Ahányszor a Nárcisz presszóban járok, Sámuel Bencét mindig itt találom. A dupla eszpresszó méregerős. Az ajtón ezerszer mosott függöny, a vékony anyagon átsüt a nap. A jeles kortárs képzőművésszel (aki, mint kiderül, korántsem csak festészettel foglalkozik) törzshelyén, a Nárcisz presszó otthonosan kopottas díszletei között beszélgetünk.
Hogy is kezdődött ez a nagy ívű művész-pálya?
– Akár hiszi, akár nem, savgyárban kezdtem, takarítóként. Sikáltam a betont, szívtam a bűzt, közben a fejemben formák, képek, tervek kavarogtak. Nagyon szerettem ott lenni – az ott dolgozók nyíltszívű, őszinte emberek voltak. Ott ragadt rám a káromkodás: nagyon mocskos a szám. Ott az embereknek, ami a szívén volt, az volt a száján. De büszkének kellene lennünk: a magyar nyelv árnyalt, változatos, mi pedig még a káromkodásokból is katedrálist építünk.
Ma viszont már csak a művészetnek él. És meg is él belőle?
– Kis hazánk nem kényezteti el a magamfajtákat. Amikor külföldön voltak kiállításaim, Aczél elvtárs össze is vonta a szemöldökét, tudja, ahogy csak ő képes erre… (kesernyésen elmosolyodik, majd Kádár hangját utánozva folytatja): Itthon, kérem szépen, figyelve vagyok, élvtársak! (Visszavált a normál hangjára.) Néha úgy érzem magam, mint egy óvodás. Mintha az egész társadalom, amiben élünk, kiskorú lenne. Apuci néha csepegtet egy kis pénzt, épp hogy éhen ne haljak... de nem panaszkodom. Legalább alkothatok.
Amit most elmondott, az már majdnem politika… azzal hogy áll?
– Nem politizálok. Inkább elmondok egy történetet magának. Egyszer egy kínai bölcs mondta: ha évezredekig igazságnak nevezünk valamit, akkor azt igazságnak fogjuk tartani. Vannak, akik úgy tartják, a szép hazugságok kifejezetten hasznosak. De a hazugság nem lehet szép, mert csak az szép, ami igaz. És a szép hazugság gyilkolni is tud. Sokan ebbe haltak bele a két háború között. És nem csak akkor.
Rendben, akkor egy másik téma, ez talán nem tabu. Úgy hallom, a magánélete is révbe ért.
– Most jól vagyok. Tóth Mirával, a nagyon tehetséges, fiatal táncdalénekesnővel élek együtt… Mira csodálatos lány, igazi tünemény, néha amikor énekelni kezd, úgy érzem, hogy ért az angyalok nyelvén. Most épp turnézik. Úgy érzem, nagyon szeretem, és talán már sikerült túltenni magamat azon, hogy az első feleségem, Éva elköltözött. Életem első szerelme ő volt. De ő elment… megértem persze, én nehéz, hirtelen haragú vagyok, ő pedig nagystílű életre vágyott, amit La Palmán meg is kap. Én itthon ezt nem adhattam meg neki… elmenni meg, disszidálni, ne kérdezze, miért, nem voltam hajlandó. Mindegy. Most itt van Mira, és én újra fiatalnak érzem magam mellette.
Sámuel Bence és Mira
Ez a kis presszó a törzshelye. Úgy hallom, nem csak a kávé miatt jár ide.
– Valóban nem. Remek társaság gyűlik össze. Jónás Imre barátom például – költő, igazi művészlélek, nagyon érzékeny, töprengő, önmarcangoló figura… és mélyen hívő, úgy igazán, a lelke legmélyéből, nem bánja, hogy ma ez nem divat. Meg Illés Gábor, aki mégiscsak napjaink legnagyobb irodalmárainak egyike, igazi kortárs zseni. És idejár Erdős Miklós is, őt biztosan ismeri, hiszen Miki szintén újságíró, de nem csak az! Szárnyát próbálgatja költőként, íróként is, tehetséges ebben is. Újságírónak meg egyenesen remek, nemrégiben éppen Évával készített interjút, a napokban olvastam. De ne haragudjon, mennem kell, egy fontos megbeszélésem van.
Elköszön, int, hogy írják fel neki, és ahogy kilép a kávézóból, és ahogy utána lépek, még látom, ahogy kisiet a Nárcisz elé, egy gyönyörű lányt megölel – megfogja a fenekét a nyiladozó májusban.
„Havasi Sándor”
(2014. március 21.)
