„A szerepről nem beszélek.” Ez volt a kikötése a Lukát alakító Törőcsik Marinak, amikor az Éjjeli menedékhely egyik próbája előtt beszélgetésre kértem. Adódott tehát az első kérdés: miért nem?
– Mit lehet arról mondani ma, amit hetekig vagy hónapokig próbálok, aminek annyi variációja van? Van értelme arról beszélni, mi volt kedden, vagy mit találtam ki szerdán? Vagy arról – ilyen is volt régebben –, hogy sírógörcsöt kaptam, és bejelentettem, hogy ekkora baromságot nem fogok eljátszani, aztán meg abban lett sikerem. Sose lehet tudni. Amikor beül a közönség, az a kész munka. Azt meg lehet ítélni. Azt meg már minek magyarázni. Szerepről nem beszélek soha. Soha.
Az egyik első próbán, még a kabátját sem tette le, még le sem ült, már magyarázta Viktor Rizsakov rendezőnek, milyen is ez a Luka…
– Pillanatnyi megérzéseim vannak, amiket ki kell mondanom. A rendező úr már a próbák elején elmondta, hogy akik nekiálltak az Éjjeli menedékhelynek, már Gorkij idejében is folyton azon vitatkoztak, hogy kicsoda ez a Luka. Mi is ezt csináljuk. Mesélt egy filmről, amiben egy kisfiú alakítja Lukát. Általában idősebb férfiak szokták játszani, Pécsi Sándorra emlékezem nagyon jól, hogy milyen remek volt a Madách Színházban…
Mire gondolt, amikor megtudta, hogy Luka szerepét kapta?
– Örültem! Így ahogy most lát, ezzel a fejjel fogom játszani. Egyből azt gondoltam, hogy az én Lukám nemtelen legyen. Szeretném, ha sokszor elhangozna az előadásban, hogy „öreg”. Ami tény, hiszen nyolcvan leszek! De úgy fogok kacarászni néha, mint egy gyerek… Na de én ezeket csak felvetem! Ki tudja, hogy végül miből mi lesz?
Szeret próbálni?
– Nagy mesterekkel is dolgozhattam. Nem sorolom őket, nehogy kihagyjak valakit, de Viktor Rizsakov feltétlenül közéjük tartozik. Szabadon mertem mindent csinálni, mert tudtam, hogy úgyis megállítanak, ha rossz vagyok. Akiben bízom, annak mindig elhiszem, ha figyelmeztet, és amíg a színpadra nem lépek, mondhatja. Sajnos van olyan színész, akinek nem merik megmondani, hogy eljött a vég. Én azt hittem szerénység részemről, de rájöttem, nagyképűség: mennél több évet töltöttem el a pályán, annál inkább kételkedem abban, hogy tudok-e még valamit. Valamit, amiért érdemes színpadra lépnem.
Van még kedve ehhez? Nem fáradt?
– Fáradt vagyok! De ötvennyolc éve naponta arra készítettem fel magam, hogy a kútból is kiugorjak, ha próbálni kell, ha előadás van.
A próbák gyötrelmei után jön a premier ünnepe. Szereti?
– Én inkább szomorú vagyok ilyenkor. Mert minden premiert elrontok. De nem azért mert izgulok, nem… Hogyan tudnám ezt elmagyarázni magának?! Pilinszky mondta, hogy van az „adó” és van a „kapó”, és nem az adónak kell elindulnia a nézők, a kapók felé, hanem egyszerűen csak létezni kell a színpadon, és akkor majd jönnek velem. Én a premieren még nem hiszem el, hogy már tudok annyit, hogy velem jöjjenek… Öt-tíz előadás kell, hogy már nem játszom, hanem létezni tudok a szerepben.
Kornya István
(2014. október 31.)