Blaskó Bence kiállítása az autizmus napján a Nemzeti Színházban

Az autizmus napja alkalmából a Nemzeti Színház egésznapos programot szervezett. A téma szakértői és érintett családok vettek részt  a sikeres eseményen. A nap megrendezésének gondolata régóta érlelődött, egészen pontosan a GRANE - Képzelgések a Peer Gynt nyomán című előadásunk  bemutatása óta. A produkcióban a Kossuth- és Jászai Mari-díjas Blaskó Péter, a Nemzet Művésze alakítja a tévelygő Peer Gyntöt, partnerei az előadásban saját fia, Blaskó Bence és Szilágyi Ágota színművésznő. Az előadás rendezője pedig Blaskó Borbála, színész kollégánk lánya. Ő ajánlotta a látogatók figyelmébe az esemény fontos részét képező képzőművészeti kiállítás képeit, testvére, Blaskó Bence munkáit.

Tisztelt Vendégeink, Barátaink, Kedves Megjelentek!

Szeretném pár mondattal és gondolattal bemutatni Önöknek, Nektek azt a fiatalembert, aki a kiállított képeket megfestette, megalkotta, Bencét, az öcsémet, aki saját állítása és megfogalmazása szerint egy „egészséges” autista.

Ezt a jelzőt, titulust, stigmát nagyon nehéz érintettként kimondani és nyíltan, plénum előtt felvállalni. Ez az állapot, az olyan különös kiválasztottakat jelöli, akik egy belső, magányos világot teremtve másképp, egy furcsa titokkal megáldva élik az életüket, hozzánk képest elképzelhetetlenül tisztábban és ártatlanabbul.

Hogy pontosan mi is az, hogy autizmus, a mai napig szakemberek milliói értelmezik, vizsgálják, kutatják, és egyelőre sajnos még nem létezik egzakt válasz rá. Azt viszont pontosan felmérem és tudom, hogy mit jelent együtt élni egy naiv, kiszolgáltatott, az élet komplikált feladatainak megfelelni csak a saját eszközeivel képes lélekkel, egy szeretetre vágyó, szeretetet sugárzó fiatalemberrel, aki festményekben, grafikákban szeretné elmondani, amit szavakba nem tud önteni. Megmutatni magát, azt a bonyolult belső világot, amelyben ő a mindennapjait éli, megéli.

Még kisfiú korában Bence egyszer azt kérdezte az Édesanyjától, hogy: „Mama, miért nem jön ki a számon az, ami a fejemben van?

Vajon mi lehet ez a furcsa, felfoghatatlan genetikai különbözőség?

Tóth Árpád írja:

„Sejt sejtnek adja,
Óh jaj, ki tudja,
Hány bús ükapám
Testében élt már ez az idegen világ?”

Igen, egy számunkra idegen világ nap-mint-napi megértéséről és tolerálásáról, a létezéshez való segítségnyújtásról van szó a mi életünkben.

Azok, mi, akik az életünk felett és annak kuszaságában önrendelkezéssel bírunk, akik képesek vagyunk önérdekeket képviselni, bele sem tudunk olykor gondolni, mit jelenthet kiállni önmagunkért, és ennek milyen súlya van! Megtalálni, rátalálni annak a módjára, miképpen is vagyunk képesek kifejezni önmagunkat a világ felé. A művészettel való foglalkozás ezt az utat segíti meg. Sokan ezért választjuk ezt az önkifejezési formát, mert rátalálunk egy, a belső vízióinkat kifejező formára. És a művészet gyógyír az ilyen helyzetekben, kiélni a félelmeket, kezelni a szorongásokat, elmélyülni valami megnyugtatóban. Az egész családom művészettel foglalkozik. Mindenki számára menekülési útvonal, hogy jól legyen, önmaga számára teljes életet élhessen, a művészeten keresztül megtalálja a boldogulását. 

Bence képeit elnézegetve majd ne keressünk valós, hiteles ábrázolást, inkább a megszokottól való elrugaszkodást, a színek bátor, olykor különös használatát, a kevésbé tudatos, mint inkább ösztönös térkitöltést, a karakterek merész felmutatását. Bence mindenben az ő saját maga valóját mutatja meg. A portrékon látható modellek természetjegyei szinte abszolút visszaköszönnek ezeken az alkotásokon. A bátor színhasználattal vagy vagány megoldások alkalmazásával jellemzi a képeken látható embereket. S az a felszabadultság is látszik a képein, ami az életben nem a sajátja. Oldódik benne munka közben az a lelki görcs, ami akadályozza őt a társadalmi eligazodásban, elbizonytalanítja az emberi kapcsolatteremtésben.

Nem lehet elégszer megköszönni azoknak a szakembereknek a segítségét, akik felismerve Bence képességeit, tehetségét, segítik Őt a művészeten keresztüli kibontakozásban, a fejlődésben, az élet dolgaiban való eligazodásban. És nem lehet elégszer megköszönni a Szüleinknek sem, hogy sem Bencének, sem nekem sosem engedték el a kezünket és mindig, mindenben támogattak minket. Biztonságos környezet megteremtése és megléte nélkül Bence valószínűleg elkallódott volna, vagy egészen más irányt vett volna az élete. De a közege szerencsére mindig is védelmezte és segítette Őt abban, hogy ma az lehessen, aki. Hogy egy remek, a művészetén keresztül egyéni hangot képviselni tudó fiatalemberré válhasson.

A Budai Rajziskolában, ahol Bence a tanulmányait évek óta folytatja, két művésztanára így nyilatkozik Bencéről.

Lelkes A. Gergely festőművész tanár úr így vall Bencéről:

„Az ő látásában azonnal átalakul, átlényegül, és jelentős változásokon esik át a látott, az ábrázolt. Ugyanakkor a látvány lényege: a modell karaktere, a mozdulat kifejezése megszületik, s a sűrítmény esszenciáival jelenik meg a munkákon. Zártság és megnyílás drámája feszül e művekben. Intenzív jelenlét sugárzik át az élesen megvont határokon.”

Füzes Gergely festőművész tanár úr pedig így látja Bencét:

„Hamar rá kellett jönnöm, hogy nála a klasszikus tanítás nem működik, hiába mondom, hogy húzza máshova azt a vonalat, valahogy a végére az a vonal visszakerül az eredeti helyére. Olyan, mintha szándékosan el lenne torzítva a világ, amit alkot, de ebbe mi nem tudunk beleszólni, és rájöttem, hogy nem is kell, mert úgy lesz jó, ahogy Ő látja. Izgalmas, karakteres, erőteljes világot alkot, amiben a színeknek óriási szerepe van. Bence festményeiben egyfajta korlát nélküli léttel szembesülhetünk, amiben a formák és a színek önkényesen vannak jelen, miként egy kisgyermeknél. Az, aki később komolyan szeretne festészettel foglalkozni, annak ehhez a gyermeki látásmódhoz kell újra visszatalálnia, ahhoz, ami Bencéből ösztönösen jön.”

A képzőművészetben nyilvánult meg a leghatározottabban Bence affinitása és veleszületett rátermettsége erre a művészeti ágra. Sőt, már elég hamar érezni lehetett, hogy ez valamiképpen jobban, elmélyültebben foglalkoztatja, és önmagától is tevékenykedik benne. (Némiképp azt is érzem, hogy ő szerencsésen örökölhetett valamit Nagyapám festőművész génjeiből, én legalább is érzek és tapasztalok áthallásokat, összecsengéseket közöttük. Még ha Nagyapám már sajnos nem is él, de régi festményeit nézegetve, merem sejteni, hogy lehet valamiféle tetten érhető öröklődés. Nagy fájdalmam, hogy nem ismerhették egymást, biztosan remek párost alkottak volna!)

Az autistáknál - bár mindegyik külön egyéniség, ahány spektrum, annyiféle eset -, elég bonyolult megtalálni az önmagától, egy belső vágyból keletkező elfoglaltságot. Bencénél talán ez az egyetlen olyan aktivitás, amely nem nógatásra, hanem egy belső igény és vezérelv szerint működik. A művészet fejlesztő és gyógyító erején keresztül, nem csak a kézügyessége, vizuális látásmódja, de gondolkodásmódja, kombinatív készsége is nagy mértékben fejlődött. De én mindig is azt szerettem Bencében, ami az egyik Peer Gynt - i monológban - persze átvitt értelmű jelentéssel olvasva -, elhangzik: 

"Ártatlan az állat. Mily hűségesen követi a Teremtő rendelését, megtartja jellegét, a viselkedését. Küzdhet, játszhat: maga, más sohasem, maga, s első percétől csak ilyen, s magának elég ő, így; egyedül." 

Természetesen ezzel az idézettel az öcsém önzetlenségét, a naiv létezését, a  tisztaságát és az ártatlanságát akarom kiemelni. És hogy sokszor érezheti magát egyedül, mert a kommunikációs csatornái korlátozottak és a képein keresztül talán sokkal jobban megérteti magát a világgal, mint ami a verbális eszközeinek felhasználását és lehetőségeit illeti.  

„A lélek! - ami gondol és akar,
Óhajt és képzel, búsong és örül,
Ez a világok alkotója bennem
A lélek! ami emberré teszen,
Azt mondom annak, s még nem ösmerem.”

Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde költeményéből vettem ezt a Tudós által elszavalt idézetet.

Nem ismerjük, nem tudjuk, miért járja meg a lelkünket az a sok-sok minden, hát, még ha ez a lélek különösebb az úgymond egészségesnél, az átlagosnál, a normatívnál?

Bence képei erről a furcsa, egyedül való lélekről, erről a belső világról hoznak híreket és keresnek kapcsolatot a nézőkkel, mert a képekkel szeretne közölni valamit önmagáról, arról a csodálni való belső magányról, ami így, csak benne létezik. Ablakok ezek a képek, amelyekből fény árad ránk is, akik nézzük.

Fény! Hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.

Bence és a hozzá hasonló típusú lelkek tanítanak minket is a változásra, a türelemre, megértésre, az elfogadás fontosságára. Arra, hogy szeretettel, odafigyeléssel akár hegyeket is képesek vagyunk mozgatni. Bencét olyannak kell elfogadni amilyen, és rácsodálkozni, hogy ő ilyen és nem azt kérdezni, hogy miért ilyen…. Felnézni rá, akár irigykedve, hogy mennyire bátran éli meg az ösztöneit, felvállalja az érzéseit, nem viselkedik valami külső nyomásnak, vagy elvárásnak eleget téve.

És egy kis családi humoreszk a beszédem végére;

Pár évvel ezelőtt családostul elmentük a Nemzeti Galériába egy időszakos Picasso Kiállításra. Bence mindig akkurátusan végigolvassa a kiírásokat, én meg egzecíroztatom, hogy inkább a képekkel töltsön időt, mint azt olvassa, amit amúgy a neten is pótolhat. De ekkor figyelmes lett egy különös feliratra: Pablo Picasso-nak, a nagy spanyol festőnek csak anyai ágon Picasso a neve, édesapját José Ruiz Blasconak hívják.

A képek megtekintésekor erre a különlegességre is gondolhatnak, és nézzék kérem olyan szeretettel, mint amilyen szeretettel ezeket a képeket Önöknek Blasco - akarom mondani - Blaskó Bence elhozta.

(2024. április 05.)