Fókusz – MITEM
Az élet valóban hasonló a ruletthez?
– Az életben is mindenki megteszi a maga tétjeit, és azt reméli, hogy a nyerő szám jön ki. A kerék pörög, és látjuk, hogy valaki nyer, és látjuk azt is, mások hogyan játsszák el a lehetőségeiket, tehetségüket…
Szerencsejátékosok volnánk mindannyian?
– Kicsit talán igen. Az élethez elvégre szerencse is kell! Dosztojevszkij regénye, A játékos a szenvedélyről szól. Ennek a működését kutattam én is. Hogyan jut el az ember arra a pontra, amikor mindenét felteszi, az életét is kész eljátszani.
Ezért lett a színpadkép egy hatalmas rulett asztal.
– A munkatársaimmal azon gondolkoztunk, hogyan lehet a gondolatot térré alakítani. A rulett keréken közlekednek a szereplők, akik egyszerre azok, akik a téteket teszik és ők maguk is tétek. Úgy közelednek és távolodnak, találkoznak és elválnak, ahogy a rulett kerék forgatja őket. A színpadi rulett közepén áll a zéró. A zéró egyfelől a semmi, másfelől a játékban az kapja a legnagyobb nyereményt, aki a zéróra tett.
Döntéseinket lehetőségek és kényszerek is befolyásolják, nemcsak a vak szerencse.
– És a döntéseink mögött vannak elvek is. Ha vannak.
Mitől aktuális Dosztojevszkij?
– Dosztojevszkij zseni volt, és minden művében az emberi lélek rejtelmeit kutatta. Ez pedig mindig „aktuális”. Most, amikor a világot a totális cinizmus uralja, műveiből sokat meríthetünk.
Mit jelent ez a cinizmus?
– Nézze, cinizmus mindig volt, és mindig lesz. A kérdés, milyen arányban kapjuk a nyakunkba. A mai cinizmusnak sajátos színezete van. Mást gondolunk, mint amit mondunk, és megint másként cselekszünk. Nem is olyan régen, ha egy politikust szembesítettek azzal, amit korábban mondott, legalább elkezdett magyarázkodni. Ma már mintha nem is értené, mi a kérdés… Ebben élünk, nincs semmi, ami biztos volna, legalábbis így érezzük. Azoknak, akik ezen gondolkozunk, az a tét, hogy mennyire vagyunk képesek igazodási pontokat találni és adni, és miként tudjuk a régieket megőrizni.
A színház is jelenthet igazodási pontot.
– Az egész kultúrának ekként kell működnie. Feltéve, ha a kultúra a társadalomban kellő súllyal van jelen, mert csak akkor tud hatni. A színház is adhat pozitív impulzusokat.
Sokat hallunk arról, hogy az orosz színházban egy-egy előadás létrehozatala hosszú folyamat eredménye.
– Négy hónapnál kevesebb idő alatt nemigen hozok létre előadást. Fiatal rendezőknek azonban nem mindig adatik meg, hogy ilyen hosszan dolgozzanak. És meg is kell tanulni, hogyan kell egy hosszú és alapos folyamatot levezényelni.
Nálunk hat hét a „norma”. Ennyi idő alatt létre kell tudni hozni egy kőszínházi előadást. Ön hogyan építi fel a négy hónapot?
– Hat hét is elég lehet bizonyos darabokhoz, és ennyi idő az előadás színpadi próbáira is elegendő. De az az igazi, amikor magát a színpadi próbát megelőzi egyfajta közös alapozás a színészekkel. A Zéró liturgia esetében az első egy-két hétben csak az asztal mellett ültünk, elemeztük a regényt és a színpadi szöveget, össze is vetettük a kettőt. Volt, amikor a színészeket kértem, hogy a regényből átemelt szövegeiket húzzák meg. Ez is egy eszköz arra, hogy lehetőséget adjak nekik az önálló kezdeményezésre. A rutinos színész persze tudja, hogy ez egy „csapda”…
… és nem akar belesétálni.
– Nem is érti, mit akarsz tőle, csak néz rád, mint egy őrültre. A rendező egyik alapvető feladata abban áll, hogy magához édesgesse a színészeket, és amikor már mellé álltak, akkor mindent ki lehet próbálni… Az elemzés után hosszan dolgozunk úgynevezett etűdökkel. Nem az előadás jeleneteit próbáljuk, hanem a témához kapcsolódó szituációkat, hogy a színészek magukból kiindulva mozgósíthassák érzelmi emlékezetüket. Így képesek „belül” kitapogatni a szükséges impulzusokat. Ha ez nem történik meg, a színészek csak elbújnak a szöveg mögé. Fel kell őket izzítani, hogy az érzelmek nyelvén kezdjenek beszélni. Ha mindezeken túljutottunk, kezdődhetnek az előadás színpadi próbái.
Az érzelmi emlékezetet említette. Ez Sztanyiszlavszkij rendszerének egyik fontos kifejezése. Vagyis ön „használja” a tradíciót. Hogyan látja a hagyomány és az újítás viszonyát?
– Számomra az a kutatómunka érdekes és izgalmas, amikor a tradíció össze tud kapcsolódni az újítással. Nos, ezt kimondani persze egyszerűbb, mint megvalósítani. De nézzük, mit is jelenthez ez! Először is tudnunk kell, hogy vannak rossz tradíciók, nem is kevés, amiket ki kell iktatni. És vannak folytatásra, követésre érdemesek. Sztanyiszlavszkijé ilyen. Látható viszont egy probléma: vannak rendezők, színészek, akik meggyőződéssel hirdetik, hogy ők ennek vagy annak a tradíciónak a képviselői, letéteményesei, örökösei. Ezen alapszik a konzervativizmus, a demagógia. Ezek az emberek ugyanis nem a tradíciót, hanem saját magukat védelmezik, mert érzik, hogy nem állnak biztos lábakon, ezért a tradícióra való hivatkozással próbálják a pozíciójukat igazolni. És persze vannak rossz, hamis, vacak, kulturálatlan, magukat a világ közepének gondoló újítók – a mai orosz színház is tele van ilyenekkel. Az avantgárd és a hagyomány termékeny ütközőpontján születhet valami új.
Megfogalmazható, mi a felelőssége az ön által vezetett színháznak a nézővel szemben?
– A színházi nézőt is nevelni kell. Ez fontos. Csak az tud jó néző lenni, aki rendelkezik valamilyen műveltséggel, mert intellektuálisan is rá kell hangolódnia az alkotásra, hiszen a színész, a rendező nem szórakoztatni akarja, hanem felkavarni, elgondolkoztatni. Természetesen nem a bulvár színházról beszélek. Aki képtelen a művészek által kínált szellemi kalandra ráhangolódni – mert pusztán szórakozni akar –, abban azonnal belső ellenállás alakul ki, és rosszul, kényelmetlenül érzi magát, mert nem tudja elviselni, sőt, gyűlöli, ami nem olyan, mint amit elvár…
A néző kedvében kellene járni?
– Nem a művészek dolga, hogy engedményeket tegyenek a közönségnek. De arról biztosítani kell őket, hogy minőséget nyújtunk nekik. Meg kell őrizni az intézmény méltóságát – erre kötelez bennünket az Alekszandrinszkij alapítása óta eltelt 258 év. A nézők legfontosabb csoportja számunkra a fiatalság. Vannak nézőnevelő programjaink, és az eredmények jól láthatók: a közönségünk hatvan százaléka fiatal. Ezt igazi sikernek tekintem.
Kornya István
| fotó: Eöri Szabó Zsolt
(2014. április 21.)
