„Az a fő, hogy ne féljen a legény!”

A Nemzeti Színház a 2023/24‑es évadot a „Királyok Évada” szlogennel hirdette meg. A Szcenárium szerkesztőiben tavaly előtt ősszel merült fel az a gondolat, hogy e bemutatókhoz kapcsolódóan az Írószövetség és a Nemzeti Színház tagjai – írók, irodalomtörténészek, rendezők, színészek és dramaturgok – nyilvános kerekasztal‑beszélgetéseken vitassák meg a felmerülő szakmai kérdéseket. 2023. szeptember 3‑án volt a premierje Vidnyánszky Attila új Bánk bán‑rendezésének, 2024. február 2‑án mutatták be Sík Sándor István királyát, és májusban került színre a Lear király kortárs átirata, a Valerij Fokin rendezte KingLearShaw is. Az első két kerekasztal-beszélgetés teljes szövege a Szcenárium 2024. májusi számában olvasható; a 2024. június 3-án lezajlott harmadik eszmecsere szerkesztett verziója a folyóirat 2024. szeptember–októberi számában jelent meg. Az Egri csillagok színpadi adaptációja Gárdonyi Géza népszerű történelmi regénye alapján készült, mely a magyar történelem dicsőséges fejezetének hiteles krónikája: az 1552‑es egri ostrom történetét dolgozza fel, amelyben a magyarok az Oszmán Birodalom túlerőben lévő hadserege fölött arattak diadalt. Vidnyánszky Attila korábbi rendezése 2024. szeptember 6-án és 7-én megújult formában, a budapesti MVM Dome grandiózus helyszínén került bemutatásra a Nemzeti Színház és a Magyar Nemzeti Táncegyüttes közös produkciójaként, a Honvédelmi Minisztériummal együttműködésben. A kerekasztal-beszélgetés résztevői – Vidnyánszky Attila rendező, a Nemzeti Színház igazgatója, L. Simon László író, politikus, az Írószövetség Tokaji Írótábora Egyesületének elnöke, Szász Zsolt dramaturg, a Szcenárium felelős szerkesztője és Smid Róbert kultúratudós, az SZFE tanára – szerteágazó aktuális kérdések mentén fogalmazták meg a produkció megítélésének lehetséges szempontjait. Pótolni tudja-e a színházi előadás élménye a mai 10–15 éves korosztály számára e nemzettudatunkat megalapozó regény elolvasását? Jogos-e a digitális kultúra világában azt követelni, hogy az Egri csillagok ma is legyen az iskolában kötelező olvasmány? Mennyiben változtatta meg az epikus történet téridő-kezelését az arénának épült MVM Dome szokatlan mérete, közege? Vidnyánszky Attila végül megosztotta a résztvevőkkel azt a felejthetetlen élményét is, hogy a két előadás közönsége felállva, egy emberként mondta végig Dobó István várkapitánnyal és a vár védőivel együtt a döntő roham előtti eskü szövegét.

SMID RÓBERT: Az irodalommal foglalkozók körében általános a vélekedés, hogy az Egri csillagok lehet az utolsó olyan regény, melyet mindenki olvasott Magyarországon, ha máskor nem, általános iskolai tanulmányai során. Mégsem ezzel kezdeném a beszélgetést, hanem azzal, amit ugyanebben a körben Vidnyánszky Attila hozott szóba legutóbb, saját beavatószínházi koncepciója kapcsán. Arról beszélt, hogy az életkori sajátosságok figyelembevételével állította színre és vette fel a Nemzeti Színház állandó repertoárjára a János vitézt, a Csongor és Tündét, a Bánk bánt és 2018 után a most óriás léptékben is bemutatott Egri csillagokat. Az új Bánk rendezést látva L. Simon László tamáskodott a koncepció sikerét illetően, a diákok visszajelzéseire hivatkozva. Változott-e a véleményed? Itt azért egy jóval hagyományosabb színpadképet, dramaturgiát láttunk, persze jó néhány, a Vidnyánszky-rendezésekre jellemző elemmel.

L. SIMON LÁSZLÓ: Megmondom őszintén, hogy egészen más volt az érzésem, benyomásom ez után az előadás után, mint a Bánk bánt követően. Ennek az egyik oka, hogy hétezren voltunk az MVM Dome-ban, ami nem egy megszokott színházi szituáció. Még csak a Szegedi Szabadtéri Játékokhoz sem hasonlítanám, ahol négy-ötezer ember ül egy-egy előadáson, mert az mégiscsak szabadtéren zajlik. Én azt az előadást néztem meg 2024. szeptember hatodikán, ahol a katonai középiskolások vettek részt nagy számban, és ahol ezeket a kadétokat kvázi föleskették, ahogyan – Attila elmondása szerint – másnap a civil közönséget is. Dobó Istvánnak a színpadról elhangzó szövegét a nézők felállva mondták együtt a várkapitányt alakító Trill Zsolttal. Az az érzésem, hogy most nem kell lábjegyzeteket fűznöm az előadáshoz. Magával ragadó volt a közönség hangulata és a reakciója is. E mögött biztosan meghúzódik az, hogy mindenki ismerte az eredeti szöveget, a regényt vagy a belőle készült legendás filmadaptációt. Tehát nem voltak problémáik a megértéssel. Menet közben viszont próbáltam magamban végiggondolni, hogyha egy külföldi nézi meg ezt a produkciót – mint egykor Attila 2017-es Bánk bán-előadását a MITEM-en –, akkor mit tudnak ebből ők a maguk számára leszűrni. Vajon értettek volna-e mindent? Most is azt gondolom, hogy nem. De hogyha az a kérdés, hogy ez probléma-e, erre azt mondom, hogy nem. Tehát nem abban az értelemben kell erre beavató színházként tekinteni, hogy a teljesen járatlan fiatalt akarjuk általa közelebb hozni a színházhoz. Ha úgy nézem az előadást, hogy működik-e az a koncepció, ahogyan Vidnyánszky Attila színpadra álmodta Gárdonyi regényét, azon magyarok számára, akik olvasták a művet, és akiknek rendkívül összetett a viszonyuk ehhez a történelmi szituációhoz és magához a történelmi tematikához, akkor azt kell hogy mondjam, igen, működik. Megállapítottam, hogy Gárdonyi nyelve még mindig közelebb áll hozzánk, mint a Katonáé a Bánk bán előadásban. Ez leszűrhető volt a közönség reakcióiból is. De ha úgy teszed föl a kérdést, hogy művészileg számomra a két rendezés közül melyik volt az izgalmasabb, a két legutóbbi Bánk bánra szavazok. Mindkettő izgalmasabb volt, azzal a meghagyással, hogy az Egri csillagok esetében más volt a feladatvállalás. Ha nem bántó a kifejezés, azt mondanám, hogy Attila itt egy közönség-barát interpretációra törekedett. Az előadás után volt egy kis fogadásszerű összejövetel, ahol arra voltam kíváncsi, hogy a katonák, a katonai vezetők reakcióiból – túl a kötelező udvariasságon, a protokollon – mi olvasható ki. Mert azért azt nehéz tettetni, megjátszani, hogyha valaki lelkesen, fölszabadultan boldog. Úgy érzékeltem, hogy ők is jól érezték magukat. Jókat szoktunk vitatkozni azon, hogy ha rendező lennék, én mit csináltam volna másképp. Néhány kritikai megjegyzésem most is van, de ezzel együtt hálás vagyok, hogy láthattam az előadást.

SZÁSZ ZSOLT: Először a léptékekről és a szabadtérről, a befogadásról beszélnék. A nagy lépték és a szabadtéri színház első élménye egy 6–10 éves gyerek számára elemi és maradandó. Én Rábai Miklós 1961-ben bemutatott Ecseri lakodalmasát talán 65-ben vagy 66-ban láttam a balmazújvárosi focipályán, villanyvilágított előadásként. A mai napig emlékszem a koreográfia szinte összes elemére. Az MVM Dome-beli előadáson a kadétok tizennégy és tizennyolc év közöttiek voltak. Azt nem tudni, hogy láttak-e már egy ekkora léptékű produkciót életükben. Ha nem, akkor ez a körülmény önmagában is hozzájárulhatott a felfokozott élményhez. Föltételezzük, hogy olvasták a regényt, ami nagy segítség az értésben, hiszen egy ekkora térben még azonosítani sem könnyű a figurákat, a beszélő fejeket, akiknek elvesződik a mimikájuk, és sokszor csak a kivetítőkön tudjuk követni őket. Azt mindenképpen le kell szögezni, hogy itt a nemzetis verzióhoz képest, a befogadás hatásmechanizmusát tekintve egy új produkciót láttunk. Ami dramaturgiai szempontból elsődleges kihívás a rendező számára a színházban és az MVM Dome-ban is, hogy a regény húsz-huszonöt év történéseit a maga poétikai eszközeivel sűríti össze. Gárdonyi már az alcímmel, hogy tudniillik ez Bornemissza Gergely élete, ezt jelzi is. A színpadi átirat téridő-koordinátarendszerében viszont egy arénában másként kellett eljárni, hiszen a benti 12 méteres színpadnyílás minimum ötszörösére nőtt, legalább 50 méter szélességű, ami több szereplőt igényel, és csak egy egészen más dinamikával játszható be. Attila mindkét verzióban megtartotta a főszereplő Bornemissza három életkorát, ugyanúgy, ahogy az a regényben van, de hogy milyen fogásokra van szükség egy epikus anyag színpadi életre keltéséhez egy adott térben, abba olyan tényezők is belejátszanak, hogy a mai fiataloknak milyen a „szövegtűrő képességük”. Erről megoszlanak a vélemények. Legutóbb Demeter Szilárd értekezett erről egy interjújában.^[1] Mi, akik itt ülünk, mindenesetre többször olvastuk és láttuk már az Egri csillagokat. Felteszem, hogy később ez is szóba kerül majd.

VIDNYÁNSZKY ATTILA: Rengeteg mindenhez kapcsolódnék, amiket eddig fölvetettetek. Egyrészt valóban létezik a Nemzeti Színházban egy program. Az első pillanattól kezdve építjük, tehát ilyen értelemben folyamatosan neveljük is a közönségünket. Ez az első évadban, 2014 januárjában bemutatott János vitézzel kezdődött. Az életkort figyelembe véve a repertoárban az Egri csillagok a következő lépcsőfok. Nagyobbaknak ajánljuk a Csongor és Tündét. A Bánk bán a felsőéves gimnazistáké, aztán következik Az ember tragédiája. Nem volt még olyan a Nemzeti Színház történetében, hogy a klasszikus triász darabjai, a Csongor, a Bánk és a Tragédia egyszerre műsoron lettek volna. Sajnos, Csurka Laci bácsi halála után a Madách-mű lekerült a repertoárról, de feltett szándékom, hogy újra megrendezem. Fontos tudni, hogy a János vitéz a színművészetis osztályok számára is egyfajta beavatószínház, hiszen ebben kapnak először lehetőséget arra, hogy színpadra lépjenek. Ilyen vonatkozásban az idén született újjá ez az előadás hatodszor. Évekig fogja ez az új osztály is játszani. Általa abba a színházi nyelvbe is belenőnek, amit én képviselek. Eddig 250 ezer nézőt szólítottunk meg vele. Ebben a számban a kőszínházi verzió mellett benne vannak a három utazószínházi változat előadásszámai is. Fontosnak tartom, hogy a diákok az országos „falujárásaik” során találkozzanak azzal a közönséggel is, akiknek játszani fognak a végzés után. A János vitéz bizonyos rendezői megoldásai hasonlítanak azokra, amiket az Egri csillagokban vagy a Csongor és Tündében is alkalmaztam. Ha valaki felfedezi, figyelemmel kíséri ezeket, akkor szerintem megtanulja a Bánk bán nyelvét is. Annak, aki ezzel itt először találkozik, lehet, hogy nehezebb neki. Az Egri csillagok esetében ragaszkodtam a regénybeli történethez, annak alapján akartam a színpadon is elmesélni. Az lebegett előttem, hogy 12–15–16 éves gyerekek fogják elsősorban látni. Hozzájuk akartam szólni. – Arra, hogy mennyire bírják a hosszú szöveget, van egy megfigyelésem, ami erre az előadásra is érvényes. Az Egri csillagok 3 óra 20 perces előadás a Nemzetiben. A most látott verzió rövidebb. A gyerekek bejönnek, elsötétedik a nézőtér, és még mindíg van 2-300 világító mobiltelefon. A vezérlőből nézve ez a legfélelmetesebb látvány. Aztán szépen kialszik mind, és szinte tuti, hogy nem kapcsolják őket vissza. Tehát ezzel a generációval sincs semmi baj, csak egy kicsit élénkebbek, hiszen az életritmus is pörgősebb manapság. A János vitéz két egymásutáni előadását néztem meg legutóbb, és megállapítottam, hogy 11 évvel ezelőtt általában is sokkal fegyelmezettebbek és visszafogottabbak voltak a gyerekek. Most sokkal élénkebbek a reakcióik, egyértelműbbek a gesztusaik. Ilyen értelemben szabadabb megnyilvánulásaik vannak, mint régebben, de amikor el kell csendesedni, például Iluska halálakor vagy amikor János vitéz ott áll Iluska sírjánál, akkor csend lesz a nézőtéren. Igaz, hogy a végén, amikor elérünk Tündérországba, van egy olyan színházi effekt, ami úgy hat rájuk, hogy elkezdenek zsongani egy picikét, de utána, amikor Törőcsik Mari hangja zárja az előadást, újra lecsendesednek és figyelnek. Megfogja őket, ahogy az Egri csillagok is. A János vitéz az egyik legsikeresebb előadásunk, amire jelenleg is 5–10 ezres előjegyzésünk van. – Amikor láttuk, hogy nem fogjuk tudni utolérni magunkat, úgy két és fél évvel ezelőtt jött az ötlet, amikor átadták az MVM Dome-ot: menjünk, játsszuk el ott az Egri csillagokat, ahol egyszerre sokezer gyereket és érdeklődőt tudunk kiszolgálni. A gondolat mögött ott volt a Covid okozta leállás sokkja is. Reméltük, hogy egy ilyen eseménnyel sok mindenkit vissza tudunk csábítani a színházhoz. Egy ekkora térben játszani, műfaji értelemben persze már egy kicsit más. Hogy belevágtunk, a mögött volt még egy inspiráció, és ez átvezet a mostani előadás létrejöttéhez. A Honvédelmi Minisztérium vezetőivel ezelőtt két évvel szerveztünk egy előadást katonák és kadétok számára. Mivel jöttek és nézték, szövetkeztünk, hogy ezt minél többen lássák közülük. Mikor újra fölmerült ez a kérdés az MVM Dome-beli helyszínnel kapcsolatban, akkor azt mondtam, hogy csak akkor jöhetnek a kadétok, ha megtanulják az eskü szövegét. Megtanulták, és ennek köszönhető, hogy most felállva, együtt mondták Dobóval. Technikailag persze nem egyszerű 2000 embert felállítani, esküt mondatni velük. Tagolva hangzott el a színészektől, és a krónikás is ott volt segítségként. A másnapi megszólaltatása a közönségnek spontán jött: mi lenne, ha kipróbálnánk velük is? Összeszedtem a színészeket, és megbeszéltem velük, hogy mi van akkor, ha felállnak és mi van, ha nem. Az előadás előtt megszólítottam a közönséget: ha úgy érzik a második felvonás elején, hogy Dobóval együtt felállva el szeretnék mondani az esküt, annak nagyon örülnénk. S csodák csodája, mind a 7000 ember fölállt! Ez egy döbbenetes élmény volt számomra, még most is futkározik tőle a hideg a hátamon, ahogyan együtt harsogják. Ez egy jobb előadás is volt, feszesebb, a színészek már megnyugodtak, hogy működik a dolog. – Ami pedig a dramaturgiát illeti: a regény egésze fönt van a színpadon, csak a konstantinápolyi út maradt ki. A próbák folyamán erre is készültek etűdök, elképzelésem is volt rá, hogy az előadás szerkezetébe hogyan lehetne beépíteni, de az egészet megterhelte volna, ezért elhagytam. Ebben a nagyléptékű verzióban a legfontosabb rendezői szempont a Nemzeti Táncegyüttes, valamint a vendégtáncosok 200 fős tömegének mozgatása volt: a végső rohamra való felkészülés lelkületének himnikus magasságokba való eljuttatása Bach zenéje által. Arra a kérdésre kerestem a választ, hogy végső soron mi kell a győzelemhez. A színpadi győzelmek akkor igaziak, ha általuk mindnyájan győzünk egy kicsit. Az Egri csillagok esetében azt soktam mondani: ha van bennünk elég hit, nem kell izgulni, itt mi nyerünk. – Egyetlen olyan motívumot ékeltünk az előadásba, ami nincs beleírva a regénybe, a gyerekek szerepeltetése. Gárdonyinál egy mondat szól arról, hogy ők is ott voltak a várban. Ezt bontottuk ki, a róluk szóló jeleneteket írta meg Zalán Tibor. Szinpadi értelemben ezek egy híd szerepét töltik be a játszó- és a nézőtéri gyerekek között. A Nemzetiben az ő kicsit lesüllyesztett játékterük van a legközelebb a közönséghez. – Visszatérve Gárdonyihoz: őt olvasni vagy újra olvasni nagyon nagy élmény. Klárival, a feleségemmel néha el is pityeredtünk rajta. Most az Isten rabjai van soron. Szerintem ez Gárdonyi legjobb regénye. Terveim is vannak vele, mert úgy látom, ő az, aki leginkább a magyar ember lelkéből beszél.

L. S. L: Most vagyunk azoknál a nyelvi kérdéseknél, amelyekre az elején utaltam, hogy Gárdonyi nyelve még a miénk. Ez egy kulcskérdés. Talán ezért mondja Demeter Szilárd is az említett interjúban, hogy Jókai nyelvével sajnos már nem tudunk mit kezdeni.

V. A: De ne adjuk fel!

L. S. L: Nem mondom, hogy adjuk fel, csak azt akarom jelezni, hogy az adott nyelvállás, a nyelvi kód rendkívül fontos a befogadásban.

V. A: Van egy friss élményem, ami a nyelvvel is összefügg, merthogy a Plovdivban, bolgár közegben ez év szeptemberében játszott Bánk bánról szól. Erre a meghívásra a törökországi Antalyában kétszer is tomboló sikerrel előadott Körhinta után került sor. Nyilván abban egyszerűbb a drámai konfliktus, több a zenés, táncos jelenlét, kevesebb a szöveg, de úgy éreztem, hogy ott sikerült leküzdenünk a nyelvi akadályokat. Ennek alapján döntöttem úgy, hogy Plovdivba, egy fesztivál-meghívásra^[2], lesz ami lesz, a Bánk bánt visszük. Annyit tudni kell, hogy ez a bolgárok legrégebbi, ma talán a legjobb művész-színháza. Az 500-as nézőtérről közel százan is elmentek a szünetben az idősebb generációból. Természetesen idegenben nehéz, mert a szöveget olvasni kell, nincs előismeretük sem a történelmi előzményekről, sem a drámáról. De az a maradék 350-400 ember őrjöngve ünnepelt bennünket, amit az interneten látható felvétel is tanúsít. Csak álltak és nem akartak leengedni bennünket a színpadról. Ez az élmény adta az utolsó lökést ahhoz, hogy a következő, a 2024. decemberi, a magyar kulturális évad zárásaként megvalósuló isztambuli meghívásnak szintén a Bánk bánnal tegyünk eleget, hadd lássák a mi fájdalmainkat, mert abban tényleg minden benne van^[3]. – Ezek csak példák, de én továbbra is ábrándozom arról a színházi nézőről, aki nem akar mindent megérteni. Tisztában vagyok vele, hogy a magyar néző – a német hagyományoknak hála, amelyek az elmúlt harminc évnek is köszönhetően csak megerősödtek, meg az azt megelőző szovjet színház realista tradíciójának az átvétele miatt is – „agyas” befogadóvá vált. Pedig a magyar ember nem ilyen. Érdemes megnézni, hogy korábban milyen volt a mi színházi indíttatásunk, fogékonyságunk. Egyáltalán nem olyan, mint a mostani. Zenével, gesztusokkal, mozdulatokkal, szívhez szóló dolgokkal élt, nem az agyunkat bombázva hatott a régi színház. Bizonyos értelemben tudatosan keverem-kavarom a dolgokat néhány előadásom elején, például az Agonban, hogy a néző ne is próbálja csak a szöveg alapján megérteni, amit lát, mert az úgyse fog menni. Üljön le, és hasson rá az egész. Józsa Péter Pál szövegét nehéz is mondjuk elsőre megérteni, de akkor is: jöjjön, nézze meg az előadást, a kulcsmondatok át fognak nála is menni.

L. S. L: Mi sajnos arra voltunk kondicionálva, hogy mindent verbalizáljunk, ami rettenetesen sokat ártott. Ez kiegészült azzal, az iskolában sosem volt komoly művészettörténeti oktatás. Ezért van az, hogy a kortárs képzőművészettel a magyar közönség jelentős része nem tud mit kezdeni. Mert mindent verbalizálni akar és meg akar érteni. Most például egy galériában ülünk^[4]. Nézed ezeket a képeket a falon. Nem feltétlenül tudod megérteni őket, de amikor ott állsz a természetben és nézed a tájat, abból mit értesz? Le tudod írni, hogy az ott egy domb, ez egy hegy, amott egy síkság, búzamező, az pedig egy fa, mondjuk egy magányos cédrus. Igazándiból nem feltétlenül társítasz értelmet a tájhoz, a tenger vizéhez, a folyó hangjához, sodrásához, a szélhez, a felhőkhöz. Nem kell, hogy mindig mindent az értelmünkkel akarjunk megmagyarázni. De mivel erre vagyunk kondicionálva, frusztrál is bennünket, hogy nem értjük. A klasszikus művészet könnyebb eset, mert azt tudjuk mondani, hogy van rajta egy anya a gyermekével, de nem biztos, hogy a mögötte rejlő tartalmat intellektuálisan, mélységében is fel tudjuk fogni, vagy továbbadni úgy, mint egy absztrakt kép esetén. A bibliai témájú festészet nagy részének a dekódolásához mégiscsak ismerni kéne a bibliai történeteket, mert különben csak annyit fogunk mondani, egy anya van a képen a gyermekével. Ja, hogy az egyébként a Szűz Mária a kisdeddel?! Csak azt akartam mondani, hogy mindez melletted szól, Attila. Csakhogy amikor a magyar néző a maga elvárásrendszerével beül Bánk bánt nézni, akkor nem lehet attól eltekinteni, hogy olvasta iskoláskorában, látta többféle interpretációban, beleértve a magyar opera egyik legkultikusabb darabját is. Az Erkel-operát te is megrendezted többször. Ott sokkal kötöttebb a dolog, mert az operát nem lehet csak úgy húzogatni, átírni, mint egy regényt.

V. A: Lehet, csak nem érdemes.

L. S. L: Ott kőkeményen fogja a kezedet a zeneszerző, kevesebb a dramaturgiai mozgástered. – Csak azt akarom az egészből kihozni, hogy amikor elmégy Plovdivba, a bolgár néző nem foglalkozik azzal az elvárásrendszerrel, ami bennünket, magyar nézőket a Bánk bánnal kapcsolatban terhel. És ezért mondtam azt a Bánk bánról szóló beszélgetésünkkor, hogy ha az az elvárásunk, hogy egy előadás a színház világába való bevezetés legyen, ami egyúttal kiváltja a kötelező olvasmány elolvasását, akkor az egy nagy tévedés. Ha a gyerekek azt mondják az előadás után, hogy egy kötelező olvasmánynak pipa, akkor az is egy nagy tévedés, ezzel nincsen kipipálva az az olvasmány. Az teljesen más, ha te olvastad egyszer-kétszer, háromszor a Bánk bánt, és úgy mégy be Vidnyánszkyt nézni. Akkor az az élményünk támad, hogy úristen, miket lát bele ez a rendező, miket tesz hozzá, miket vesz el belőle, ahhoz képest, ahogyan mi láttuk eddig ezt a művet. Ez a felismerés adott esetben lehet idegesítő, de lehet egy aha-élmény is. Akinek előzetesen nincsenek hasonló tapasztalatai, mint nekünk, tértől és időtől függetlenül, kontextusából kiszakítva tudják értékelni, értelmezni a darabodat. Úgy nézik az előadást, mint egy rendezői színházat, amelyben rendkívül hangsúlyos a vizualitás, erősek a jelenetek, hihetetlenül összetettek a hanghatások, és a többi.

V. A: De hadd mondjak valamit az úgymond avatatlan magyar nézőről is. Mikor Beregszászban 1993-ban csinálni kezdtük a színházat, készítettem egy felmérést. A falujárások során az derült ki, hogy a nézőink majdnem 68 százaléka még a helyi Schober-Ottó féle amatőr színházat se látta. Tehát teljesen érintetlenek voltak. Az első évadunk így nézett ki: Illyéstől a Bál a pusztán, Szentivánéji álom, Koldusopera, Godot-ra várva. Most is büszke lennék egy ilyen kezdésre. A második évad végén kezdtük próbálni Eliot Gyilkosság a székesegyházban című darabját. Annál magasabb rendű költészet drámában nem sok van. Nem lévén játszóhelyünk Beregszászban, elmentem a katolikus papunkhoz azzal, hogy van egy, lehet, hogy istentelen gondolatom, de mi lenne, ha játszani kezdenénk a templomokban. A legnagyobb megdöbbenésemre azonnal igent mondott rá, és segített megszervezni is. Beült a pap, kiprédikálta mindig, hogy akkor szerdán jön az előadás. Jöttek a népek, a nénikék, aztán Trill Zsolt jelent meg a színpadon papként. Az előadás közepén van a karácsonyi prédikációja. Dicsértessék a Jézus Krisztus, Atya, Fiú, Szentléleknek… És a közönség keresztet vetve imádkozott vele. A nénikék szerintem semmit nem értettek belőle, de átütötte a szívüket. Aztán jöttünk Magyarországra, kis falvakba is. Otthon és itthon is nagyon sok települést játszottunk be. A közönségünkkel soha nem volt baj, ha fajsúlyosabb előadást vittünk, akkor sem. – Úgy hét-nyolc évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem, mi is az, hogy agyas, vagy a racionális elmére ható színház. Mindenesetre ennek alapján csináltam egy hármas felosztást. A német színház az, ami nagyon verbális. Először is: nem kell neki nagy tér. Nem véletlen, hogy az elmúlt harminc évben pincékbe, padlásokra, apró lyukakba szorult be, mert ahhoz, hogy a szöveg átjöjjön, még zavaró is a nagyobb lépték. Ha belehallgatunk a kollégáim nyilatkozataiba, rendre elhangzik, hogy ők elsősorban gondolkodtatni akarnak. De hát a néző gondolkozik amúgy is, én ezt nem akarom túlhajtani. Nekem az a célom, hogy a szívre hassak, s ehhez nagyobb térre, gesztusokra, zenére van szükségem. Valódi hősökre, olyanokra, amilyeneket a német mintát követő színház nem szeret. Az előző nemzetiszínházi vezetés még azt is kimondta, hogy nálunk mindenki kisember. Pedig a közönség nagyon is szereti a hősöket, azonosul velük, ahogy szereti a díszletet, a zenét, a színház teátrális voltát. És ha közben a színész, meghaladva önmagát, vezetővé, egyfajta sztalkerré válik, akkor az a színházcsinálás csúcsa.

L. S. L: Nekem az első meghatározó élményem Attilához kapcsolódóan az volt, amikor megnéztem a Szarvassá változott fiút. Többször is láttam ezt az előadást, aztán nagyon-nagyon sok év telt el, amikor Attila meghívott az Urániába, az abból készült film bemutatójára. Nagyon tetszett. Azt kell tudni, hogy nekem egy nagyon sokrétű viszonyom van Juhászhoz, személyesen is jól ismertem, szerettem. Ezt a hosszúversét, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából címűt a második világháború utáni magyar költészet egyik csúcsteljesítményének tartom. Könnyű volt tehát szeretnem az előadást is, azzal együtt, hogy számomra a színházi nyelve teljesen újszerű volt, döbbenten néztem az egészet. Mindezek után mentem el a film premierjére, és ott ült közvetlen közelemben Juhász Ferenc a feleségével, mellette az egyetemi professzorom, Kenyeres Zoltán, akivel a mai napig szoros baráti kapcsolatban állok, s aki a költőnek legalább hatvan éve volt már a barátja, valamint Szabó B. István, aki az 1970-es, ’80-as években az egyik fő filmügyi korifeus volt. Mellesleg ő is tanított engem az Alkalmazott Irodalomtudomány Programban hosszú évekig. Gyakorlatilag rajta múlott a filmek nyilvánossághoz jutása. – De ami a lényeg: kifelé jövünk a vetítésről, én – a szó jó értelmében – leforrázva az élményektől, amelyek a színdarabra is rímeltek, s akkor Kenyeres tanár úr, akivel életemben nem volt vitám irodalmi, esztétikai kérdésekben, azt mondja a többieknek, hogy „ennek semmi köze Juhászhoz”, vagyis amit láttunk, az nem Juhász, az csak Vidnyánszky. A mai napig gondolkodom ezen. Akkor igazán kíváncsi lettem volna, hogy mit mond erre a költő, hogyan élte meg a látottakat, mert ez már átvezet az átiratok és a műfajváltás kérdéséhez.

V. A: Juhász Ferenc másodszor is megnézte a filmet, miután az Uránia-béli vetítést követően megkérdeztem, már tegező viszonyban: Beülsz még egyszer? – Hát persze, mondta. A film kapcsán készült egy rövid, videóra vett beszélgetés is, amelyben ezt mondta: én annak idején azt írtam meg, hogy nem akarok hazamenni, te meg azt rendezted meg, hogy nem tudsz, bár szeretnél.

L. S. L: Köszönöm. Azt hiszem, ez a lényeg.

V. A: Korábban megmutattam neki a forgatókönyvet is, elmeséltem, hogy mi lesz a filmben. Ő ezzel együtt tudott élni. Volt akkora művész, hogy megértse, én csak akkor tudok belőle egyáltalán valamit kihozni – legyen az jó vagy rossz –, ha átengedem magamon, és a magamét csinálom meg belőle. Ez egy fantasztikus élményem vele kapcsolatban.

S. R: Akkor most folytassuk az adaptáció kérdéskörével, visszautalva az előző beszélgetéseinkre is. Az Egri csillagok vezérmotívuma a két pogány közt problematikája, ahogy az István királyban, de végső soron a Bánk bánban is. De míg ezekben drámai alapanyagból indulunk ki, itt egy regényadaptációval állunk szemben. Zalán Tibor, aki a produkciót szövegíróként jegyzi, mondja ezzel kapcsolatban^[5], hogy Bornemissza Gergely és Vicuska szerelme legalább olyan domináns a regényben, mint a vár védelméről szóló fejezetek. Számára szövegíróként az lehetett a legnagyobb dilemma, hogy mi mellett döntsön, melyik szálra fűzze fel a történetet. A rendezésben ez így föl sem vetődik. Te az úgynevezett montázstechnikával egybefűzöd a magánéleti szálat a haza védelmének vonulatával. Ez nagyon gyors, egymás utáni jelenetváltásokkal valósul meg, az osztott színpad lehetőségeinek kihasználásával. Ebben az eljárásmódban fontos szerepe van a színdramaturgiának, a fehér, a vörös és a fekete tömegek váltogatásának is. Nagyon jó rendezői döntés szerintem, hogy Gergely, Vicuska és a gyermekük, Jánoska hármasa után a második felvonás az esküvel kezdődik, ahol együtt vannak a várvédők, az asszonyok meg a gyerekek, és nem utolsósorban a nézők, akik aktívan be is kapcsolódhatnak a játékba. Gondolom, hogy a regénybeli több évtized érzékeltetése, megjelenítése, amit a klasszikus, de a posztdramatikus színház sem nagyon szeret, azért nehézséget okozott. És kérdésként merül fel az is, hogy miképpen lehet szinkronizálni a beszélő színházat a fizikai vagy mozgásszínházzal és a népdaltól az egyházzenéig terjedő hangzó anyaggal.

SZ. ZS: Ami a szóba hozott fogalmakat illeti, hogy szimultán szerkesztés, montázstechnika, gesamstkunstwerk, ezeket a velünk szemben nem túl baráti kritikusok is le szokták írni szakszerűen egy-egy Vidnyánszky-rendezés kapcsán. Amit nem tudnak megközelíteni, az maga a nagy Vidnyánszky-titok. Hogy miként jön létre, képződik meg Attila színpadán egy koherens világkép. Van egy idézetem tőle 2015-ből, amit Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének rendezésére készülve mondott: „nekem most szükségem van az idő epikus tágasságára”^[6]. Dosztojevszkijnek erről a regényéről a kortársak már a megjelenés idején azt tartották, hogy színpadért kiált (később egyébként sokan nevezték a Bűn és bűnhődést görög értelemben vett regénytragédiának). Meg is kérdezték a szerzőt, hogy javasolná-e a regénye színpadra állítását. Dosztojevszkij egy 1872-es levelében azt válaszolta, hogy az egész regényt semmiképpen sem szabad drámaként előadni. De ezzel egyáltalán nem azt állítja, hogy ugyanazt az „alapeszmét” ne lehetne drámai formában színpadra vinni. Ám ebben az esetben egy teljesen más, drámai „költői gondolatsort” kell létrehozni, amely azután maga rendeződik a neki megfelelő drámai formába, esetleg csupán egyetlen cselekményszálat bontva ki.^[7] A magát Dosztojevszkij-rajongónak valló Zalán Tibor is hasonló dilemmákkal találta magát szembe az Egri csillagok átírása során. A már említett Szcenárium-cikkben arról értekezik, hogy szerinte a regényben megjelenített külső világ – mindaz, ami a várfalakon kívül történik az ostrom során – nem vihető színpadra. Zalán rengeteget dolgozott gyerek- vagy bábszínházaknak, s a 2001-ben Huzella Péterrel együtt készített Eger kis csillagai című játékával éppen arra kérdezett rá, hogy azok a hazafias érzések, amiket ő átélt gyerekkorában az Egri csillagok olvastán, elevenek-e még az ezredforduló ifjúságának körében. Azok a szövegrészek, amelyek tőle átkerültek a végső verzióba, a nemzeti hovatartozás kérdését járják körül, ami a soknemzetiségű várvédők gyermekeinek körében a „ki van velünk, ki ellenünk” vérre menő csetepatéiban nyilvánul meg. Ami drámai értelemben leginkább erősíti a színpadi cselekményt, az az áruló Hegedűs fiának öngyilkossága az apa kivégzése után. A rendezés komponensei között viszont ez csupán egyetlen elem. A kint és a bent, a mieink és az ellenség vonatkozásában legalább ilyen súllyal vetődik fel, hogy ezek a dimenziók nem statikusan vannak szembeállítva egymással, hanem a cselekmény dinamikáját követik. Az absztrakt díszletelemek hol kinyílnak, hol összezárulnak, az ezernyi rezgő fémfelülettel borított központi elem a mozgás, a mozgatás okozta villódzásával mindvégig fenntartja azt az érzetet, hogy körülvesz minket és bármikor elsöpörhet bennünket az ellenséges sokaság. Ha ehhez hozzávesszük a táncosok mozgatását, a zenei anyagot, s ha ezeket a hatáselemeket valóban a szöveggel együtt, egyszerre vagyunk képesek érzékelni és befogadni, akkor jutunk közelebb annak a megválaszolásához, hogy mi is a kulcsa a Vidnyánszky-rendezéseknek.

V. A: Lehet, hogy jó lett volna meghívni Zalán Tibort is, vitatkozhattunk volna, mert az Egri csillagokkal kapcsolatban azóta is feszültség van köztünk. A másik dolog, amit az előbb szóba hoztál: a díszletben alkalmazott fémlapocskák ötlete tőlem származik. Székely Laci bácsi, a tervező először ellenállt, de aztán megértette, hogy ez működni fog. Dosztojevszkij kapcsán pedig elmondanám, hogy az öt és fél órás Bűn és bűnhődés rendezésem nyolc és fél éve van műsoron Szentpéterváron. Valerij Fokin, aki fölkért erre a munkára, szintén azt kérdezte, hogy melyik cselekményszálat akarom kibontani. Mondom, én nem tudom még, itt az egész szöveg, amiből dolgozni fogok. Majd amikor a próbafolyamat végén megnézte a készülő produkciót, azt mondta, hogy ő sem tudna kihagyni belőle semmit. A dolog mögött az húzódott meg, hogy az előadást este hétre hirdette meg a színház, s attól félt, hogy a nézők nem fogják tudni végig ülni hajnal fél kettőig. Ez megoldódott, mert azóta délután kezdődik és 11-re vége van. A regényben alkalmazott több szálú cselekmény-vezetés kérdését egy olyan díszlet alkalmazásával oldottam meg, ami indulóban egy teljes egészet mutatott. A nyitóképben már ott ül az öregasszony, belép Raszkolnyikov, vállára emeli a baltát, s erre a gesztusára a díszlet mindjárt kilenc alkotóelemre hullik szét. A főszereplő nevének első szótagja, a rasz rejtetten utal is erre a szétesettségre. Ezáltal mindenkinek, minden jelenetnek lett egy saját szigete, és megszűnt az a kényszer is, hogy a történet csak lineárisan bontható ki. Mindenki a saját kis szigetén játssza az életét és folyamatosan jelen van. Adva vannak a helyszínek és a szereplők, akik időnként átjárnak egymáshoz, s eljutnak akár a tébolyig, majd a végén összeállnak egy egészen furcsa, nagyvárost idéző kompozícióba, aminek a tetején megjelenik Szvidrigaljov. Onnan csúszik-mászik lefelé, majd szíven lövi magát. – Ami pedig a szövegkezelést illeti, mindig úgy kezdem, hogy először kiveszem a műből a legfontosabb mondatokat, párbeszédeket. A Dosztojevszkijből készült példány, amit egyedül hoztam létre, például először 240 oldalas volt. Akkor nekimegyek még egyszer a szövegnek, és tovább húzom, akár a felére. Így volt ez az Egri csillagok esetében is. A folyamatosan beszélő színházban egy, másfél oldalnyi szöveget lehet elmondani 4–5 perc alatt. Nálam kevesebbet, mert több minden történik egységnyi idő alatt. Azért megy a küzdelem, hogy a lecsupaszított verzióból ki ne maradjanak a legfontosabb mondandók. Néha a szívem szakad meg azokért a mondatokért, amik nem hangozhatnak el. Ez egy szerelmes nagy játék a szöveggel, ahogyan az ember elsajátítja, lubickol benne. Én nem tudok írni, ezért jó érzés azonosulni a szerzővel, belebújni a bőrébe, irigykedni rá, hogy az általa megírt történet mekkora drámát hordoz.

L. S. L: Nagyon nehéz dolog ez, hogyha belegondolunk. Egy nagyregényből filmforgatókönyvet írni az sem egyszerű. Kertész Imre Sorstalanság forgatókönyvét olvastam. Érdekelt, hogy egy számára világsikert hozó, Nobel-díjas saját szövegből miképpen ír forgatókönyvet, ráadásul egy olyat, ami meg is valósult. A film láttán az egész vissza is olvasható, nyomon követhető.

S. R: S ne felejtsük el, hogy ráadásul abban a regényben én-elbeszéléssel él a szerző.

L. S. L:. Én személy szerint egyáltalán nem igénylem, hogy a nagy prózai műveknek legyenek színpadi interpretációi. Köszönöm, megvagyok nélkülük. Nem mondom, hogy igazam van, még azt se mondom, hogy ezek alkalomadtán ne tudnának élményt jelenteni, bár többségük csalódást okoz, mert didaktikusak, nehézkes a dramaturgiájuk. Ha nem didaktikusak, és nincsenek olyan dramaturgiai problémáik, mint az Újszínházban látott Kőszívű ember fiainak, akkor az ember azzal szembesül, hogy a rendező túllép a szövegen, de túllép a regényen is. Akkor viszont az a kérdés, hogy miért csinálja az egészet. Attilát az mozgathatja, hogy számos olyan drámai történetet akar elmesélni, melyek hézagos drámairodalmunkban nem íródtak meg, nem kerültek színpadra. Így óhatatlanul hozzá kell nyúlnia olyan epikus művekhez is, melyek a témavállalásuk okán színpadra kívánkoznak. Ismerem Attila személyiségét, életútját, életművét, és elvagyok az Egri csillagok színpadi adaptációja nélkül is, de nem tudnék anélkül meglenni, hogy bizonyos nagy magyar drámai alkotásokhoz ne nyúljon hozzá újra és újra. Ha vitám is van vele, vagy vitatkozom a látottak után magammal, várom, hogy miképpen fogja ezt vagy azt a művet újra színpadra vinni. Olyan ez, mint az újra olvasás. Érdekel, hogy a hatvan-hetvenéves Vidnyánszky hogyan fog másképpen hozzányúlni mondjuk Az ember tragédiájához, mint negyven-ötven évesen. Magamon is látom, hogy az idő előre haladtával más és más dolgok válnak fontossá, lett légyen szó regényről vagy drámáról.

SZ. ZS: Az idők változását hoztad szóba. De az is kérdés, hogy én hatvannégy évesen ki tudom-e számítani annak a 10–15 éves gyereknek a reakcióját, aki először lát színházat. Egy mai rendezőnek – ahogyan Attilától hallottuk – a mobiltelefonokkal is versenyezni kell. Másrészt azt feltételezzük, hogy aki beül az Egri csillagokra, az a miénkkel összemérhető olvasmányélményekkel érkezik. De ma már létezik egy újabb kihívás is, hogy van-e még esélyük a kinyomtatott könyveknek. Pedig a felmérések arról tudósítanak, hogy a nyomtatásban olvasott szövegek hétszer tartósabban vésődnek az emlékezetbe, mint amit elektronikusan olvasunk. Bevalljuk vagy sem, ma már az a veszély fenyeget, hogy az új generációk emlékezetéből kihullhatnak azok a klasszikusok is, melyek eddig nemzettudatunk alapját képezték. – Olvasmány és/vagy színház? E kérdés kapcsán hadd hozzam fel Az ember tragédiája példáját. A drámai költeményt 1862-ben a Kisfaludy társaság korlátozott példányszámban, tulajdonképpen belső használatra adta ki. Ahhoz, hogy ma sokan olvassuk, leginkább az járult hozzá, hogy rá húsz évre, 1883-ban Paulay Ede színre vitte a Nemzeti Színházban. Akkora sikere lett a felére húzott Tragédiának a színpadon, hogy az a mai napig repertoár-darab Magyarországon, és nem mellesleg kötelező olvasmány is lett az iskoláinkban. A mediális áttételeknek tehát oda-visszaható szerepe is van. Emlékezhetünk arra a jelenségre is, amit az Abigél című tv-film-sorozat váltott ki. Bemutatása óta ez lett a magyar irodalom egyik legolvasottabb regénye. Nyilván van egy olyan tartomány, nevezzük magyar tudatnak vagy világlátásnak, amit nekünk, legalábbis a Nemzeti Színházban, erősítenünk kell. Olyan műveket keresünk, amelyek bírják a mediális áttételeket, s generációkon átívelő módon erősítik az összetartozás-érzést. Ebben az agyonmediatizált világban viszont szükségünk van a pedagógusok, kommunikációs és médiaszakemberek együttműködésre, de az olyan beszélgetésekre is, mint ez a mai. Ebben a folyamatban az MVM Dome-beli léptékek, a csak ebben az arénában létrehozható hatás szintén lehet egy eszköz. Az európai színháztörténetben volt már ilyesmire példa, gondoljunk a misztériumjátékok ünnepi gyakorlatára, melyek akár hetekig tartottak, és nézőként, előadóként az egész közösséget bevonták.

S. R: Az Egri csillagok kritikai visszhangját olvasva azt látom, hogy ezt a szuperprodukciót nem érték olyan vádak, mint azokat a frissen készült musicaleket, nemzeti tematikájú magyar filmeket, amelyek az amerikai, a Hollywoodban bevált dramaturgiát alkalmazzák. Teljesen egyetértek veled abban, hogy a saját irodalmi és színházi nyelv erősítheti egymást, hiszen ebben az esetben nem a világsikert hozó Hamilton dramaturgiáját látom viszont, hanem azt, amit Attila képvisel. Lehetett volna úgy is, de itt a Nemzeti Színház műhelyében létrehozott előadás került át egy nagyobb térbe.

V. A: Az Egri csillagoknak van egy olyan, ma is játszott feldolgozása, ami az általad említett amerikai sémákat alkalmazza. Az is egy zenés, táncos produkció^[8].

S. R: Ti a nehezebb utat választottátok. Mindaz, amit látunk, saját fejlesztés.

V. A: Az első nagy közös produkciónk a Nemzeti Táncegyüttessel a Csíksomlyói passió volt. Abban próbáltuk ki egymást, a táncnyelv, a drámai színházban használt gesztusok, nyelvi eszközök egymáshoz való viszonyának számtalan lehetőségét kísérletezte ki. Az előadás alapját XVIII. századi passiószövegek és Szőcs Géza Passió című kötete képezte. A Nemzetiben 190 ember nézhette egyszerre. A legnagyobb, színházilag kiterített változatot Csíksomlyón, a nyeregben 30 ezer ember követte lélegzetvisszafojtva. Életem egyik meghatározó élménye marad az a csend, ami csak ennyi ember odaadó együttlétéből fakadhat. Végső soron itt éreztünk rá arra a nagy formára, ami az Egri csillagok esetében is működik. Épp a mai napon volt szó arról a Nemzeti Művészeti Műhelyében, hogy az Egri csillagok bármikor játszható 7–8 ezer embernek, a Passió még többnek, s hogy a Körhinta is elbír 2–3 ezer nézőt, és a most bemutatandó Esthajnal^[9], Szarka Tamás zenés műve is játszható lesz ennyi néző előtt. Ekkora léptékekben a zenének, a táncnak, az elementáris hatásoknak, a szenvedélyeknek kell tudni hangot adni, formát találni úgy, hogy azt a magyar közönség sajátjaként élje meg.

S. R: Az előadás végéról beszéljünk még egy kicsit. Zsolt szóba hozta a gyerekeket úgy is, mint az előadás médiumait, hiszen az elsősorban nekik készült. Az Egri csillagok Bornemissza Gergely fejlődésregénye is, ami a fiának, Jánoskának egy török gyerekkel való kicserélésével zárul. Ezt a vonulatot nem törtétek meg, nem húztatok belőle sokat, de a regényhez képest a színpadon sok gyereket látunk, akiket fel is esketnek a vár, a haza védelmére. A 2018-as bemutató után most, az orosz–ukrán háború és a közel-keleti harcok idején ez azt a kérdést is felveti, hogy mire kell kondicionálnunk a felnövekvő új generációkat. Az előadás ”Az a fő, hogy ne féljen a legény” szlogenje áthallásos, hiszen elsősorban nekünk, felnőtteknek kell tennünk azért, hogy a gyerekeink ne is kerülhessenek olyan helyzetbe, hogy félniük kelljen. A mostani verzió készültekor szóba került-e ez a morális aspektus?

SZ. ZS: A mai találkozóra készülve Pálfi Ágnessel beszélgettünk, akinek az egyetemi próbatanítása, saját kérésére, az Egri csillagok feldolgozása volt. Fiú unokái pedig évekkel ezelőtt látták a kőszínházi verziót a Nemzetiben. Ők már az a generáció, mely számítógép-közelben és mobiltelefonnal nő fel. Hogy milyen volt a magyarok tudatvilága a hazafiasság vonatkozásában akkor, és milyen most, arról szerintem ő tudna érvényeset mondani.

PÁLFI ÁGNES: 2018-ban, amikor az előadást látták, a nagyobbik fiúunokám is még csak nyolc éves volt, s szerintem ő sem volt még elég érett a befogadására. A regényt 1976-ban az ELTE Gyakorló Általános Iskolájában, a Radnótiban tanítottam. A nemzeti tematikáról a tanáraink az ELTE-n akkoriban inkább lebeszélni igyekeztek bennünket, miközben – mint a próbatanításon kiderült – a gyerekekben hihetetlen igény volt rá. E generációhoz tartozók a hatvanas évek közepén születtek, 11–12 évesen olvasták a regényt, és nem lehetett őket leállítani, olyan lelkesek voltak, rajzok tömkelege született. A lányok szerényebben hátrahúzódtak, de összességében döbbenetes élmény volt megélni velük mindezt. Húsz évvel később, középiskolai tanárságom idején pedig azt tapasztaltam, hogy az István, a király számait fújják a diákjaim a kerti parti tetőpontján, mikor már égett a tűz, úgy, ahogyan a mi „nomád nemzedékünk” annak idején a népdalokat énekelte. Ezek mögött a gátoltság, a magyarságtudat elfojtottsága húzódhatott meg, s tört fel elemi módon egy-egy hasonló tematikájú művel való találkozáskor. Megjegyzem, az Egri csillagok ma már csak választható kötelező olvasmány. De Dobó eskütételének szövegét a kisebbik unokámnak már a negyedikben kívülről meg kellett tanulnia.

V. A: Nekem a hat gyermekemmel nehéz nem úgy néznem azt, amiben élünk, hogy őket is be ne kalkuláljam abba a világképbe, ahogyan a mai jelenségekhez viszonyulok. Ahogy az ember öregszik, egyre inkább arra gondol, mit adok, mit hagyok rájuk. Kaptak-e annyi muníciót tőlem, hogy bírják ezt az életet. Az én előadásaimban majdnem mindig ott vannak a gyerekek, mert rendkívül fontosnak tartom, hogy az ő szemszögük is megjelenjen. L. Simon Laci az előbb odasúgta nekem, hogy Várkonyi Zoltán 1968-as filmjében azért már megjelent a hazafias gondolat. Igaza van, de tudjátok, mi nem volt benne? Az isteni gondviselésbe vetett hit. Egyszer érdemes volna összevetni Várkonyi filmjét meg az én rendezésemet ebből a szempontból is.

Language – The Language of Theatre – The Renewal of the Language of Theatre
A Roundtable Discussion on Attila Vidnyánszky’s Egri csillagok

The National Theatre in Budapest announced its 2023/24 season under the slogan “The Season of Kings”. Last autumn, the editors of Szcenárium came up with the idea to organize public roundtable discussions in collaboration with the Writers’ Union and members of the National Theatre – including writers, literary historians, directors, actors, and dramaturges – to debate the professional questions arising from these productions. 3 September 2023 saw the premiere of Attila Vidnyánszky’s new interpretation of Bánk bán (The Viceroy Bánk), 2 February 2024 that of Sándor Sík’s István király (King Stephen), and in May KingLearShow, a contemporary adaptation of King Lear was staged by Valery Fokin. The full text of the first two roundtable discussions can be read in the May 2024 issue of Szcenárium; the edited version of the third discussion, which took place on 3 June 2024, was published in the September–October 2024 issue of the journal. The stage adaptation of Egri Csillagok [The Stars of Eger] (Eclipse of the Crescent Moon) is based on Géza Gárdonyi’s popular historical novel, an authentic chronicle of a glorious chapter in Hungarian history: the story of the Siege of Eger in 1552, where the Hungarians achieved victory against the vastly superior army of the Ottoman Empire. Attila Vidnyánszky’s earlier production was presented in a renewed form on 6 and 7 September 2024, at the grandiose venue of the MVM Dome in Budapest. It was staged as a joint production of the National Theatre and the Hungarian National Dance Ensemble, in cooperation with the Ministry of Defence, featuring around two hundred dancers, along with nearly one hundred actors and musicians. The participants of the roundtable discussion – Attila Vidnyánszky, stage director and head of the National Theatre in Budapest; László L. Simon, writer, politician, and president of the Tokaj Writers’ Camp Association of the Hungarian Writers’ Union; Zsolt Szász, dramaturge and editor-in-chief of Szcenárium; and Róbert Smid, cultural scholar and lecturer at the University of Theatre and Film Arts – explored various current and wide-ranging questions to outline possible perspectives for evaluating the production. Can the experience of the theatrical performance replace reading this foundational novel of our national identity for today’s 10–15-year-olds? Is it justified, in the age of digital culture, to demand that Egri csillagok remain a mandatory school reading? How did the unusual scale and setting of the MVM Dome arena change the handling of space and time in this epic story? Finally, Attila Vidnyánszky shared with the participants his unforgettable experience as well, namely when the audience of both performances stood up and recited as one the text of the oath alongside Captain István Dobó and the defenders of the castle before the decisive assault.

^[1]     Itt az ideje felkészülnie a magyaroknak! Fekete Rita interjúja Demeter Szilárddal. Hit Rádió, 2024. szeptember 20.

^[2]     „Színpad a keresztútnál” fesztivál, Plovdiv, 2024. szeptember 10–21; a Bánk bán-előadásra szeptember 18-án került sor.

^[3]     Az előadásra 2024. december 17-én került sor.

^[4]     A beszélgetés helyszíne a Kossuth utca 10. szám alatt található BAB Galériában volt.

^[5]     Zalán Tibor: Amíg egy nagyregény színpadra kerül, in: Szcenárium, 2018. február, 14–22.

^[6]     „Nekem most szükségem van az idő epikus tágasságára”, Vidnyánszky Attilával Szász Zsolt beszélget, in: Szcenárium, 2016. szeptember, 32–40.

^[7]     Lásd ehhez Király Gyula írását: Az elbeszélői és drámai formák elhatárolásának kérdéséhez, in: Szcenárium, 2017. február, 32–41.

^[8]     Várkonyi Mátyás és Béres Attila Egri csillagok produkciója (1997)

^[9]     Az Esthajnal bemutatója 2024. október 12-én volt a Nemzeti Színházban.

(2025. február 21.)