Olvasnivaló / Ajánló
Szcenárium - megjelent a Nemzeti Színház művészeti folyóiratának új száma
XI. évfolyam, 4. szám, 2023. november–december
FÓKUSZBAN
Világbeszéd és nemzeti perspektíva – fókuszban a X. Színházi Olimpia tanulságai
E. Barba és N. Savarese írásait a 2021-ben alapított, évenként megjelenő internetes folyóirat, a Journal of Theatre Anthropology (JTA) második számából ajánljuk az olvasó figyelmébe. Ugyancsak a színházművészet alapkérdéseit tárgyalja a budapesti színházi olimpiára magyar nyelven megjelentetett három kiadvány, melyekről ebben a lapszámunkban szakavatott szerzők közölnek recenziót. A Madách-projekt summázataként Vidnyánszky Attilától egy részletekbe menő méltatást teszünk közzé a külföldi csapatok produkcióiról. Felhívjuk a figyelmet arra az összeállításunkra is, amelyből kiderül, hogy szakmai vendégeink hogyan vélekednek a történelmi tematika és a nemzeti identitás aktuális kérdéseiről.
A látás művészete – az ISTA alapítói a kezdetekről ♦ Könyvrecenziók: E. Barba – N. Savarese: A színház öt kontinense – Szabó Attila; T. Terzopulosz: Dionüszosz visszatérése – Erika Fischer-Lichte; T. Suzuki: A testben élő kultúra – Zalán Tibor ♦ „Ez korántsem egy passzív, enervált generáció” – Vidnyánszky Attila a nemzetközi Madách-projekt Tragédia-előadásáról ♦ „Ami az imént történt, máris történelem” – kérdéseinkre a 10. MITEM szakmai vendégei válaszolnak ♦ Lasha Chkhatishvili: A háború és a kortárs grúz színház ♦ A Romeo Castellucci-rendezte Bros a Nemzeti színpadán – Pálfi Ágnes és Fülöp Tamás írása ♦ Ungvári Judit tudósítása a Magyar Színházak 34. Kisvárdai Fesztiváljáról ï Csokonai 250 – részletek Borbély Szilárd tanulmánykötetéből
IDÉZETEK
„A látvány és a vízió közötti átmenet olyan, mint amikor egy idős ember szemét szürkehályog miatt megoperálják. Hirtelen képes megkülönböztetni a körvonalakat és az árnyalatokat. Észreveszi a hasonlóságokat és ekvivalenciákat az olyasféle szituációk között, amelyek korábban egymástól elszigetelt és néma világoknak tűntek. Évekbe telt, mire eligazodtam az impulzusok és feszültségek bonyolult szövevényében, nem tudván különbséget tenni köztük a színész kifejező, dinamikus mozgásában. Érzékszerveink és agyunk annak a tudásnak köszönhetően kezd el látni, amelyet a látás aktusának fegyelmezett, többszöri megismétlése során a magunkévá teszünk.”
(Eugenio Barba)
„[Barba találmánya], a látás iskolája érttette meg velem, miért akarnak olyan sokan visszatérni az ISTA-hoz. Olyan ez, mintha minden nap bemennél egy laboratóriumba, és befeküdnél a mikroszkóp alá. Mint amikor boncolás által kezded megismerni a férget, egyre többet és többet fedezve fel róla. Ez a féreg ott fekszik előtted, alig mozog, aprócska. De ha türelmes vagy, visszatalálhatsz a látszólag élettelennek tűnő rutin mögött megbúvó élethez: az ismétlés, az unalom is együtt jár azzal, amikor hosszú órákon, újabb és újabb napokon át folytatod a megfigyelést, anélkül, hogy értenéd, amit látsz.”
(Nicola Savarese)
„[Terzopulosz szerint] test és a tudat karteziánus szétválasztásának megszüntetésére, s az utóbbi hangsúlyos, testet elnyomó mivoltának felszámolására kellene törekedni, hogy a színész tudata test-tudatként jelenhessen meg. Ennek célja, hogy felszínre hozza a testben mélyen eltemetett emlékeket, amelyek korábban hozzáférhetetlenek voltak. Ez azonban nem pszichoanalitikus értelemben értendő; sokkal inkább fizio-analízisről, vagyis a test »szétszakításáról« és teljességének a helyreállításáról van szó. Ebben a tekintetben Dionüszosz (…) bármely kultúrában önmagunk felülmúlására ösztönözhet”
(Erika Fischer-Lichte)
„Minél egységesebbé válik a világ, az emberek annál inkább igyekeznek kifejezésre juttatni egyedi örökségüket, illetve hangsúlyozni a valamely országhoz, valláshoz, etnikumhoz, történelmi hagyományhoz való tartozásukat. Ez nem feltétlenül negatív impulzus, de előrevetíti, hogy a művészet és a kultúra egyre inkább olyan környezetben jelenik meg, amelyben az emberek a nemzeti identitásukat keresik, miközben a politikusok igyekeznek ezen szükségletüket kihasználni.”
(Mattia Sebastian Giorgetti)
„Magyarországon 1948 után pesszimista végkicsengése miatt tiltották le a színpadról Az ember tragédiáját, egészen 1954-ig, amikor is a Madách Gimnázium színjátszó csoportja vitte színre. (…) Akkor ez a fennálló viszonyok elleni nyílt lázadás volt, ami mellett a korszak legnagyobb tekintélyei álltak ki. (…) Úgy érzem, most megint egy fiatal generáció mutatott példát arra, miként lehet aktívan viszonyulnunk korunk ellentmondásaihoz. Ebben találtak egymásra a művészpalánták, a mestereik, és ennek az egyszeri bemutatónak a közönsége.”
(Vidnyánszky Attila)
Böngéssze a SZCENÁRIUM online archívumát!
(2023. december 19.)