Léghuzatban - Jean Bellorini a színházi együttlétről, a laikus úrvacsoráról és arról, hogy miért érdekes a kortárs franciának egy szovjet vígjáték

A francia Théâtre National Populaire egy igazi kelet-európai történettel érkezik a 9. Madách Nemzetközi Színházi Találkozóra. Jean Bellorini társulata visszatérő vendégként ezúttal Nyikolaj Erdmann Az öngyilkos című, a Szovjetunióban sokáig betiltott darabját mutatja be. A rendezőt a címet kiegészítő „szovjet vaudeville” kifejezésről és a „népszínház” mai jelentéséről is kérdeztük.

A tavalyi MITEM-en nagy sikerrel fogadta a közönség Az árnyak játéka című előadásukat. Valère Novarina különös, nem történetmesélő, nyelvi különlegességekkel teli szövegét nem a prózai színház hagyományai szerint, inkább partitúraként alkalmazta a rendezésben. A magyar színház – részben német hatásra – meglehetősen szövegközpontú. Az ön elképzelése szerint mi a szerepe a szövegnek a színházban? Uralkodó elem vagy szolgálólány?

– A munkám lényege az, hogy a szöveg lélegzete és a színész lélegzete közötti szívdobbanásokat összehangoljam, és ne úgy tekintsek a zenére, mint ami azért van itt, hogy illusztrálja a szöveget, a szöveg jelentése pedig azért, hogy a zenét hordozza. A jelentések mindig egyenrangúak. És szerintem az a szép a színházban, amikor a jelentések összeolvadnak, hogy ne mondjam, összezavarodnak. Nyilvánvaló, hogy amikor ­Valère Novarináról van szó, a „jelentés” sokkal rejtettebb, így arra késztet minket, hogy érzékenyebbek és intuitívabbak legyünk. De amikor Erdmanról van szó, akkor fordítva van: fokoznunk kell a zeneiséget, de könnyebben támaszkodhatunk a darab felépítésére és logikai jelentésére. Erdmannál a darab konstruált, egyértelműbb a jelentése, nyilvánvalóan valami konkrétumot közöl. Ez esetben az én dolgom az, hogy a zeneiséget feltárjam benne, hogy hallhatóvá tegyem ennek az írásnak a zenéjét, a mondatok ritmusát, a szüneteket a figurák beszédében, akik azért sokszor itt is érthetetlenül beszélnek.

Az öngyilkos – szovjet vaudeville már a címben is műfaji utalást tesz. Mit jelent a vaudeville?

– A rögtönzésre épülő, vidám vásári színjátszás, vígjáték. Pontosabban olyan tragédia, amin nevetünk. Ezt az előadást tavaly karácsonyra hoztuk létre, és a színháznak ünnepnek is kell lennie. Képzelje el, hogy az emberek karácsonykor majd épp egy ilyen címre vesznek jegyet, hogy Az öngyilkos – ez nem tűnt számunkra túl eladhatónak, ezért alkalmaztuk ezt a kommunikációs fogást. Ez egy kikacsintás, szinte egy kis vicc, hogy azt mondjuk, ez egy szovjet vaudeville. Ez kifejezi az abszurditás mögött a darab minden metafizikáját és ugyanakkor minden örömét.

Hogyan akadt rá Nyikolaj Erdmannak a Szovjetunióban betiltott darabjára?

– Számos orosz szöveg nagyszerű francia fordítójának, ­André Markowicznak a tolmácsolásában már régebben találkoztam ezzel a darabbal. Tulajdonképpen ezt használtam tanítási anyagként abban a színházi iskolában, ahol François Deblock – aki az előadásban az öngyilkos szerepét játssza –, utolsó éves volt. Megszerettem ezt a darabot, mert minden megvan benne: öröm, kétségbeesés, metafizika, irónia, cinizmus. 2016-ban a Berliner Ensemble-ban vittem először színre, mert éppen a franciaországi merényletek után voltunk, és az a kérdés, hogy miért öli meg magát valaki, hogyan jut el ideáig, nagyon foglalkoztatott akkoriban. (A Charlie Hebdo című szatirikus lap elleni dzsihadista terrortámadás 2015-ben történt – L. Gy.) Úgy másfél évvel ezelőtt, még amikor nem tört ki a orosz-ukrán háború, azért vettem újra elő, mert ez szerintem egy valódi népszínmű. A Villeurbanne-i Théâtre National Populaire (Népszínház) számára tehát ideális választás. Elmesél egy történetet az emberségről, a magányról, a kétségbeesésről, az ismeretlenről – valójában nagyon is kortárs szöveg. És persze amikor jött a háború, minden megváltozott, egészen más áthallásokat kapott a mű.

Bírálták amiatt, hogy orosz szerzőt rendez?

– Némely színházban voltak kérdések, valójában nem is Az öngyilkossal, inkább az Anyeginnel kapcsolatban, amit négy éve rendeztem meg, de jelenleg is turnézunk vele. Kaptunk leveleket nézőktől is, akik felháborítónak tartották, hogy Puskin művét játsszuk. Ez hatalmas idiotizmus, butaság. Épp ezért nagyon fontos számomra, és különös jelentősége van annak, hogy most orosz szerzőket rendezzek. Az öngyilkos tavaly október végi első olvasópróbáján, ahogy kezdtük e szavakat meghallani, egyre inkább az volt a benyomásom, hogy az előadásunk egyfajta hommage lesz egy letűnt Oroszország felé, hogy egy többé már nem létező valaminek a gyászát meséljük el.

A főszereplő, Szemjonovics középszerű, jelentéktelen ember, aki csak azáltal vált érdekessé, hogy bejelentette: öngyilkos lesz. Napjainkban mi is az avatarjaink által egy képet festünk magunkról a Facebookon és máshol, hogy mások érdeklődését kiváltsuk. Ezért lehetne Szemjonovics korunk hőse is?

– Az mindenesetre bizonyos, hogy Szemjon Szemjonovics kortársunk, modern figura abban az értelemben, hogy nincs jövője. És most olyan világban élünk, amikor sokan közülünk nem tudják, mi lesz velük, nincs perspektívájuk. Hősünk nem tervez, minden csak történik vele, váratlan fordulatokon megy keresztül, és egyszer csak, amikor azt mondja, hogy meg fog halni, abban a pillanatban érzi magát a legélőbbnek, a leginkább létezőnek. Szemjon Szemjonovics is egyike azoknak az „elveszett embereknek”, akikről ma sok szó esik.

A darab minden elnyomó rendszer kritikája, de egy „utolsó vacsora” jelenet is van az előadásban. Van Nyikolaj Erdman történetének olyan vonatkozása, amely a hitéletünkről, létünk értelméről szól?

– Az biztos, hogy nagyon konkrét áthallásai vannak ennek a képnek, amely a bibliai utolsó vacsorát idézi, és e kontextusban természetesen Szemjon Szemjonovics a Krisztus, a feláldozott. De az áthallások, amelyek nagyon erősek, talán éppen a hit hiányára kérdeznek rá. Nem egy konkrét vallásról beszélek, hanem az ürességről, erről a léghuzatról. A szöveg egyik legszebb pillanata az a kérdés, amit Szemjon Szemjonovics egy fantasztikus monológban feltesz: mi történik a halál után? Mi történik velünk? Tudja ezt valaki? Ez gyönyörű.

Azt írják a szinopszisban: „S végül, amikor a díszletek eltűnnek, az álarcok lehullnak, marad a színház életszeretete, lenyűgöző szerelmi vallomása.” A covid alapjaiban rendítette meg a színházat. Miért van szükségünk színházra?

– Ez nagy kérdés. Úgy gondolom, hogy szükségünk van arra, hogy találkozzunk egymással és önmagunkkal, hogy közösségben legyünk, és egyfajta laikus úrvacsorán vegyünk részt, hogy kilépjünk a mai világ által – a rohanás, a hatékonyság, a megtérülés lázában – ránk kényszerített ürességből, mert a színház az idő és a világ felfüggesztése. Ez az egyetlen hely ma, ahol nem a médián vagy a mobilon keresztül kommunikálunk egymással, ahol emberek beszélgetnek emberekkel. És azt gondolom, hogy erre egyre nagyobb szükség van, épp mert egyre ritkábban történik ez meg.

Lukácsy György

Mit jelent a francia népszínházi eszme?
„Úgy másfél évvel ezelőtt, még amikor nem tört ki a orosz-ukrán háború, azért vettem újra elő Az öngyilkos című drámát, mert ez szerintem egy valódi népszínmű. A villeurbanne-i Théâtre National Populaire (Népszínház) számára tehát ideális választás” – érvel a darabválasztás mellett Jean Bellorini rendező. A Théâtre National Populaire (TNP) 1920-as alapítása Fermin Gémier színész-rendező nevéhez kötődik, az akkor Párizsban lévő teátrum olyan sztároknak volt az otthona, mint Gérard Philipe színész vagy Maurice Jarre zenei igazgató. A TNP 1972-ben a Lyon melletti Villeurbanne-ba költözött, hogy a színházat 1951 óta vezető Jean Vilar népszínházi eszményei szerint működhessen tovább. Vilar a 20. századi francia színház egyik meghatározó alakja, aki 1947-ben megalapította a rangos Avignoni Fesztivált. 
Nem csoda, hogy a népszínházi eszményről a TNP fennállásának századik évfordulóján éppen Avignonban folyt párbeszéd Jean Bellorini és Olivier Py fesztiváligazgató között. A covid különösen is ráirányította a figyelmet arra, hogy a színháznak széles körben kell megszólítania a közönséget, mert továbbra is keresni kell annak a módját, hogy a népszínházi funkciót erősítsék. Ennek lényege Antoine Vitez legendás színész-rendező szavaival: elit mindenkinek. A népszínház a kultúra közszolgáltatásként való felfogása, amely a decentralizáció és a demokratizálódás érdekében mindenki számára elérhető műsorpolitikát folytat. 
A TNP-nek a francia kultúrafinanszírozás sajátosságai miatt nincs önálló társulata, de a színészek megélhetésének biztosítása érdekében létezik egy úgynevezett „intermittence du spectacle” rendszer: a színész lejelenti a ledolgozott órák számát a munkaügyi hivatalnál, és ha egy évben megvan a minimális 507 munkaóra, akkor az adott évben havi 1500 euró körüli összeget kap a szakszervezettől. A TNP produkciók folyamatosan turnéznak, tehát nemcsak a lyoni metropolisz közönségét szolgálják ki. Ahogyan az a 2020-as avignoni szakmai beszélgetésből kiderül, Jean Bellorini szerint a népszínház nagy pillanata éppen a válságos időkben jön el igazán, mert ilyenkor „politikai aktussá válik, ha az emberek a munka mellett színházba járnak, mert ezáltal másképp tekinthetnek a világra”. De senki se gondoljon üres szórakoztatásra: „Megdöbbenésre van szükségünk, úgy gondolom, hogy a nézőnek meg kell lepődnie a saját érzelmein” – teszi hozzá Bellorini. Járvány után, háború és gazdasági krízis közben válság éppen akad – ez lehet a TNP nagy pillanata.

Az öngyilkos – szovjet vaudeville

Hangulatos kabaré, szaftos és hátborzongató politikai bohózat

Szovjetunió, az 1920-as évek második fele. Éjnek évadján a munkanélküli, elkeseredett Szemjon Szemjonovics májas hurkával csillapítaná éhségét. Erre felébred a felesége, összevesznek, a szánalmas hős „utolsó leheletét” emlegetve távozik. A feleség abban a meggyőződésben hív segítséget, hogy Szemjonovics véget akar vetni az életének. A hírre összesereglik a szomszédság, kisvártatva tömegesen tódulnak az érdeklődők, hogy tanúi legyenek a sajnálatos eseménynek. A dicső halálon elmélkedő Szemjonovicsnak támad egy ötlete: öngyilkossága révén talán végre lesz belőle valaki! 

A múlt század húszas-harmincas éveinek fordulóján írt darabot már a bemutató előtt betiltották. Nyikolaj Erdman a szovjet kormány tekintélyelvű, elnyomó politikájának áldozata, nem sokkal Az öngyilkos megírása után, egy Sztálinról szóló rövid szatirikus verse miatt letartóztatták. Két darabját (A megbízatás, Az öngyilkos) végleg betiltották. Három évre deportálták, majd házi őrizetbe helyezték. Nem írt több drámát, „örökös félelemben” élt. Ez az érzés hatja át Az öngyilkos „hősét” is. Nyikolaj Erdman szövege ma is erőteljesen hat: minden elnyomó politikai rezsim vitriolos kritikája, önmarcangoló töprengés a lét értelméről. Hogyan állhatunk ellen az elnyomásnak úgy, hogy ne váljunk hőssé? Jean Bellorini és színészekből, énekesekből, zenészekből álló társulata pergő, hangulatos kabarét, szaftos és hátborzongató politikai bohózatot tár elénk.

Jean Bellorini 

Jean Bellorini az École Claude Mathieu színészképző elvégzését követően megalapította a ­Compagnie Air de Lune társulatot. 2012-ben François Rabelais műve alapján megrendezte a Megfagyott szavakat (Molière-díj a legjobb rendezésért), 2013-ban Bertolt Brecht A szecsuáni jóember című drámáját (Molière-díj a közszféra legjobb előadásáért). 2014-ben a Saint Denis-i Théâtre Gérard Philipe igazgatójává nevezték ki. 2016-ban az Avignoni Fesztiválon mutatta be a Karamazov testvéreket. Bellorini 2020 óta a Théâtre National ­Populaire igazgatója, ugyanekkor Valère Novarina Árnyjáték című darabjával nyitotta meg az „Avignoni Művészeti Hetet”. Rendezett a Berliner Ensemble, a szentpétervári Alekszandrinszkij Színház és a Teatro di Napoli számára is.

(2023. május 31.)