Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. november 14. - Aliz Napja

Vélemény

Nézőpontok – rendhagyóan

Egymásra is reagálva - Osztovits Ágnes és Lévai Balázs évadértékelője

Megnézték és megírták. Osztovits Ágnes és Lévai Balázs hónapról hónapra véleményt mondott a Nemzeti Színház előadásairól a magazin hasábjain. Két szerzőnkkel egy évad tapasztalatairól beszélgettünk – alkalmat adva arra, hogy egymás gondolataira is reagáljanak.


 

Megérte? Kötelességszerűen színházba járni akár terhes is lehet.

Osztovits Ágnes: Nagyszerű élményeket nyújtottak a korábbi években látott Vidnyánszky-előadások, kíváncsi voltam tehát, hogy ezt a vonalat a Nemzeti élén hogyan viszi tovább. Bevallom, ebben a borzasztó közéleti-politikai ellenszélben kifejezetten szurkoltam neki és az új társulatnak.

Lévai Balázs: Izgalmas szellemi kaland volt végigkövetni az új Nemzeti első évadát.


Hányas osztályzatot érdemel az első évad?

O. Á.: Két jegyet adnék. Jelest az évad megszervezésére: arra, hogy havonta változatos és érdekes műsort kínáltak, hogy rendszeresen láthatók voltak vidéki színházak előadásai, hogy sikerült megrendezni egy rangos nemzetközi fesztivált. A produkciókat illetően már nem vagyok ennyire elégedett, az osztályzatom hármas: voltak jó, ígéretes, de eltolt előadások is...

L. B.: Én nem szívesen adok jegyet. Úgy képzelem, egy új társulat, műsorpolitika kialakítása több évre szóló tervezés, építkezés. Amikor Mourinho a Real Madridhoz került, időt kért, hogy a sztárokból csapatot faragjon, és nem is nyert bajnokságot az első évben… Voltak szép előadások, és volt olyan, ami nem ütötte meg azt a szintet, amit elvár az ember a Nemzetitől. Merthogy az ember a Nemzeti Színháztól sokat vár! Most a csapatépítés ideje van, de már látszik, milyen taktikai formációkkal operálnak…

Ezt írták ők


Vitéz lélek
O. Á. :Vidnyánszky Attila minden előadásában alapkérdéseket kíván tisztázni: mi végre vagyunk a világon, miként tudunk teljes életet élni, hogyan teremthetünk harmóniát magunk körül, megbékélhetünk-e a jelenvalóval, képesek vagyunk-e túllépni önös érdekeinken, van-e gyógyír szívünk és lelkünk nyugtalanságára, felelősek vagyunk-e a ránk bízott vagy mellénk rendelt közösségért? A válaszokat egy-egy katartikus erejű előadásban fogalmazza meg, ahol a puszta látvány, a mindig hangsúlyos zene, a minden apró részletében kidolgozott mozgás, a szereplők pontos, árnyalt játéka egyforma súllyal esik a latba.

L. B.: Vidnyánszky a helyzethez választott színdarabot. Jobban mondva üzenetet. A Vitéz lélek nem csupán az évad első előadása, hanem egy új korszak nyitánya. Hitvallás és ars poetica, morális zászlóbontás az új Nemzeti Színházban. Jobbról-balról árgus szemek figyelik az új igazgatót, hogy ebben a súlyosan átpolitizált helyzetben mit tesz le először a színpadra.


Johanna a máglyán
L. B.: A legtöbb kritika szinten megpendítette az előadás magas színvonalát és egyedi látványvilágát, de a cikkek túlnyomó része a produkció politikai vetületével foglalkozott. A legtöbben porba döngölték a rendezőt, s kikértek maguknak az egyes részletekben felfedezett politikai jelentéstartalmakat.

Ennek kapcsán újfent kiderült, semmiféle konszenzus nincs a hazai művészeti diskurzusban erről a témáról: Lehet-e politizálni a színházban vagy sem? Megjelenhet-e aktuálpolitika a színpadokon? Ha megjelenhet, milyen formában, hogyan? A kritikus cikkeket olvasva úgy tűnik, van olyan színházi alkotó, akitől szinte elvárás, hogy politizáljon a rendezéseiben, míg mások esetében ez felháborító skandalum.

O. Á.: Tompos Kátya valamennyi színpadi pillanata lenyűgöz. A haláltól reszkető, de hitet, elveit fel nem adó fiatal lány szinte eseng a megértésért. Mert szép, ha az embert felülről vezérlik (Maria, Margit, Katalin), ha onnan segítik, de megtört, megcsalatott emberkent földi segítség is kellene. Tompos ritkán látható alázattal es hittel formálja meg az erős, mégis törékeny Johannát.


Ahogy tetszik
L. B.: Purcăreténél valóban színház az egész világ, guruló ruhaállványok rengetege között indul az előadás, az öltözködő, sminkelő színészek a szövegüket gyakorolják a félhomályban. Mintha egy vándortársulat készülne az esti fellépésre. Két-két sminkasztal keretezi a játékteret, gyakran odaülnek a szereplők és bele-belenéznek a tükörbe: Ki is vagyok én? A Nemzeti színpadán minden a melankolikus játékot szolgálja:a gyönyörű látvány, a szinte végig szóló finom muzsika, a nőket játszó férfiak és a férfit játszó nő. Fegyverek sülnek el, emberek halnak meg, majd kelnek fel és élnek tovább. Színház az egész, mondja Purcărete, színház.

O. Á.: Az önmagában nem meglepetés, hogy Udvaros Dorottya kapta a melankolikus Jaques szerepét. A Purcărete-féle felfogásban ez szinte várható volt. Az ő jelenléte köré szerveződik az előadás, az ő okos-szomorú bohócarca figyelmeztet arra, hogy minden tragédia mögött komédia is rejlik, és a komédián is néha sírni kell. Udvaros intenzív jelenléte az előadás nagy nyeresége, még akkor is, ha híres monológja – „Színház az egész világ” – Purcărete-féle értelmezésének nyitján több héttel a bemutató után is törjük a fejünket.


János vitéz
L. B.: Vidnyánszky gyönyörű kivitelezésű előadásával az a legfőbb bajom, hogy nem bízik eléggé a szövegben. Mindent bedob, hogy megnyerje a nézőt, de ennek ára sokszor a költemény elvesztése. Pedig láthatóan fontos szerepet kap a könyv mint tárgy, a három kisgyerek szereplő végig azt hurcolja és olvasgatja a színpadon. Ebbe zárták bele azt a sok-sok varázslatot, ami itt most megelevenedik.

O. Á.: Ha Vidnyánszky pusztán a szerelem megdicsőüléséről akarna beszélni, ha a serdületlen és épp csak serdülő fiatalokat akarna szerelem pártivá tenni, akkor egyszerű narrációval beérné. Valaki elmondja, a színészek pedig eljátsszák a felidézett történetet. Itt ennél többről van szó: apró gyerekeket és két színi növendék osztályt is belevon az elbeszélésbe, jelezve, hogy a János vitéz nemzedékek közös ügye. …el kell ismernünk, hogy Vidnyánszky rátalált az új idők János vitézére. Az erdélyi Mátray László pillanatnyilag minden bizonnyal a legdaliásabb művész a magyar
nyelvterületen. Igazi hős, remekül mozog, gyönyörűen beszél, s ha lehetőséget kap, igazi drámát képes izzítani. (Milyen jó lenne igazi drámai szerepben látni a Nemzeti színpadán!)


Nos, mi látszik kívülről?

L. B.: Vágtak egy ösvényt: figyeljetek, erre megyünk, gyertek utánunk! Egy jó színház mindig markánsan valamilyen. Nyilván a politikailag zaklatott körülmények is közrejátszottak abban, hogy az első bemutatóval nagyon meg kellett mutatni: kik vagyunk és kik nem. Tamási Áron példázata, a Vitéz lélek egyértelműen morális zászlóbontás volt. Más tekintetben is jól látható új irányt alakítottak ki. Nagyon leegyszerűsítve azt mondanám, hogy a hagyományos – például erősen irodalom- és szövegközpontú – magyar színházértelmezéshez képest költőibb, látványközpontúbb alkotói csapat költözött a Nemzetibe.

O. Á.: Az évadra teljes egészében Vidnyánszky Attila nyomta rá a bélyegét. És ezzel rögtön van is egy problémám. Az az érzésem ugyanis, mintha az igazgató nem szeretné a drámát. A színész, a rendező és a drámaíró hármasából most úgy látom, ez utóbbi háttérbe szorult. Megértem, hogy bizonyos rendezői víziókat egy verses vagy egy epikus mű adaptációján, egy oratóriumon keresztül hatásosabban lehet bemutatni, de a Nemzetinek feladata, hogy a világ és a magyar irodalom legjobb darabjait is megszólaltassa. Lehet, hogy őskonzervatív vagyok, de nekem hiányzik az úgynevezett színdarab, és a szó.

L. B.: Ugyanakkor, ha a Johanna a máglyán előadásra gondolok, nem tudom, hogy láttam-e magyar színpadon ennyire erős látványvilágú, a különböző színházi hatásokkal ennyire átgondoltan és hatásosan operáló produkciót. Mondom ezt azzal együtt, hogy éppen a rendezés alapgondolatával, politikai üzenetével egyébként nem értettem egyet. A látvány, a koreográfia, az ötletparádé a János vitéz esetében is vitán felüli minőségű volt, ám mindez szerintem összességében a Petőfi-szöveg rovására ment.


Lévai Balázsnak is hiányzott a dráma?

L. B.: Hiányzott, és megkockáztatom, hogy a színészeknek is. A jó színház elengedhetetlen „kelléke” az elégedett színész, az pedig ott terem, ahol nemcsak egy kompozíció részeként kell működnie, hanem a maga teljességében kibontakozhat – nagy szerepekben.

O. Á.: Ilyen remek társulata egyetlen másik színháznak sincs. De Básti Julit csak egy szerepben láttuk remekelni, Tompos Kátya, aki korosztályának igazi sztárja, és nézőket hozhatna, nagyszerűen alakította Johannát, majd egy kidolgozatlan szerepben – a Boldogságlabirintusban – feszengett. Udvaros Dorottya az egyik legnőiesebb magyar színész az évadban egyetlen nagy alakításában volt látható, és abban is férfiszerepet játszott, az Ahogy tetszik méla Jaques-ját.

L. B: A nézőknek jó, ha tíz százalékát érdekli, hogy ki a rendező. Amikor értelmiségi barátaimtól hallom, hogy jártak mondjuk a Vígben, azt említik elsőként, hogy játszott benne Eszenyi, de azt már nem biztos, hogy vágják, ki volt a rendező. A szakmában mégoly jól csengő nevek, mint Purcărete vagy Rizsakov sokaknak semmit nem mond. Udvaros, Reviczky, Nagy-Kálózy, Blaskó, Trill és a többiek – rájuk jön be a néző.


A következő évad bevallottan színészcentrikus lesz. Vidnyánszky Attila azt nyilatkozta, hogy még soha ennyire nem figyelt arra: olyan darabokat tűzzön műsorra, amelyek jelentős alakításokra adnak lehetőséget.

O. Á.: Ez jó hír! Nekem a rendező és a színész egyaránt fontos. A rendezőnek dolga az is, hogy maximálisan engedje érvényesülni a színészt. Csupa víziót látni szinte elviselhetetlen.


Sokan szemére vetik Vidnyánszky Attilának, hogy túlságosan komoly, nehéz repertoárt erőltet – így tett a debreceni Csokonai Színházban és így tesz a Nemzetiben is.

O. Á.: Jeles költőnk, Orbán Ottó írta még a nyolcvanas évek legvégén: „Hol vannak a nagy koreszmék?” A Johanna a máglyán és a Vitéz lélek – vagy a korábbi, de a Nemzetiben is látható munkái, mint a Szarvassá változott fiú, a Három nővér, a Mesés férfiak szárnyakkal minden kétséget kizáróan nagy eszmékről szólnak – hitről, hazaszeretetről, elszakadásról és visszatalálásról, hűségről, önfeláldozásról... De ebben az összevissza, kapaszkodók nélküli világban, úgy érzem, talán csak kisebb lépésekben lehet közel vinni az emberekhez az élet nagy, súlyos kérdéseit. Egy kedves tanítványom azt mondta a Johanna és a János vitéz után is, hogy úgy zúdult rá a mű és az előadás, hogy a végén már semmit sem értett. Vidnyánszky képes a végletekig fokozni színpadi megoldásait, rendkívüli módon próbára teszi a néző figyelmét, érzelmi teherbírását. A közönség számára ezek mind nagyon nehéz előadások.

L. B.: Vidnyánszky nem a könnyebbik utat választotta. Komoly repertoárt épít. Láthatóan progresszív, európai színvonalat céloz meg, a nemzeti jellegzetességeket a darabválasztással, a rendezések milyenségével kívánja hangsúlyozni. Határozottan politizál is, a Bolha a fülbe és a Johanna előadásban – nem tudok jobb szót – rendesen cseszteti az Európai Uniót. Ez így együtt, valamint a Vidnyánszkyra jellemző sokszólamú stílus számos néző számára sok és befogadhatatlan… Mások számára pedig éppen ez az érdekes! Én kifejezetten szeretem, ha hatások sokaságával bombáznak, és feladatok elé állítanak.


Mit tapasztaltak, milyenek voltak a közönség reakciói? Az eladások és a nézők egymásra találnak?

L. B.: Ez mindig nagy kérdés: milyen módon tudja kinevelni a közönségét egy társulat. Az erős, határozott elképzeléseket megvalósító színház mindig megosztja a közönséget, ahogy a mostani Nemzeti is. A János vitézen két idősebb hölgy ült mellettem, akik kikérték maguknak az előadást, teátrálisan nem tapsoltak a végén, miközben a közönség nagy része hallhatóan szerette.

O. Á.: Velem az Ahogy tetsziken történt hasonló.


Az Ahogy tetszik szünetében két tanácstalan nézői társaság végül abban állapodott meg, hogy Purcărete rendezése tulajdonképpen: „speciális”.

O. Á.: Valljuk be, Vidnyánszky sokaknak csalódást okozott. Akik az évad legelején tüntetésszerűen kint voltak a Vörösmarty téren, és jelenlétükkel, jegyvásárlásukkal szavaztak a Nemzeti végre „nemzeti” új igazgatója mellett, azok valójában nem tudták, hogy egy alternatív rendezőre szavaznak. Mert nem ismerték. Én tudtam, hogy az egyszerű néző be lesz csapva, mert ezek jó bonyolult előadások. Sokan hitték, remélték, hogy a Nemzeti ettől fogva egy olyan pódium lesz, ahonnan szép eszméket, politikai álmokat fognak hirdetni. Időbe telik egy olyan közönség kinevelése, amely megszereti ezt a világot, és megtanulják a bonyolult színpadi történések befogadását, élvezetét is.


Vajon csitult a Nemzeti körüli harci zaj?

L. B.: Szerintem igen, de az erős ellenszenv csak lassan lankad. Én a Facebookon kaptam a pofámra, hogy miért írok a Nemzeti lapjába. Viszont a Nemzeti most sokat tehet azért, hogy ez a feszültség oldódjon. Például azzal, hogy meghív olyan rendezőket, akik nem feltétlenül sorolhatók a jobb oldalhoz, de elsőrangú művészek. Két kezünkön meg tudjuk ugyanis számolni, hány igazán jelentős magyar rendező van. Fontos, hogy több megjelenjen itt, mindenkinek ez az érdeke, színháznak és nézőnek is.

O. Á.: Elég hozzá egy kéz is. Zsótér például rendezni fog jövőre. Ez egy jó lépés.

L. B.: Ennek az az üzenete, hogy itt a teljesítmény, a minőség, a produkció a fontos. Gesztusokat kell tenni! Nagy szükség van erre, mert éppen az egymás felé tett szimbolikus gesztusok tekintetében nagyon gyengén áll ez az ország, és ez minden oldalra igaz. Azt is tapasztaltam, hogy a „másik” oldalhoz tartozó féltucatnyi kritikuson kívül a „másik” oldali értelmiség nem igazán mutatott érdeklődést az új Nemzeti iránt. Kár. A Nemzetinek viszont azt is figyelembe kell venni, hogy a bal oldali értelmiség hálás színházlátogató, megtölti a széksorokat, ha minőségi produkciókat kap.

O. Á.: Én jártam Alföldi idején is a Nemzetibe, mert egyszerűen kíváncsi voltam. A nemzetközi fesztivál, a MITEM alatt úgy érzékeltem, hogy a szakma jelen volt, nézték az előadásokat, és ez nyilván oldott a feszültségen. Nem lehet megosztó a kulturális élet, a Nemzeti sem – nem művészi, hanem politikai értelemben.

 


Kornya István

fotók: Eöri Szabó Zsolt

(2014. május 24.)