Harmadszor csatlakozott a Nemzeti Színház csapatához. Még a Hevesi Sándor téri épületben kezdte nemzetis pályáját.
Két évadon keresztül, harmad- és negyedéves főiskolásokként dolgozhattunk a Nemzetiben. Óriásokkal szerepelhettünk együtt: az Advent a Hargitánban lekettőzték Götz Anna szerepét, így felváltva játszottuk Máriát. Legendás előadás volt: Kubik Anna, Bubik, Sinkovits, Agárdy! Gabi bácsival Szép Ernő Vőlegényében is együtt játszottunk. Mi, főiskolások, a Horvai–Kapás osztály növendékei kaptuk a kisebb szerepeket. Így utólag visszagondolva elmondhatom, hogy nagy-nagy szeretettel terelgettek minket a pályán.
Aztán elkerült a Nemzetiből, és rengeteg helyen dolgozott, Budapesten és vidéken is. Mennyire fontos, hogy társulatban játsszon, hogy tartozzon valahová?
Fontos, bár volt olyan időszak, hogy szinte minden évadban máshol dolgoztam. Én mindig emberekhez kötődtem, őket követtem. Ha kiment alóluk a színház, általában én is továbbálltam. A választásaimban az is mindig meghatározó volt, hogy hol bíznak bennem igazán. 1992-ben még nagyon tapasztalatlan voltam, a fenekemen volt a tojáshéj – az Arizona Színházba szerződtem, majd évad végére az megszűnt, és ugyanabban az épületben megszületett a Művész Színház. Ez a változás akkor nagy port kavart a szakmán belül. Az alakuló társulat vezetői, Törőcsik Mari, Taub János és Schwajda György szerződtetési megbeszélésre hívtak. Alig ismertek, emlékszem, Schwajda szigorúan rám nézett, és azt mondta: „Maga olyan fiatal. Le kéne menni vidékre!” Törőcsik Mari vett a pártfogásába, tőle tudtam meg később, hogy a drága Schütz Ila is szólt neki: „Van itt egy kislány, nézzétek meg!” Ezért a lelkemben mindig hálás leszek neki. Megint nagyszerű kollégák közé kerültem: a három emblematikus alak egy olyan társulatot vezetett, ahol – többek közt – Bitskey Tibor, Darvas Iván, Garas Dezső, Hollósi Frigyes, Iglódi István, Hirtling István, Eperjes Károly, Gáspár Sándor, Seress Zoltán, Bubik István, Ráckevei Anna, Bánsági Ildikó, Hernádi Judit, Nagy-Kálózy Eszter játszott – nem is sorolom tovább. Persze, gyorsan kiderült, hogy milyen ellenséges közeg vesz körül minket, hamar jöttek a támadások, hogy „itt egy elitista csapat fogott össze, amely kizárólagosságra tör a magyar színházi életben”. Holott én csak nagyon alázatosan próbáló alkotóknak láttam a társulatot, akik magasra tették a lécet maguknak, és a lehető legjobb minőségű előadásokat szerettek volna létrehozni.
Így dolgozhatott Taub János és Anatolij Vasziljev híres rendezéseiben, és ha jól tudom, Törőcsik Mari sem bánta meg, hogy leszerződtette.
Úgy vélem, Schwajda György is megszeretett. Talán sikerült rászolgálnom az egykori, megelőlegezett bizalomra, hiszen alapító tagnak hívott az új Nemzeti társulatába. Sajnos az az időszak nem tartott sokáig, Schwajdát elküldték, és az általa odahívott emberek közül sokan követtük őt… De sose felejtem el, milyen megtiszteltetés volt, mikor Garas Dezső, már az „új” időszakban, felhívott, eljátszanám-e Judit szerepét az Anyám, Kleopátrában? Mondtam neki: „Dezső, tudja, hogy én maga után a világ végére is elmegyek, ha csinál valamit, és hív.” Én akkor tapasztaltam meg, hogy nem csak színésznek, de rendezőnek is milyen kiváló. Céltudatos volt, éppen ezért volt könnyű vele dolgozni. Amikor az előadás lekerült a repertoárról, én is eljöttem a Nemzetiből.
Most az Ahogy tetszikben szintén egy nagy rendezőegyéniséggel, a világhírű Silviu Purcăretével dolgozhatott.
Purcărete bölcs rendező, kifinomult ízléssel, humorral megáldva. Végtelen nyugalmat áraszt magából, hiszen tudja, hogy alkotni, dolgozni csak nyugalomban lehet. Ez biztosítja az alkotás szabadságát. Kész önmagát azonnal felülbírálni, ha azt látja, hogy az általa megálmodott jelenet a színpadon nem azt az eredményt, hatást kelti, amit ő elképzelt. Akár az utolsó pillanatban is képes változtatni, amihez a színészek részéről nagy játékkedv és – tegyük hozzá – erős idegek kellenek… Jó volt megtapasztalni, hogy mindig abból indult ki: „Maga ezt tudja.” Minden gesztusa ezt sugallja a színésznek, és ez nagyon doppingol. Ugyanezt éreztem, mikor egy éven keresztül drámapedagógiai foglalkozásokat tarthattam a legkülönbözőbb életkorú gyerekeknek, 10-től egészen 18 évesekig.
Leendő színészeket tanított?
„Hétköznapi” gyerekeknek tartottam drámaórákat a törökbálinti Bálint Márton Iskolában. Nem is hinnénk, hogy a látszólag önbizalomtól duzzadó, szuperkritikus kamaszok hogy ki vannak éhezve a figyelemre, az emberi szóra, a biztatásra, hogy „Megy ez neked”! Bebizonyítani egy emberről – legyen az diák vagy felnőtt –, hogy mit nem tud: könnyű feladat. Az nem kunszt. Megmutatni, hogy mit tud, hogy mi mindent képes előhozni magából – az az igazi művészet.
A tanítást most abbahagyta, de van két saját, alsó tagozatos gyereke. Próbaidőszakban hogyan osztja meg magát a színház és a család között?
Próbálom okosan szervezni az életünket. Ha bemutatóra készülünk, az nagyon nehéz. Most, hogy túl vagyunk az Ahogy tetszik premierjén, a gyerekekkel is többet tudok lenni. Jut idő arra is, hogy regenerálódjak, elmehessek úszni, futni. Ez nagyon fontos: ha én kiegyensúlyozott vagyok, ha teljesen magától értetődően teszem a dolgomat, akkor bennük is nyugalom van. Nagyon sokat segít a férjem, és próbáljuk a gyerekeket is úgy nevelni, hogy lássák: ez a színészi hivatással jár, nálunk ez a természetes. Premier előtt persze mindannyiunknak nehezebb kicsit.
Az Ahogy tetszik próbáin ráadásul nyelvi akadályokkal is meg kellett küzdeniük: Purcărete románul rendez.
Ez volt a legkisebb gond. Inkább a dalok megtanulása volt speciális próbatétel: többnyire angolul énekeljük a Shakespeare-songokat, ráadásul több szólamban… De az a fajta rendezői nyugalom, ami Purcăretére jellemző, rólam rengeteg terhet levett, felszabadított. Egyenrangú partnernek tekinti a színészt, mégis óriási tekintélye van. Vele a munka egyszerre jelentett emberi és szakmai élményt, ugyanúgy, mint egykor Taub vagy Vasziljev keze alatt játszani.
A filmezéssel kapcsolatban is vannak hasonlóan élményei?
Makk Károllyal egy csodálatos munkában dolgozhattam együtt, amikor Ottlik Géza A szerelem című novellájából készített kisjátékfilmet. Andorai Péter, Bálint András, Bencze Ilona, Tóth Sándor voltak a partnereim – és olyan „nem-színészek”, akik színésznek is fantasztikusak voltak: Gyurkovics Tibor író és Fehér György rendező. Sajnos, ők ketten már nem élnek. Fehér Gyurit még a főiskolán ismertem meg, nagy szerencsémnek tartom, hogy ő volt a filmes tanárunk. Ő is az előbb említett nagy művészegyéniségek közé tartozott: tökéletesen tudta, hogy mit akar. Pontos és alapos volt, amit egyesek kekeckedésnek vettek, de én nagyon tiszteltem őt. Sajnálom, hogy manapság a filmes és a színházi szakmának nincs egy biztos találkozópontja – erre mindenképpen szükség lenne, hogy ne távolodjunk el egymástól. Legutóbb a Társasjáték című sorozatban forgattam, és bevallom, volt bennem egy kis izgalom, hogy milyen leszek. A film a nagyon finom, egyszerű, apró rezdülések világa, sokszor egészen más képességeket kíván, mint a színház. Fontos lenne, hogy ezt az oldalunkat is karban tudjuk tartani, hiszen régen annyi nagyjátékfilm és tévéfilm készült. Ma ez nincs, de vágyom arra, hogy valaki újra kipróbálja, mit bírok: vágyom egy igazi filmes főszerepre, egy nagy megmérettetésre, ahol megmutathatom, mire vagyok képes.
Még a végén kiderül, hogy szerepálma is van. Már a feltételezés ellen is tiltakozni szoktak a színésznők.
Nincs hiányérzetem. Eljátszhattam Lady Macbeth-et, Molnár Olympiáját, vagy Fráter Erzsébetet Egressy Zoltán Vesztett édenében. De Clara Schumannt is, Israela Margalit Triójában, amely szerep egyáltalán nem volt a vágyaim között – nem is ismertem a darabot. Valamit ott nagyon elkaptunk! Kuna Károly a legjobb férfi főszerep, Pál Andris a legjobb 30 év alatti művész, én pedig a legjobb női alakítás díját kaptam a Trióban nyújtott teljesítményért. Ehhez azért halkan hozzátenném: Galambos Péter megérdemelte volna a legjobb rendezés díját! Sok kollégám, nagy színészegyéniségek mesélték, hogy ez vagy az a szerep volt az álmuk, és amikor végre megkapták, bődületeset buktak vele. Ezért én inkább a sorsra bízom a dolgot: ha egy szerep nekem van rendelve, akkor előbb-utóbb el fogom játszani. Ha pedig már rám osztották, akkor minden erőmmel azért küzdök, hogy a zsigereimben érezzem a figurát. Régen megtanultam, hogy nem szabad kergetni, görcsösen akarni egy feladatot. Azok a felkérések, amelyek a pályámon igazán fontosnak bizonyultak, mindig megtaláltak…
Somogyi Marcell
(2014. március 10.)
