KZ-oratórium
Hogyan, mikor érte utol ez a feladat?
Eredetileg Maár Gyula állította volna színpadra a darabot, aki a 80-as években filmre vitte ezt a művet. Egyre súlyosbodó betegsége miatt azonban visszalépett – és nagy fájdalom, hogy már nincs közöttünk. Miután ő lemondta ezt a munkát, engem keresett meg a színház vezetése, gondolom, éppen azért, mert rendhagyó feladatról van szó, és feltételezték, hogy nekem az experimentális színház, illetve a színházi imagináció terén megvannak a kellő tapasztalataim. Nem tagadom azonban, hogy megriadtam.
Mégis belevágott.
A KZ-oratóriummal az első és kivételes jelentőségű találkozásom csaknem ötven évvel ezelőttre tehető. A mű 1962-ben jelent meg az Új Írásban, és mi öt évvel később az Egyetemi Színpadon bemutattuk A pokol nyolcadik köre című darabot, melyet Halász Péter írt a KZ-oratórium nyomán. Kegyetlen szertartásjáték volt, mely Grotowski ihletésére készült, Ruszt József rendezésében. Ennek a színháztörténeti jelentőségű előadásnak részese lehettem, és azóta sem tudtam elszakadni mindattól, ami akkor néhányunkat visszavonhatatlanul megérintett. Alkotói lelkiismeretem azóta is ehhez az alapélményhez igazodik, és színházi látásmódom ekkor kezdett differenciálódni.
Ez a kötődés most is érezhető lesz?
A dolgok mélyén igen, bár ez a mostani előadás egyetlen mozzanatában sem azonos a hajdanival. Halász Péter színdarabja a Pilinszky-szöveg néhány emblematikus mondatának felhasználásával készült, ámde önálló mű volt, melyben a szerző konkrét történéseket, nyers élethelyzeteket bontakoztatott ki tömören. Pilinszky darabja más. Bizonyos értelemben radikálisabb. Első olvasatra úgy tűnhet akár, hogy színrevihetetlen. Hosszasan elemeztük a művet a kollégákkal, és mindent megtettünk, hogy fölfejtsük a szóképek tágas és valós hátterét, hogy áttekinthetővé váljék számunkra minden lappangó titok, s hogy átérezhető, átélhető konkrétummá váljanak a költői káprázat villanásai.
El lehet játszani egy olyan darabot, amelyben nincsenek szituációk?
Ez fogas kérdés. Mert nemcsak hogy nem bontakozik ki egyetlen „direkt” szituáció sem, de amikor úgy tűnne, hogy mégis, Pilinszky szerzői instrukciója azonnal elhárítja az ilyen irányú értelmezést. Montázs-drámáról és montázs-mondatokról van szó tehát a költő meghatározása szerint. Éppen ezért ki kellett dolgoznom egy sajátos elképzelést arra, hogy miként közelíthetnénk aktív módon a szöveghez. Leírtam egy képletet, egy modellt, amelynek megvalósulásait cselekvő alapelemeknek nevezem. Ezek nem hordoznak ugyanis többet vagy kevesebbet, mint a színpadi cselekvés esszenciális minimumát. S ami általuk megjelenik, az nem „drámai helyzet”, de mint cselekvő mozzanat, mégis tökéletesen konkrét. Erről a próbák megkezdése előtt egy kis tanulmányt is írtam, és hozzácsatoltam a szövegkönyvhöz.
Ez nyilván a színészeknek is kihívás. Hogyan választotta ki a három szereplőt?
Azt a lehetőséget, hogy Bánsági Ildikóval és Nagy-Kálózy Eszterrel dolgozhatok, örömmel vettem. Ők most szerződtek a Nemzetibe, és jó érzés számomra, hogy az én előadásomban debütálnak. Egy szerep esetében azonban nyilvánvalónak látszott, hogy az adott társulaton belül nem osztható ki, és ez a Kisfiú volt. Erre én kértem fel Szabados Zsuzsannát, akinek finom alkata, lénye tökéletesen alkalmas a karakter megalkotására, és akivel már számos munkát végeztünk közösen. Hálás vagyok, hogy elvállalta a szerepet.
Három szereplő, három generáció – van ennek jelentősége?
Egy kisfiú, egy fiatal lány és egy öregasszony – a lealázott és meggyilkolt ártatlanság három cáfolhatatlan prototípusa. Ez a három alak milliók egyetemes sorsát képes megjeleníteni. Kétségkívül ártatlan szenvedők mindhárman. Pilinszky drámája a legmagasabb rendű szakrális témát, a szenvedéstörténet stációit tárja elénk, a gettókból és szerte Európából elhurcoltakét, akikre – Pilinszky mély keresztény beállítottsága okán – a krisztusi szenvedés képzete vetül.
A KZ-oratóriumot a kollektív lelkiismeret drámájának is nevezik. Egyetért ezzel a megállapítással?
A tiszta és felelős emlékezet lelkiismereti kérdés. És Pilinszky emléket állít. Az emlékezésre szükségünk van. A 20. század derekának univerzális tragédiái lassanként felfoghatatlanná válnak, vagy felelőtlen közhellyé silányulnak. Egyre kevesebben vannak, akik érintettnek tekinthetőek személyesen is. Én az utolsók között vagyok, akik ebben a történetben még belül érezhetik magukat. 1945. január 27-én szabadították fel az auschwitzi koncentrációs tábort. Két nappal korábban, január 25-én halt meg az édesapám, munkaszolgálatosként. Ő is több helyen nyugodott a földben, kihantolták és újratemették, mint Radnóti Miklóst. Egy esztendős múltam, amikor apámat elveszítettem. De ez a tény a mai napig is kizárólagos kapcsolatban van azzal, hogy ki vagyok én. Szeretném, ha a most készülő előadással sikerülne a feledés ellen protestálnom.
V. Nagy Viktória
(2014. január 20.)
