Nézőpont
Trill Zsolt elmélyülten hántolja egy kivágott fa törzsét a színpad előterében. Nekiveselkedik, kitartóan nyúzza a fát, munkája nyomán lassan tűnik elő a sötét kéreg alatti világos anyag. Ház lesz ebből, mindenki meglátja, kérdés, mikorra áll majd a friss gerendákból ácsolt szerkezet. Nem csupán a Vitéz lélek alapkérdése ez, hanem az új direktor vezette Nemzeti Színházé is.
Vidnyánszky a helyzethez választott színdarabot. Jobban mondva üzenetet. A Vitéz lélek nem csupán az évad első előadása, hanem egy új korszak nyitánya. Hitvallás és ars poetica, morális zászlóbontás az új Nemzeti Színházban. Jobbról-balról árgus szemek figyelik az új igazgatót, hogy ebben a súlyosan átpolitizált helyzetben, mit tesz le először a színpadra.
Láthatóan a gondolatot helyezte Vidnyánszky rendezése középpontjába, ennek próbál mindent alárendelni. Leginkább a gondolatot közvetítő Tamási Áron színdarabot, amely paradox módon sok helyen a rendezői akarat ellen játszik. Leginkább azzal, hogy messze nem ez a legjobb drámája az erdélyi mesternek. A Vitéz lélek szereplői hol egy La Fontaine mese, hol egy commedia dell’arte darab, hol pedig egy Paolo Coelho regény figuráira emlékeztetnek. A főszereplő Balla Péteren kívül szinte mindenki egy-két árnyalatból kikevert plasztikus alak, inkább személyiség típusokat vagy jellegzetes karaktereket személyesítenek meg. Ahogy jellegzetes történelmi helyzet lehetett az első világháború után a ’gépesíteni vagy nem gépesíteni’ kérdése a magyar mezőgazdaságban. Ebben a szituációban egy szamár segítségével újrakezdeni az életet legalább olyan tüskét jelenthetett a köröm alatt a helyi közösségnek, mint egy miért kérdésre azt válaszolni: Istent érzem magamban. A figurák elnagyoltsága mellett a történet is meg-megbicsaklik: Hogy lehetne igaz ember, aki elrabolja más leányát, még ha gyötrődik is miatta (annyira azért nem, hogy bele ne szeressen), az se kellőképpen megindokolt, főhősünk miért dönt először a szép hozománnyal bíró pszeudomennyasszony mellett, a szegény és problémás hús-vér lány helyett, valamint a központi szimbólumként szolgáló szamár eltűnése-megkerülése se teljesen világos a történetben.
Vidnyánszky éppen ezért látványosan az újrakezdésre, az építkezésre koncentrál ebben az előadásban. Mintha azt is mondaná: ne zavarjatok, most semmi más nem érdekel, csak hogy elkezdjük végre. Rakjuk le az alapkövet, építsük fel a házat, húzzuk fel a keresztet a gerendára, aztán fújjunk egyet. Első rendezéséből jól látható, sok munka vár még rá. Leginkább a társulatépítés terén. Csapatát összeverbuválta, sok színészt megtartott a régi csapatból, sokak pedig hívó szavára csatlakoztak. Viszont a társulatépítés macerás munka, az akarat magában kevés hozzá: izgalmas feladatok, közös célok, komoly kihívásokat megfogalmazó rendezők, egyfelé húzó szándékok, kisebb-nagyobb bukások és sikerek, nem kevés kémia és jó adag szerencse kell hozzá. Alföldinek sikerült egységes szellemiségű, egységes játékstílusú társulatot összehoznia, igaz, beletellett pár évadba. Vidnyánszkynak sem lesz ezzel kevesebb munkája. A Vitéz lélekben ugyanis még nem láthatunk homogén színészi munkát. Mindenki máshonnan jön, mindenki azt mutatja, amije éppen van. Trill Zsolt Vidnyánszky védjegye, a mai magyar színjátszás kiemelkedő tehetsége, koncentrált játékkal próbálja árnyalni Balla Péter figuráját, de a dráma gyengeségeit ő sem tudja ellensúlyozni. Nem rajta múlik, hogy nem emelkedik meg az előadás. Viszont a többiek nagyon eltérő színeket és ízeket hoznak. Míg Reviczky Gábor – a Vígszínházból jól ismert stílusával – magabiztosan alakítja a felesége kárára viccelődő székely öreget, addig nehéz elképzelni, hogy Nagy Anna ennek az öregnek a felesége, annyira más nyelven beszélnek, annyira más stílusban játszanak. Mécs Károly már kisugárzásában, beszédmódjában olyan finom és elegáns, hogy nehéz benne a megtört székely gazdát látni. Tóth Auguszta aprólékos mozdulatokkal, sok ötlettel épít fel egy kissé groteszk, vénlányos karaktert, csak éppen játékmódja nem kerül semmilyen viszonyba a többiekével, remek alakítás egy másik előadásból. Horváth Lajos Ottó (egyik kedvenc színészem) intenzív belső gyötrődése a figura morális ellentmondásai miatt nem igazán érint meg, csapkodhatja baltáját napestig, nem érzem társaival egységben játszónak. Balla Péter két földi szerelmét alakító Martinovics Dorina és Tenki Réka mozog leginkább Trill figurájával azonos regiszterben, nem véletlen, hogy közös jeleneteik adják az előadás leghitelesebb pillanatait.
Milliőteremtésben most is erős Vidnyánszky: Olekszandr Bilozub színpadi tere a fák és gerendák instabil rengetegével egyszerre költői és valóságos, míg Könczei Árpád finom, dzsesszmotívumokat megcsillantó zenéje szépen köti össze az egyes jeleneteket.
A Vitéz lélekben nem Ábel, hanem Balla Péter bolyong a rengetegben, hogy új házat, hazát, nemzetet teremtsen. Ég és a föld simul össze meseszerű történetében. Vidnyánszkyra sem vár kis feladat: színházat, társulatot kell teremtenie a Nemzeti falai között. Ha az égiek és a földiek is úgy akarják.
Az ember tragédiája utolsó jelenetében az Úr nemcsak leereszkedik templomtorony-magas pulpitusáról, hanem leveszi glóriáját és hosszú, hófehér ruháját, hogy együtt munkálkodjon teremtményeivel, a végső kétségbeesésből ocsúdó Ádámmal és Évával. A két évvel ezelőtt Vidnyánszky Attila által rendezett szegedi előadás sziporkázó ötletparádéjában a köztünk járó Isten képe egynek látszott a sok eredeti megoldásból, a gondolat mégis sokáig kísértett. Ha megtaláljuk életünk értelmét, ha tagadásra, kétkedésre mindig kész, lázas elménk megnyugszik, ha küzdve küzdünk és bízva bízunk, már nem kell magasra emelni a tekintetünket, már csak körül kell néznünk szerény világunkban? Igaza van Babitsnak, hogy „nem annak kell az imádság, ki Istent megtalálta már”?
A Vitéz lélek friss bemutatója két évvel ezelőtti dilemmánkra is választ ad. Még akkor is, ha nem illendő összevetni Madách főművét Tamási Áron igencsak elnagyolt színpadi példázatával. Ám amikor először felhangzik a 16. századi gregorián ének a Vitéz lélekben, már tudjuk: az Úr, aki a Tragédia végén leereszkedett hozzánk, mint azt székely népének mondja: itt is „jelen vagyon”. Még nem mindenki látja, még nem mindenki hallja, s főként nem mindenki érti meg szándékait, de hírt ad magáról. Hét év keserű távollét, front és hadifogság után visszaküldi falujába emberét, Balla Pétert, hogy példát adjon: tisztességgel, becsülettel lehet a semmiből új életet teremteni. Két kezünk munkájával és egy kereszttel megjelölt szamárral. Persze a falu már nem emlékszik a betlehemi kisdedet menekítő, később Jeruzsálembe diadalmasan bevonuló megszentelt állatra, neki a szamár a szegénység és igénytelenség csúf megtestesítője.
Balla Péternek el kell tehát fogadtatnia a szamarat az elöljárókkal, a csúfolódó gyerekekkel, egykori kedvesével, akinek párja már modern cséplőgéppel teremt gazdagságot. Péter nem alkuszik, és a példaadó, szorgalmas munka meghozza gyümölcsét. Az istenes embert tisztelni kezdik. Azt azonban nehéz megérteniük, miért fogad a szívébe az esengő, tizenhét éve gyászoló apa kérésére egy halott lánykát feleségnek. A részvét, az emberbaráti szeretet felemelő ugyan, de a tovább lépéshez kevés. És itt jön az isteni beavatkozás: a szívjóságból feleségül vett halott lányról kiderül, hogy nem halt meg. Ő az a Balla Pétert elbűvölő teremtés, akit egykori elrablója ma is fogva tart, s aki egészséges ösztöneivel felismeri, hogy nevelőapja csapdát állított neki. Nincs hát akadály, hogy a szépséges, okos Boróka és Balla Péter életre szóló szövetséget, házasságot kössön. A test és a lélek egyesült a köztünk járó Isten irgalmából. A nász az ő műve, jelenlétének ajándéka. Nem véletlenül zeng a záró képben fortissimóban az ismerős dallam: „Itt jelen vagyon az Istennek fia, itt jelen vagyon feláldozott bárány”.
Vidnyánszky Attila minden előadásában alapkérdéseket kíván tisztázni: mi végre vagyunk a világon, miként tudunk teljes életet élni, hogyan teremthetünk harmóniát magunk körül, megbékélhetünk-e a jelenvalóval, képesek vagyunk-e túllépni önös érdekeinken, van-e gyógyír szívünk és lelkünk nyugtalanságára, felelősek vagyunk-e a ránk bízott vagy mellénk rendelt közösségért? A válaszokat egy-egy katartikus erejű előadásban fogalmazza meg, ahol a puszta látvány, a mindig hangsúlyos zene, a minden apró részletében kidolgozott mozgás, a szereplők pontos, árnyalt játéka egyforma súllyal esik a latba.
A tehetség ismérve, hogy ki milyen munkatársakat választ, ki kivel szeret dolgozni. A Vitéz lélek díszlettervezője, Olekszandr Bilozub, Vidnyánszky állandó munkatársa úgy álmodik meg látványnak is pazar, jól bejátszható színpadi tereket, hogy azok mindig alázatosan szolgálják a rendezői elképzeléseket. Ezúttal az üszkös, majd éltre kelt gerendákkal játszik szemet és elmét bűvölően. Balla Ildikó jelmeztervező gondosan ügyel arra, ne afféle álnépi székely keservest idézzenek meg a szereplők ruhái, a népi motívumok csupán jelzések nála.
Az előadás végső sikere a színészeken múlik, képesek-e életet lehelni a rendezői koncepcióba, be tudják-e játszani a díszlettervező által megálmodott teret, magukénak érzik-e a rájuk aggatott gúnyákat? Vidnyánszky beregszászi, majd debreceni társulata csodákra volt képes. Szinte a szemünk előtt nőtt fel a legnagyobbak közé Trill Zsolt, aki a hátán viszi a mostani előadást is. Úgy tűnik, mindent el tud játszani, hideg, cinikus entellektüelt, vérbeli komédiást és Tamási Áron-i prédikátort. Itt is nagyszerű, mint mindig, ezért nem ő az igazi meglepetés, hanem a Borókát alakító Martinovics Dorina, akinek minden rezdülése hiteles. Szépségébe, gyönyörű beszédébe nemcsak Balla Péter szeret bele, hanem a közönség is.
A Vidnyánszky-féle új nemzetis társulat és a vendégművészek egytől egyig jelesen vizsgáztak alázatból, összjátékból. Irdatlan nehéz feladatot oldottak meg. Kíváncsian várjuk a folytatást.
(2013. október 21.)