„…mindaz botrány, ami megtörténhetett,
és mindaz szent, ami megtörtént.”Pilinszky János
„A szöveg a valóság három síkját érinti, akár egy gyászmise. Megemlékezés, történés és játék: egyenlő érvénnyel hat benne. Ezért a különböző hőfokok is keresztezik egymást: egy-egy drámai kitörést lehűt a megemlékezés liturgiája; egy-egy hűvös mondatát kiemeli, hogy most történik; egy-egy sűrítést megszelídít a játék naiv hangja. A szereplők: halottak. De mint színészek: élők. Egyek közülünk” – olvashatjuk a KZ-oratórium szerzői bevezetőjében.
Vissza lehet-e adni a művészettel a haláluktól is megfosztott emberek méltóságát? Elvégezhető-e ez a jóvátétel utólag? (Van-e egyáltalán utólag?) Egy bizonyos: nincs arra mód, hogy a művész kibújjon a kollektív lelkiismeret kínzatása alól, sőt neki magának kell ébren tartania azt. Mi több, muszáj kísérletet tennie minden, az ember ellen elkövetett bűn jóvátételére, még ha reménytelennek tűnik is vállalkozása, muszáj kísérletet tennie a szétdarabolt emberi arc (mely végső soron Krisztus arca) felmutatására, még ha talicskával kell is összehordania ehhez a szavakat, és gondosan kiszemezgetnie közülük néhány még hitelesen hangzót – itt és most. Erről beszél a KZ-oratóriumban Pilinszky János, aki minden gyötrődése ellenére hitt a művészetnek a – puszta diagnosztizáláson túli – gyógyító erejében.
„Az év elején Auschwitzban jártam. Az egyik fotó hozzásegített szemléletem bizonyos újrafogalmazásához. Meszelt karámra emlékeztető deszkák között egy fejkendős öregasszonyt hajtanak a kivégzőbarakk felé. Az öregasszony körül két-három kisgyerek lépeget a salakos út jóvátehetetlen közönyében. Álltam a kép előtt, s erőnek-erejével meg akartam állítani a húsz évvel ezelőtti boldogtalanságot – ahogy látszatra a fényképfelvétel megállította. De én a valóságot akartam megállítani. S akkor megértettem, hogy semminek sincs értelme, ha nem tudjuk jóvátenni azt, ami már megtörtént. (…) én hiszek abban, hogy jóvátehetjük azt, ami megtörtént, s méghozzá személy szerint azokkal, akikkel megtörtént – személy szerint a meszelt deszkák előtt 1942-ben lépegető öregasszonnyal. A költészet számomra ha nem is pontosan ezt jelenti, de majdnem ezt: a jóvátehetetlen jóvátételét” – mondta egy interjúban Pilinszky János.
A KZ-oratórium a Rekviem című kötetben jelent meg 1964-ben. Eredeti címe: Sötét mennyország – oratorikus játék (1961). 1984-ben Gobbi Hilda, Törőcsik Mari, Csángó Róbert és Kútvölgyi Erzsébet szereplésével Maár Gyula készített belőle televíziós montázsprodukciót. A művet a Nemzeti Színház a 2014-es Holokauszt-év jegyében tűzi műsorára.
V. Nagy Viktória
(2014. január 19.)
