„Hol a határ az illúzió és a valóság,a színpad és a nézőtér között? Mindig ott van-e ez a határ, ez a fal? Valószínűleg igen. De az a törekvésem, hogy megteremtsem azt a látszatot, mintha ez a határ eltűnt volna.”
Anatolij Vasziljev[*]
Mi a színház? Mi az élet?
Erre a határvonalra állítja, illetve ezen csúsztatja-lépteti ide-oda Vasziljev a színészt, aki aztán lába nyomával kijelöli, illetve eltapossa e vonalat. Mindez persze csak utólagos elmélkedés, a színpadon mindig konkrét helyzet van. A színész nem elméletet játszik, hanem egyszerűen létezik egy helyzetben. A színházi előadások nagy részében ez a létezés csak imitálás, ő úgy csinál, mintha, és mi, nézők is úgy csinálunk, mintha… sőt ezt várjuk el. A nagybácsi álmában más történik.
Törőcsik Mari bejön – a nem egészen földig eresztett függöny alatti rés mutatja, hogy csak úgy, civilben besiet –, és leül egy székre. Ül, vár, ő, Törőcsik Mari. Aztán megszólal, azt mondja, Pável Alekszandrovics, azt mondja, Zina. Őt majd Marja Alekszandrovnának szólítják. Ettől még nem kezd el, úgymond, Marja Alekszandrovnaként viselkedni – az a személy még nem is létezik, majd csak általa fog megszületni benne és bennem. Ül egyenes derékkal és feszülten figyel. Ez a figyelem igaz, ez történik most – de ez a figyelem egy bizonyos Gavrila herceg, a nagybácsi történetének szól. Erre reagál majd és magyaráz, szavakat keresgélve. De ez nem a színész, aki a szöveget keresi, ez… ki is ez: egy Törőcsik Mari nevezetű személy, akit folyton Marja Alekszandrovnának szólítanak, és aki meg akarja találni a legpontosabb fogalmazást, hogy kifejthesse talán ostoba, de őszinte érveit a jobbágyfelszabadításról, Shakespeare-ről és a hercegről, akit egyre türelmetlenebbül és izgatottabban vár. Egész teste mozdulatlan, csak jár a levegőben, ujjaival egyfolytában sodorva-pergetve a semmit, mintha így tudná elcsípni és elhullajtani az éppen legmegfelelőbb szót. Aztán a bácsi darabjának említésekor felpattan, „ide kéne az ön bohózata!”, táncol, komédiázik – majd hirtelen megáll, körülnéz, a többiek mereven ülnek, jótékonyan mosolyognak,ő pedig picit elszégyelli magát, talán el is pirul, de tartja a mosolyt, és gyermeki ártatlansággal, bűntudattal, ám némi büszkeséggel leül. Valami most már történik, megtörténik – a színház? –, és mi már belecsúsztunk, belül vagyunk, hiszünk Marja Alekszandrovnának, aki – illetve nem ő, hanem Törőcsik Mari – feláll, fogja a tonett széket, és a következő jelenethez beállítja azt. Ez gyakran ismétlődik majd, sőt olykor a takarásból hoz be széket, holott lenne kéznél, máskor minden személy kisiet a színről, és a kellékesek rendezik át gyorsan a teret. „Elidegenítés” – mondanánk Brecht szavával, de nem erről, sokkal többről van itt szó. Vasziljev nem egyszerűen az úgynevezett valóságra figyelmeztet. Ő illúziót teremt és rombol egyszerre. Mindig újraindítja a színészt (és bennünket), aki közben egyre beljebb sodródik egy addig nem ismert valóságba, egy hittel átitatott, ha tetszik, magasabb rendű művészi valóságba. Ezért önmagából olyan színeket, hangokat, gesztusokat, mozdulatokat csal ki, amilyenekkel ő maga is talán először találkozik – és ez vonatkozik színészetünk egyik nagyasszonyára, Törőcsik Marira is. És az a színész – például Garas Dezső vagy Eperjes Károly –. aki előző vagy következő nap egy másik előadásban saját, természetesen sikeres sablonjait ismétli, az itt, Vasziljev színházában szinte elvarázsolódik, mássá lesz, és elvarázsolja, mássá teszi azt a nézőt is, aki hajlandó a kényelmes, hátradőlős szemlélődésből kiszakadva intenzív figyelemmel belépni a játékba. A figyelem – a befelé figyelés és a másikra figyelés – megszépíti, megfiatalítja az embert. Udvaros Dorottya talán soha nem volt ilyen szép, vagy Törőcsik ilyen fiatal (a jelzők itt most felcserélhetők), mert több mint egyórás kettős jelenetükben megmártóznak az élet szinte valamennyi sugarában. Teljes lényükkel önmagukra és a másikra koncentrálnak, természetes hát, hogy Törőcsik belépését megérzi a tőle távol, neki háttal ülő Udvaros (ez később megismétlődik Eperjes és Törőcsik jelenetében). Törőcsik – Marja jelenlétének olyan sugárzó ereje van, hogy az szinte fizikai erővel ajándékozza meg a színészt. Zina zokogni kezd, Marja eszeveszetten rohan felé, magától értetődőn felugrik a majd’ egy méterrel magasabb szintre, és már játszik, álmodik, és repíti magával a másikat amúgy kisszerű és nevetséges spanyolországi álmaiba, ahol ez a gyönyörű lány majd boldog lesz a félkegyelmű herceggel.
Zina keményen ellenáll, Marja el-elhallgat, de a csendekben újraépítkezik és újrakezdi, nem adja fel. Zina tudja, és én, a néző, a jelenet harmadik résztvevője is tudom, hogy Marja csak játszik, csal, álmodik – és mégis, a kitartás és tűrőképesség határán már rég túl, egyszer csak hinni kezdünk neki. Állnak a színpad két részén, Zina rábólint a házasságra, Marjából kifut minden erő, áll ott és mosolyog, szeme csillog, kiperegnek a könnyei, „De Zina, hiszen én szeretlek!” – szakad fel belőle, és a tonett széktől függetlenül már végképp összecsúszott az úgynevezett valóság és az úgynevezett színház. Marja Alekszandrovna arcán majd újra végigcsorognak a könnyek, de ez már a vég lesz. Túlvan már Zina meggyőzésén, túl a levakarhatatlan udvarlóval, Mozgljakovval vívott kemény küzdelmen, teljes a győzelem, színes papírok hullanak, tűzijáték szikrázik, „Madrid”, e makett-Hispánia lámpácskái kigyúlnak, a gyönyörű énekesnő is előrejön a háttér félhomályából, egy törpe hegedül, kicsi társa vigyázz!-ba állva hallgatja őt, Marja–Törőcsiket pedig majd szétveti a diadal, egyfolytában viháncol, rohangál a térben, a mellét veri, az ajtófélfába kapaszkodva hintázik… Boldog. Aztán ül egyedül, szétesve, összeroppanva. A nagybácsi nem emlékszik a leánykérésre, azt ő csak úgy álmodta. A zseniális Marja–Törőcsik ezt az egyet nem vette figyelembe: a bácsi számára végérvényesen összekeveredtek-összegubancolódtak az álom és a valóság elemei. Egy idegen ember álmaira építette lánya és saját maga valóságát. Illúziót akart valóság helyett. Megoldás nincs, ő ezt tudja, ezért néhány erőtlen kísérlet után csak hallgat. Néz előre, a semmibe, arcán könnyek, zsong körülötte a provinciális középszer. Elszállt ereje utolsó foszlányait összekaparva még odavágja a hercegnek:„Félkegyelmű!”, aztán Marja Alekszandrovna kisiet a színről. Amikor Törőcsik Mari visszajön a tapsra, arcán boldogság, fáradtság és kétely. Vajon lesz-e ereje holnap, holnapután újrakezdeni, újra komédiázni a herceg előtt, újra meggyőzni Zinát, hogy ez az egyetlen megoldás? A középszer zsong és biztos a győzelemben. Törőcsik Marinak pedig holnap újra kell kezdenie, tehetségesen.
Színház, 1994. július
László Bérczes: Respect to Talent
Mari Törőcsik in Uncle’s Dream
The stage adaptation of Dostoevsky’s long short story, Uncle’s Dream premiered on April 9 1994 at the Művész Színház (Artist’s Theatre), directed by Anatoly Vasiliev. László Bérces’s essay involves one of the most significant performances by the grand dame of Hungarian acting who passed away this year: it is a sensitive and understanding analysis of the special relationship between the role played and the actor’s personality, making the artistic accomplishment authentic and lasting. As part of this year’s MITEM, the documentary titled Mari Törőcsik in Moscow, made in 1995 following the creation of the above production, will be screened at the Uránia Nemzeti Filmszínház (Urania National Film Theatre) on September 21. At 7 pm that day, László Bérczes will organize a memorial evening for Mari Törőcsik at the National Theatre.
[*] A Dosztojevszkij kisregényéből készült színpadi adaptáció 1994. április 9-én került bemutatásra a Művész Színházban, Anatalij Vasziljev rendezésében.
(2021. szeptember 15.)