Benne élünk az általunk teremtett világban - Beszélgetés Katona Kingával

Karády Katalin, Bordán Irén. Nem riadt meg, amikor megtudta, hogy ilyen nagy elődök után a Forró mezők Vilmája lesz?

– Igen, először megriadtam ettől a szereptől, de nem a nagy elődök miatt. Ezeket a filmeket csak most néztem meg. Amikor elolvastam Móricz Zsigmond krimijét, egészen másféle Vilmát képzeltem, mint amilyen az első filmben volt Karády Katalin, majd 30 évvel később, az 1979-es tévéjátékban Bordán Irén. Több ismerőst megkérdeztem, mi jut eszükbe a Forró mezőkről, de senki sem tudta elmesélni a történetet. Valahogy kikopott a köztudatból ez a regény, sokan már a filmekre sem emlékeznek. Így attól egyáltalán nem féltem, hogy a korábbi Vilmákhoz hasonlítanak, vagy azt kérik majd számon, hogy nem olyan vagyok, mint amilyenek ők voltak egykor a filmen.

Tényleg, hogy van a filmmel, a filmezéssel?

– Túl sok filmes munkám még nem volt, de az biztos, hogy az én világom sokkal inkább a színház. A filmezés egy egészen más belső munkát igényel, mert általában nem a történet időrendjében halad a forgatás, így minden jelenetet, és annak előzményét nagyon pontosan át kell előre gondolni, és sokszor hiába találsz meg közben valami fontosat, nem biztos, hogy lehet használni, ha egy ahhoz kapcsolódó jelenet már rögzítve lett. A színpadi szerep esetében viszont ott van az egész próbaidőszak, amíg bátran lehet bukdácsolni és kísérletezni. Benne élünk az általunk – a szereplők és a rendező által – teremtett világban, és ez az, ami igazán varázslatos. A színház számomra nem egyszerűen csak egy munka, míg a forgatás igen. Ez a legnagyobb különbség.

Kedvencei vagy példaképei között azért vannak filmszínészek is…

– Hogyne lennének. Nagyon sok kedvencem volt már gyerekkoromban is a filmszínészek között, de az igazi színészpéldaképeimet itt találtam meg a Nemzeti Színházban. Egyetemistaként is jártunk ide, néztünk előadásokat, és kaptunk feladatokat is. Az egész osztály szerepelt a 2014-es János vitéz előadásban, majd repertoárra került a negyedéves vizsgaelőadásunk is, a Psyché. De 2017-től, amióta tagja vagyok a társulatnak, jobban megismertem az itteni művészeket, akik tényleg a példaképeim lettek. Ismerem őket magánemberként, és látom, milyen átalakulásra képesek a színpadon. Gyakran előfordul velem, hogy egy-egy darabot többször megnézek. Időnként annyira magával ragad egy színész, hogy az előadás egészét figyelmen kívül hagyva, csak őt figyelem. Nem csak az lehet érdekes, hogy milyen zseniálisan képes megélni valamilyen helyzetet, hanem az is sokat elárul róla, illetve arról az emberről, akit éppen megformál, ahogy álldogál, vagy ahogy elnéz a semmibe. Az igazán zseniális színésznél nincs megtöltetlen pillanat. Szívesen hallgatom az idősebb kollégák, rendezők visszaemlékezéseit. Újabban színházi önéletrajzokat, portréköteteket is olvasok.

A férje, Berettyán Nándor dolgozta át színpadra az eredeti Móricz-regényt. Amikor készült a Forró mezők, tudta, hogy főszerepet kap?

– Nem, nem. Az én férjem, pontosabban akkor még a vőlegényem, amikor ezzel a szöveggel dolgozott, semmit sem mondott arról, kikkel képzelné el az előadást. Aztán amikor végleges lett a szereposztás, megkérdeztem tőle: egészen biztos abban, hogy ezt nekem kell eljátszanom?! Azt mondta: egyértelműen, igen. Erről soha többet nem beszéltünk.

Jut eszembe: klasszikus szerzők is írtak főszerepet a feleségüknek…

– Persze. Tudnék én is néhány példát mondani, amikor a drámaíró vagy egy filmrendező főszerepet szánt a feleségének vagy a barátjának, barátnőjének. De ez itt fel sem merült. Sőt! Eredetileg Garcia Márquez Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című regényét szerette volna színpadra alkalmazni. Már szerepelt is az évadtervben, de a szerzői jogok miatt le kellett róla mondani. Abban az előadásban egy egészen kis epizódszerep volt nekem szánva.

Most viszont eljátszhatja a végzet asszonyát!

– A vidék, a forró mezők poros, fülledt világában a frissességet, a tüzet jelenti egyszerre ez a nő. Valamiféle titokzatosság rejlik a lényében, ezért nagyon vonzó személyiség, akinél a nőiség és nőiesség a legalapvetőbb. Ezek szinte játszhatatlan és megfoghatatlan jelzők. A szerző úgy írta meg, hogy mielőtt Vilma színre lépne, a többi szereplő hosszasan mesél egymásnak saját benyomásairól vele kapcsolatban. Ebből már nagyjából sejthető, hogy milyen is ez a nő, és milyennek tartja őt a környezete.

A rendező, jelen esetben a férje, mit szólt a szerepfelfogásához?

– Nem emlékszem, hogy erről lett volna bármilyen vitánk. Ugyanúgy próbáltunk, mint máskor, ugyanúgy megbeszélt velem is mindent, ahogy a többi szereplővel.

Otthon nem téma a színház?

– A színház folyamatosan téma. Ebben az esetben kicsit más volt a helyzet, mert a próbafolyamatokkal járó feszültségekről elsősorban vele szeretek beszélni, mert teljesen őszintén tudunk egymáshoz fordulni. Ezúttal viszont kénytelen voltam magamban megoldani a felmerülő gondokat, mert sem én, sem ő nem éreztük volna helyesnek, ha a próbán kívül beszéltünk volna meg bármit a szereppel kapcsolatban. Ez mondhatni tabu volt, de azt hiszem, ennek így kellett lennie.

De azért a premier után csak gratulált a rendező?

– Úgy emlékszem, igen, de most kivételesen nem volt különösebb ünneplés. Ez az év a járvány miatt nagyon megvisel mindenkit, ráadásul egyébként sincs túl jó kedvem a premierek után. Amíg próbálunk, és kiforr egy világ körülöttünk, az nagyon tartalmas időszak. Aztán megszületik az előadás, és a premier után teljesen elveszve tudom érezni magam. Aztán kezdődik az egész elölről.

A súgó című absztrakt vígjátéknak nem volt szépirodalmi előzménye. Eredeti ötlet alapján írta és rendezte a férje. Abban a Magyarázó nevű szerepet kapta. A civil életben is sokat magyaráz?

– A súgó szerepei sem személyre szabottan lettek kitalálva. Nem a típusok az érdekesek, hanem az, hogy súgó nélkül maradnak a színészek. Segítség, iránymutatás nélkül senki sem tudja, mire és hogy reagáljon, merre lépjen tovább. Olyan filozófiai mélységek vannak ebben a szövegben, hogy ehhez képest nincs is jelentősége az elnevezéseknek.

Visszatérve a Forró mezőkhöz: Karády Katalin vagy Bordán Irén esetében állandó szerepkör lett a díva, a végzet asszonya. Mit szólna egy ilyen skatulyához?

– Nem örülnék neki… Azt szokták mondani, hogy a pályakezdő színész vidéken tanulhatja meg igazán a szakmát, mert ott mindent játszania kell. Szerencsére a Nemzetiben sem kell attól tartanom, hogy bármelyik szerepkörbe beskatulyáznának. Voltam én már tündér és boszorkány is, játszottam fiatal lányt és gyászoló anyát, vagy szobalányt és újságírót. Ha itt kiderül, mi lesz a következő bemutató, egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy ki melyik szerepet fogja játszani.

Apropó, főszerep. Ebben a szezonban mindjárt két főszerepet is kapott, ráadásul az egyik címszerep!

– A Forró mezők és a Leánder és Lenszirom is az előző évad bemutatója lett volna, igaz, csak ebben a szezonban mutattuk be, de az idei évad is komoly feladatokat ígér. Ez egy kihívásokkal teli időszak, és ez jó.

A Leánder és Lenszirom volt az első gyerekdarab. Milyen volt ez az első találkozás a gyerekekkel?

– Korábban is játszottam már gyerekeknek. A János vitéz vagy az Éden földön előadásait is többségében iskolások nézik. Igaz, a Leánder és Lenszirom inkább a kisebbeknek szól. A gyerekdarabok, a mesék látványa, a szép ruhák, a fények játéka először talán leköti a gyerekek figyelmét, de azonnal reagálnak, ha valami hazugságot tapasztalnak. Nekik tényleg csak őszintén szabad játszani. Nyilván a felnőtteknek is feltűnik a hamisság, csak ők már óvatosabbak, nem olyan őszintén nyilvánítanak véleményt, mint a gyerekek. Szerencsére jól sikerültek ezek az első találkozások.

Annak idején zeneiskolába járt, a zenei tanulmányok felől érkezett a prózai színházba. Nem hiányoznak a zenés darabok?

– A zene most is jelen van a mindennapjaimban. Több olyan darabban játszottam már, amelyikben énekelnem is kellett. Sőt, itt a színház társulatával is alapítottunk egy zenekart. Az egyik darabban én voltam a furulyás lány, egy másikban lehet, hogy majd hegedülni is fogok. Az is előfordult, hogy egy október 23-i ünnepségen zongoráztam…

Zongorázni is tanult?!

– Nyolc évig jártam zeneiskolába, előbb furulyáztam, aztán fuvoláztam, de más hangszerekkel is könnyen boldogulok. Hivatalosan sem zongorázni, sem énekelni nem tanulok, csak autodidaktaként igyekszem képezni magam. Most éppen egy hegedűn próbálkozom. Azt hiszem, hatéves korom óta nem örültem így ajándéknak, mint tavaly ennek a hangszernek. Régóta szerettem volna megtanulni, de nem beszéltem róla senkinek, aztán Nándi meglepett vele karácsonykor.

Ha vidéken kezdte volna a színészi pályáját, ott már biztosan kapott volna operettszerepet is. Ahhoz mit szólna?

– Nem vagyok képzett énekes…

Szóval nem szereti az operettet?!

– Minden műfaj érdekel, de nálam első helyen a prózai színház van. Szeretem a zenés előadásokat, de amikor a színpadon az éneklésen van a hangsúly, akkor számomra elterelődik a figyelem a történetről, az emberről, a kapcsolatok alakulásáról, és engem igazából ez érdekel. Ettől függetlenül például a musicaleket nagyon tudom élvezni.

Az első színházi élményére emlékszik még? Melyik volt az az előadás, amelyiknél eldőlt a pályaválasztása?

– Az első színházi emlékem a Bánk bán, édesanyám vitt el az Operába. Tetszett az előadás, de nem hagyott bennem különösebben mély nyomot. Az osztállyal is láttunk előadásokat, és édesanyámmal volt bérletünk a Vígbe. Jártam színházba, de nem ott dőlt el, hogy ezt a pályát választom. Az igaz, hogy az iskolában gyakran szerepeltem, ünnepségeken, versenyeken szavaltam, később viszont inkább visszahúzódó, szemlélődő lettem. Aztán már kimondottan zavart, ha közönség előtt kellett szerepelnem, és ez komoly szorongásokat okozott. Ezt próbáltam leküzdeni, és így jött a színjátszás. Az első próbálkozásom nem sikerült a Színművészetire, így aztán elkezdtem az ELTE-n a szociológiát.

Szociológiát tanult?! Érdekelték a közügyek? Vagy a politika?

– Nem, nem a politika érdekelt. Inkább a pszichológia, a szociális kérdések… De aztán 2012-ben felvettek Kaposvárra, és az utolsó vizsgámra már nem mentem el, mert épp a harmadik forduló zajlott.

Színészként is figyeli a közéletet?

– Érdekel, mi történik a világban, és itt a közvetlen környezetünkben is. Néha talán túlzásokba is esem, annyi mindent összeolvasok, hogy szinte megcsömörlök az egésztől. Számomra ebben a jelenlegi helyzetben is az a félelmetes, ahogy hatnak egymásra az emberek, ahogy befolyásolja az egyént a tömeg. Előfordul, hogy beszélgetek valakivel, elmondja a véleményét, sok mindenben teljesen egyetértünk, esetleg meg is győzzük egymást egy kérdésben, aztán látom, hogy egy más helyzetben és közegben már azt fújja, amit a többiek. Mintha a négyszemközti beszélgetés meg sem történt volna.

Olyan ez, mint a Barrabás története?! A Karinthy-novella?

– Pontosan… Magában mindenki a názáretinek ad igazat, de a tömeg a Barrabás nevét visszhangozza.

Meg is érkeztünk a színház és a politika kapcsolatához! Itt vetődik fel a kérdés: a Forró mezők mennyire szól napjainkról?

– Ebben a darabban nincs semmiféle aktualizálás. Nem a direkt megfelelések, hanem az örök kérdések miatt lehet ma is fontos és érdekes ez az emberi történet.

Beszéljünk kicsit az állatokról is! Az e-mail címéből gondolom, a kedvenc madara a pacsirta?

– A pacsirtát is szeretem, de ha már kedvenc madarat kellene mondanom: az az őszapó. Egy nagyon kicsi testű cinegeféle. A cinkékre jellemző, hogy amikor a hálóból kiszedjük, csípnek, szúrnak. Ő sosem. Nagyon szelíd fajta.

Nem lett ornitológus. Sajnálja?

– Igen, volt egy időszak, amikor biztos voltam benne, hogy ornitológus leszek. Még általános iskolás voltam, és az egyik barátnőm édesapja a Pilisi Természetvédelmi Egyesületnél dolgozott. Ők állandóan járták a hegyeket, és ha lehetett, én is csatlakoztam hozzájuk. Kamaszként különösen tetszettek a táborozások, a madármegfigyelések, volt olyan nyári szünetem, amikor egy sátorral kiköltöztünk Visegrádra, és mindennap madarásztunk. A madarászok körében barátokra, és egy csodálatos közösségre találtam. Ez a kapcsolat azóta is működik, és a madarászat is megmaradt hobbinak.

Amikor bezárt a színház, több kisvideót is készítettek otthon. Az elsőben Beöthy László, az egykori színházigazgató egyik írását olvassa fel. Azt kérdezi: mi a színész?

– Válaszol is! Költők tolvaja, fintorgyűjtemény, eleven ruhatár…

Költők tolvaja. Hogy van a szövegtanulással?

– A szövegtanulás nem gond. Ebben a próbák is sokat segítenek. Igyekszem minél hamarabb túljutni a memorizáláson. Csak akkor tudom átadni magam a szerepnek, ha nem kell azon görcsölnöm, hogy mit kell mondanom.

Azt is írja Beöthy: a színész „fintorgyüjtemény”. Ebből következik a kérdés: mer csúnyának lenni?

– Ez sosem okozott nehézséget. A szépség a színpadon számomra a tehetséggel egyenlő. Önmagában viszont teljesen érdektelen. Nincs az a smink, ami az energia hiányát és az üres tekintetet pótolni tudná.

Az „eleven ruhatár” mit szól ahhoz, ha olyan jelmezben kell megjelennie, ami egyáltalán nem tetszik?

– Szerencsére nem sokszor fordul elő ilyen. Ha valami nagyon kényelmetlen, akkor nyilván szólok, de nem elég a saját megjelenésemmel foglalkoznom. Itt is az egészet kell látni. Illik-e a környezethez, a rendezés koncepciójához.

Egy másik videóban bejelenti: meghallgathatjuk az első önálló estjét!

– Ez egy óvodáskori felvétel volt. Csak tréfálkozni akartam.

Nagyon aranyos, ahogy kisgyerekként selypítve verset mond, énekel… De milyen lesz a színésznő első önálló estje?

– Nem tudom… Sok témán gondolkoztam már, de ha most egy önálló estre gondolok, akkor inkább az ijedtség, és nem az izgatottság fog el. Ebből pedig arra következtetek, hogy még nem állok rá készen.

Filip Gabriella

fotó: Eöri Szabó Zsolt

–––

(2020. november 10.)