (Vadrózsák, 1863). Majd Benedek Elek keltett nagy feltűnést, aki a hatalmas erdélyi népmesekincset nyelvileg egységesítette és milliós példányszámban tette hozzáférhetővé a városi olvasók számára is. Arról, hogy Tamási miként szólaltatja meg újra ezt a „mesevilágot”, még nincs tiszta képünk.

Az vitán felül áll, hogy a székelység ikonját megteremtő kultuszkönyv az Ábel a rengetegben. De ha közelebbről vizsgáljuk az életművet, azt találjuk, hogy minden írása egy-egy műfajteremtő kaland. A drámával és a színházzal kapcsolatban pedig ő maga mondja, hogy a magunk megfogalmazása saját nyelvünkön még várat magára. Talán ezért is merít programszerűen a népművészetből, és igyekszik beemelni az irodalomba a székely gondolkodásmódot, viselkedésmintákat, a tartást, a kiállást. A székelység máig azzal a tudattal él, hogy ők Attila ivadékai, Csaba királyfi maradéka. Autonómiájuk, nemzetségi alapon szervezett társadalmuk, a katona-nemeség hagyományai az Árpád-kortól történetileg is igazolt tények.

A székely góbé figurája már Tamási előtt is benne volt a köztudatban. A század elején születtek a székely viccek is, ami nyilván összefügg azzal, hogy ekkor a székelyek nagy tömegben rajzottak ki Erdélyből, és Kolozsváron túl megjelentek Budapesten is, sőt – ahogy később maga Tamási is – kivándoroltak Amerikába. De ennél érdekesebb az a fejlemény, hogy Magyarországról nézvést ez lett az az etnikum, akire vagy amire úgy lehetett tekinteni, mint a magyarság eszményi képviselőjére, amely még őrzi az ősi rendet. Onnan nézve viszont elképzelhető, hogy az erdélyiek számára a belső-magyarországiak felhígultaknak, identitástudatukban bizonytalanoknak tűntek. Tamási egy olyan roppant forrongó korban élt, amikor az egész világ kifordult a sarkaiból. Ebből kifolyólag, ahogyan a politikában, úgy az irodalom területén is az identitás újrafogalmazásának a módját kereste. Az Ősvigasztalásban mindenesetre az ősiség mint olyan, még természetesnek hat.

Az első Tamási Áron-bemutató, az Énekes madár, Új Thália Színház, 1935

Szűzmáriás királyfi esetében is az ősiség a domináns elem: ahol felrémlik a nemzetség, a nemzet kihalásának réme, annak fájdalmával, hogy ezek már elveszett vagy veszendő értékek. Figurái olyan „ősbölények”, akik még tudnának tanácsot adni az utánuk jövőknek, de éppen személyiségük zártsága az akadálya a kibontakozásnak. Egyfajta szaturnuszi szemlélet üli meg ezt a világot. Különösen hangsúlyos ez az Énekes madárban. Olyan erős konvenciók kötik az öregeket, hogy saját boldogságukat sem tudják elérni, s ha már nem érhetik el, hát a következő generáció életét teszik tönkre. Nagy bennük a teljességre való igény, elsősorban a szerelem megélésének az igénye, legtöbbször önző módon.

De nemcsak egyféle Tamási létezik – bármennyire is minden műfajban csalhatatlanul felismerhető a hangja. Legutóbb egy regénye, a Jégtörő Mátyás okozott számomra nagy meglepetést, amelyben a keleti gondolkodásmód, a lélekvándorlás témája fogalmazódik meg. Az, hogy miképpen tökéletesedünk játékos formában a különböző létformák megélése révén. A regény Mátyás (Tamási?) születésének előtörténete, úgy elbeszélve, mint ahogy azt az apám lakodalma-típusú székely mesékben lehet olvasni. Ezekben a csalimesékben is visszaforgatják, visszafelé mesélik az időt, egészen a keletkezés, a létesülés pillanatáig.

A harmincas évek nálunk a Kalevala, a mitológiák felfedezésének az ideje is. József Attila, de Bartók Béla is ennek a bűvöletében él. Ezzel szemben Féja Géza, Tamási Áron barátja arról tudósít, hogy szerzőnk a Jégtörő írásának idején nem a mitológiai tárgyú könyveket bújja, hanem a Természettudományi Múzeumba jár tanulmányozni az általa ábrázolni kívánt állatalakok viselkedéstanát, etológiáját. Nyilván mert számára a mitikus tudat már eleve adott. Tamási az állatalakok szemszögéből nézve, reálisan igyekszik ábrázolni a szituációkat. A létformák váltója egy-egy lény halálakor következik be. Például amikor rovarként becsapódik a pók hálójába, s aztán pók képében él tovább, azt nagyon érzékletesen, frissen, gyermeki szemlélettel képes megírni. Ennél is érdekesebb, amikor a regény indításakor arról beszél, hogy ezek a szellemlények a Fiastyúkról jönnek, s hogy ő, a lázadó szellem egy görög mester irányításával került ide a földre. Nem túlzunk tehát, ha úgy fogalmazunk, hogy a csillagmítoszi keret Tamásinál, illetve a székely világképben általában is, még élő valóság volt. Gondoljunk a székelység tudatában élő Csaba királyfi mítoszára, a csillagösvényre, a Hadak útjára. Újabban koreai filmeket nézve arra csodálkoztam rá, hogy ők is a csillagokból eredeztetik magukat; nagyon erős az őskultuszuk, máig az őrszellemekben hisznek. Úgy vélem, hogy a székelységben ugyanez a keleti örökség él tovább. A Jégtörő Mátyásban kirobbanó erővel törnek fel a mágikus praktikák is, melyeket a hétköznapokban is alkalmaznak. Például kígyófejből kinőtt fokhagyma elfogyasztása révén gondolják kihallgathatónak az emberek az állatok beszédét.

Legutóbb egy székely származású színésszel, Miske Lászlóval készült interjúban ezt olvastam: „…A nyelvjáráson túl (a székelyeknél – T. M.) az észjárás is különleges. Az által, hogy amikor megfogalmaz egy gondolatot, közben látja maga előtt, amit mond; mindig ég és föld között lebeg. Soha nincs teljes mértékig a földön, és soha nincs egészen a mennyben. Nem tudom azt mondani, hogy irreális, mert reális, ugyanakkor azonban megfoghatatlanul, tünékenyen reális: a földi igazságok maximálisan benne vannak, ám egy kicsit elvonatkoztatva, kicsit elszálltan…”[1]

Énekes madár, Kolozsvári Magyar Színház, 1936 | Énekes madár, Budapesti Nemzeti Színház, 1939 | Ösvigasztalás, Pécsi 
Nemzeti Színház, 1976

Tamási egész színpadi termését, drámai gondolkodását tekintve feltűnő, hogy szinte mindig visszatérő témákból építkezik. Dramaturgiájában rendre az adja az alapkonfliktust, hogy az öregek nem hagyják kibontakozni a fiatalokat. Tetten érhető az is, hogy hajlamos a helyzetek ritualizálására, ami nála a színház ősformájára, a temetési szertartások rituáléjára emlékeztet. Bár az Ősvigasztalás egy több felvonásos mű, lényegében mégis egy temetési szertartás, egy rítus kifejtése, amiről nekem az Iliászból Hektor temetésének a jelenete jut az eszembe. A színház egyik forrásvidéke ez. Hiszen tudjuk, hogy a drámai szövegek egyik előzménye a trénosz, a temetési ének vagy énekek sorozata, amikor is a hős áldozata révén, illetve annak élők általi felidézése által halálában félisteni minőséggé lényegül át. Az Ősvigasztalás drámai szüzséje másrészt egy az egyben megfeleltethető a reneszánszkori erdélyi balladák történetmesélési módjának. A tragikai mélységet későbbi műveiben nem érzékelem ennyire karakteresnek.

Tamási drámáit olvasva ugyanakkor újra és újra az a benyomásom, hogy ő az a szerző, aki a két háború között a legesélyesebb volt arra, hogy új, ha tetszik, sajátosan magyar dramaturgiát hozzon létre. Mégsem úgy tartjuk őt számon, mint aki be is váltotta ezt az ígéretet. (Erről alighanem maga is tehet, mert drámai főművét, az Énekes madarat az ötvenes években többször is átírta, engedve az ideológiai nyomásnak.)

Az Énekes madár már eleve, eredeti formájában is nagyon színesen mutatja be a világot a nem székely füleknek és szemeknek. Roppant mulatságos és ugyanakkor érzéki helyzetek sorát hozza létre, de a dráma fő hangsúlya továbbra is az öregek és a fiatalok konfliktusa. Ebben a műben az a nagy újítás, hogy a válságos pillanatokban rendre csodák történnek: Magdó eltolja a házfalat, Móka alatt megnövekszik a fa, majd vízbefojtása után csodásan kiszáll a kútból, a napraforgók megszólalnak stb. S a történet azzal a fantasztikus fordulattal zárul, hogy a fiatalok üldözőik elől az ágyba menekülnek, majd madárként repülnek ki onnan. Ez úgy értelmezhető, hogy az önmagukba fordult és egyre gonoszabb elődökkel szemben a természet erői segítik a fiatalokat. De úgy is olvasható, hogy – mint a két kápolnavirág-típusú ballada-zárlatban – a halálon túl egy új létsíkon folytatódik a szerelem.

Ami viszont a történet evilági létsíkját illeti, Tamási drámáira általánosan igaz, hogy a zsánerképekké merevült népi stílromantikával tudatosan megy szembe, amikor a szereplők motivációját végig logikusan és pszichológiailag reálisan dolgozza ki az öregek esetében is. Mert egészében tekinthetjük ugyan szörnyetegeknek is őket, de az ő fájdalmas tapasztalataik felől nézve nagyon is érthetőek azok az indulatok, amelyek mozgatják őket. Az már egy külön fejezet témája lehetne, hogy a szerző ezt a súlyos, drámai történetet hogyan leplezi, rejti a nyelv képekben gazdag csipkefátyolával.

A Vitéz lélek esetében viszont már nem ez a fajta nyelvi gazdagság a jellemző, hanem a mű szimbolizmusa az, ami szembeötlő. Színpadon mindig ezt a legnehezebb megvalósítani – ezért is várom nagy izgalommal Attila rendezését. A darabban folyamatosan fölemlegetett szamár – mint Krisztus hordozója kereszttel a hátán – valóban a jelképisége révén kap szerepet. De legalább ilyen jelentős a Nőnek mint az égi-földi szerelem kettésségének a szimbolikája is. Ha visszautalunk az 1928-ban íródott Csoda egy szamárral című novellára, ami a dráma előképének tekinthető, akkor látszik, hogy milyen összetett ez a nőkép. Ő az, aki nem várja meg háborúból hazatérő jegyesét. De ő az a halottnak hitt lány is, akit a darabban már Balla Péternek nevezett főhős szimbolikusan feleségül választ magának Ugyanebben a Nőben megfér az a népmesébe illő földi leányzó is, aki csupa bűbáj, olyan, mint egy erdőt lépő, mezőt virágoztató királykisasszony; de végig jelen van úgy is a Nő, mint nyers testiség – lásd Panna, a vénlány szerepeltetését. Az egyensúlytalanságot vagy felemásságot azért érzem ebben a műben, mert ezzel a szimbolizmussal valahogy nem szervesül az a krimibe illő hihetetlen sztori, amely a két apa egy leánya szituációból következik. A cselekmény szálai meglehetősen kuszán fonódnak egymásba: az egyik apa – Ambrus – megholt leányát, pontosabban annak lelkét adja nőül a főhősnek, aki élő személyként ugyanaz a leány, akit a másik apa, Lázár, a saját megholt lánykájával kicserélve önmagának nevel és a világtól elzárva tart. Megint tetten érhető a cselekmény bonyolításában az öregek nyomasztó túlsúlya. Ismét eszünkbe juthatnak a görög őstörténetek, ahol az atyák gúzsba kötve kiteszik gyermekeiket a sors keresztútjára. Többször el kellett olvasnom a művet, hogy ehhez az elemi, akár naivnak is nevezhető látásmódhoz közelebb kerüljek.

Énekes madár, Madách Színház, 1973 | Énekes madár, Eger, 1987
Vitéz lélek, Veszprémi Petőfi Színház, 1976 | Ősvigasztalás, Nagyváradi Állami Színház, 1982
Vitéz lélek, Thália Színház, Kassa, 1974

Ebből a szempontból a Vitéz lélek recepciója is igen tanulságos. Z. Szalai Sándornak, az életmű kiváló ismerőjének a PIM Digitális akadémiája oldalain olvasható kiváló tanulmányában a darab „programosságát” az 1940-es észak-erdélyi bevonulással hozza kapcsolatba, és úgy véli, hogy a Vitéz lélek a gyengébben sikerült művek sorába tartozik. Ablonczy László Bartók Béla kertjében című könyvében amellett, hogy pontosan felidézi a mű keletkezéstörténetét, a szakrális vonatkozásokra helyezi a hangsúlyt. Féja Géza, a jóbarát pedig igyekszik elkerülni, hogy véleményt mondjon a darabról. Magam úgy gondolom, ha Tamási végső motivációját keressük, a darab vége felől érdemes a fejtést kezdeni.

Visszanyomozva jobban érthető a biblikus idézetesség is. Az a jelenet például, hogy a nevelőapa penitenciásan miért olvassa az Énekek énekét, vagy hogy a darab elején miért olyan hangsúlyos a hűtlen feleség gesztusa a szentírással. Talán még az is érthető, hogy – nomen est omen – Ambrus miért ragaszkodik olyan eszelősen Ida nevű idea-leányához. S innen nézve dekódolható Balla Péter és az álapa egymásnak feszülése is. Ezzel együtt néha tiltakozik az ember realitásérzéke, amikor azt látja, hogy a komikus pár, Nikita és Sári – akik végig rezonőrként vannak jelen – mit sem tudnak a híres gyermekhalálról. A kórusként fel-fel bukkanó, szamarat hajkurászó falusiak sem igazán életszerűek.

Valószínűleg Tamási is elégedetlen volt saját színdarabjával, pontosabban annak olvashatóságával, mert az 1948-ban forgatott Mezei próféta című, Bán Frigyes rendezte filmben újra előveszi a színmű legfőbb motívumait, láthatóan azzal a szándékkal, hogy a figurák realisztikusabbak legyenek. A szimbolizmus vonalán is adódna ebben az alkotásban egy fejlesztési lehetőség, amikor is – a filmben nőstény és Lévitának keresztelt – szamár összetalálkozik a vásárban elveszett kisfiúval, mint a jövendő Krisztusával. De ez a lehetőség a filmvásznon csak egy pillanatra sejlik fel. Beépít viszont egy valóságos mezei prófétát, s ezzel a főhős motivációjában felerősödik a szerelmi szál. De az továbbra is rejtélyes marad, hogy kire vagy mire utal a darab címe, a „vitéz lélek”. Egy biztos: Balla Péter és a szamár egymást kiegészítő szereplői ennek a jelképes történetnek..Mint ahogy Sancho Panza is elképzelhetetlen a jámbor négylábú nélkül. De Tamási idealista hőse nekem mégis inkább egy szamárháton ülő Don Quijote.

 

Sitting on Donkey’s Back

Áron Tamási (1897-1966) is an outstanding writer of 20th century literature in Transylvania. The history of literature esteems the short story writer and novelist, the author of Ábel-trilógia (Abel trilogy) the highest, however, the judgement of his dramatic oeuvre is still debated. The play to be put on at the Nemzeti Színház (National Theatre), Vitéz lélek (A Knightly Soul), was written in October 1940, directly following the march into North-Transylvania of the Hungarian army. Dramaturge Márta Tömöry approaches the writer’s world from the direction of Tamási’s reception, the key concepts of which are “tündéri realizmus” (“fairy realism”) and “népi szürrealizmus” (“folk surrealism”). In relation to Vitéz lélek she also provides a comparative analysis of Tamási’s two further outstanding works in order to shed light on the disposition of the dramatic oeuvre. She feels that Ősvigasztalás (Primeval Consolation), rooted in the Hungarian ballad tradition, outlined the possibility of a new dramaturgy. In connection with Énekes madár (Songbird) she emphasizes the uniqueness of Tamási’s dramatic language. In her interpretation Vitéz lélek is the narration of how “the ancient order” re-accepts the one who returns home after the war, and who reminds us of not only Sancho Panza, but the idealistic Don Quixote as well. They highlight Tamási’s encouragement inherent in this work to “cultivate our gardens” rather than rattle the sabre.

 

[1] Vö. Székelyföld, 2013 szeptember (Balogh Tibor interjúja)

(2015. szeptember 15.)