Csehov harsány búcsúja - Illúziók nélkül

Horkay Hörcher Ferenc

Csehov harsány búcsúja

Csehovnak olyan erős a stílusa, hogy az már időnként az önparódia határait súrolja. Talán ez is magyarázza, hogy utolsó darabját csak-azértis komédiának szánta, s színésznő feleségének meghagyta, ne szomorú arccal játssza a komédiában a szerepét. Mintha fellázadt volna a kép ellen, amit a nézők róla alkottak. Vagy csak mi magyarok hajlunk a melankolikus Csehov-értelmezésre?

Silviu Purcărete, a kortárs európai színjátszás egyik klasszikusa mindenesetre nem a kommersz nosztalgiák Csehovját állította színpadra. Erős látvány- és hanghatásokkal dolgozó rendezői színházat csinál, fölforgatva a Meggyeskertről (Morcsányi Géza így fordítja Tóth Árpád Cseresznyéskertjét) őrzött közhelyeinket. A finom irónia és a fájdalmasan könnyfakasztó humor helyét ezen a színpadon a harsányság és az abszurdtól a groteszkig terjedő hangulatvilág veszi át. A román sztárrendező érthetően a 21. század felől tekint vissza a Meggyeskert kérdésfeltevésére: innét nézve pedig Csehov mögött már felrémlik Beckett és Ionesco is – bizonyos fokig még Brecht is érezhető.

Például abban, ahogy a rendező megakadályozza azt, hogy színészei jellemet ábrázoljanak, hús-vér alakokat formáljanak. A szerepeltávolításnak persze más eszközét használja a román rendező, mint az epikus színház német mestere. Purcărete bábként vezeti szereplőit keresztül a történeten, akiknek nincs önálló személyiségük, hanem csak kliséként értelmezhetők, jellemtípust, figurát ábrázolnak. Ennek a színészvezetésnek a legjobb példája talán a Trill Zsolt alakította öreg inas, Firsz bábja: az alakot nemes egyszerűséggel kétrét hajtja a rendező, és végképp lelassítja mozgását, mintha már nem is élne. Nem igazán érzi otthon magát ebben a felfogásban a főszerepet alakító Udvaros Dorottya sem – megpróbál egy-egy jelenetben finomabb hatásokkal operálni, de nem viheti végig még a jelenetben sem ezt a hangnemet, hiszen rögtön utána visítva kell sírnia. Talán ő tudja legjobban megoldani az énekelve szavalás feladatát, ami szintén elidegenítő hatású, de ez sem segíti azt, hogy emlékezetes alakításig juthasson el a színésznő.

Ez az eltávolított, „bábszínházi” színészvezetés viszont lehetővé teszi a teljes színpadkép szabad formálását a mindenható rendezői akarat számára. A színpad hátsó falára húzott háttéren merészen bánik a festői színekkel a rendező (és a fénytervező, Helmut Stürmer), miközben a szereplők arca sokszor nincs megvilágítva, árnyékba vész. A díszletek is festői rendetlenségben állnak a színpadon, a szereplők maguk is jórészt folyamatosan színpadon vannak, ennyiben maguk is egy haldokló világ berendezési tárgyaivá válnak.

E sok szereplőt egyszerre mozgató, tömegjelenetekben gondolkodó dramaturgia bizonyos fokig emlékeztet Vidnyánszky Attila jól ismert színházi nyelvére, de itt nem az érzelmek áradását és az együtt játszás jó érzését szabadítja fel e művészi eszköz, hanem a rendező mint virtuóz zenész ennyiféle hangszeren játszik egyszerre, hogy a drámai mű egyedi, a karmester-rendező szerinti értelmezése születhessen meg.

De tulajdonképp mi történik Purcărete színpadán Csehov üzenetével? Hogyan értelmezendő az ő tolmácsolásában az orosz színpadi szerző búcsúszimfóniája? Talán meglepő, de próbáljuk meg az utolsó kép felől értelmezni a darabot: az egész színpadnyi hatalmas „vászonra” több emelet magas, ijesztően lobogó tüzet vetít a minden részletre figyelő rendezői elképzelés. Mintha nem kivágnák a meggyfákat, hanem hatalmas tűzzel felgyújtanák az egész birtokot. Önként adódik a képzettársítás – ez csakis a világháború és a forradalom képi megfelelője lehet. Vagyis: egy tűzfalon kell átkelniük a szereplőknek, hogy a 19. század haldokló világából átjussanak a 20. század borzalmas világába. Az átzsilipelésre a színpad közepén elhelyezett, a drapériába vágott kicsiny ajtó szolgál – mintha a Harry Potter pályaudvarán lennénk, vagy Velázquez Az udvarhölgyek című festményének híres hátsó ajtajáról lenne szó. S hogy ne legyenek illúzióink azzal a gyászos jövővel kapcsolatban, ahová átjutnak hőseink a történet végén, arról Sarlotta Ivanovna, a nevelőnő alakja gondoskodik. Szűcs Nelli ostort és német szavakat pattogtat (aztán egy adott ponton oroszul beszél), világossá téve a horrorisztikus jövőt – mintha Thomas Mann Cipollája lenne. Épp csak Mario két lövése nem dördül el – így lesz itt is „Rettenetes vég, szörnyű, végzetes befejezés.” Mindenfajta felszabadítás nélkül.

a szerző esztéta,
a Nemzeti Közszolgálati Egyetem
és az MTA Bölcsészettudományi ­Kutatóközpontjának
tudományos kutatója

Osztovits Ágnes

Illúziók nélkül

Kiváló elbeszélő és rossz drámaíró, hangoztatta Lev Tolsztoj ifjabb kortársáról még akkor is, amikor tódult a közönség Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko moszkvai Művész Színházába. Előbb a Sirály, aztán a Ványa bácsi, a Három nővér s végül a Cseresznyéskert előadásaira. A siker egy időre feledtette Anton Csehovval a Sirály szörnyű bukását a szentpétervári Alekszandrinszkij Színházban, de magabiztossá nem tette. Legfeljebb hét évig lesznek érdekesek a darabjaim, állította, máskor józanul kijelentette: lehet, hogy unalmasak a színpadi műveim, de valami újat hoztak.

A Shakespeare-t is sarlatánnak tartó Tolsztoj természetesen tévedett, bár az elvitathatatlan, hogy kevés nagyobb novellista született Csehovnál. A darabok jövőjét illetően Csehov is tévedett, világszínpadon a húsz évenként szinte járványszerűen végigsöprő kultusz, az újabb és újabb értelmezések bizonyítják, hogy ezek a tragikomédiák nem tudnak megkopni. Mára odajutottunk, hogy jeles esztéták, színházi szakemberek a drámatörténet legnagyobb újítói közé sorolják Csehovot, tőle eredeztetik az abszurd drámát, Ionescót, sőt Beckettet is. Komoly művészi ambíciókat dédelgető színház sehol a világon nem mellőzi Csehovot. Vidnyánszky Attila, akinek beregszászi Csehov-rendezései méltán szereztek országos, sőt nemzetközi hírnevet, a Nemzeti élén nem vette elő kedves klasszikusát. A méltán világhírű Silviu Purcăretét kérte fel, hogy állítsa színre a talán legnehezebb, legtöbb buktatót rejtő Cseresznyéskertet, amit egy ideje az eredeti címnek megfelelően Meggyeskertnek magyarítanak a fordítók, köztük a jelen előadást jegyző Morcsányi Géza is. (A németből dolgozó nagyszerű költőnek, Tóth Árpádnak a címmel kapcsolatos dilemmáját állítólag Kosztolányi Dezső döntötte el, amikor hangzás alapján a cseresznyét részesítette előnyben a meggyel szemben.)

A mostani Meggyeskert (még szokjuk a címet!) elbűvölő és felkavaró előadás. Ráadásul a száztizenöt éve halott szerző is elégedetten bólintana: igen, így képzelte el, lehet önfeledten nevetni, de azért csak elszorul a torkunk, amikor rájövünk, hogy rólunk szól a darab, a mi illúzióinkról, az elmúlásról, a korszakváltásról, ami nyomtalanul elsöpri mindazt, ami szép volt az életünkben, vagy legalábbis amit szépnek gondoltunk. Itt is kizökken az idő, mint minden komoly drámai műben, de nincs drámai hős, aki helyre akarná tolni. Még a korábbi rendezésekben fénysugarat jelentő fiatalok, Trofimov, a szép jövőről papoló örök diák és Ánya, Ranyevszkaja lánya sem mutatnak utat, hiszen csak azért reménykednek a szebb jövőben, mert nem ismerik az életet.

A darab legfőbb buktatója, hogy minden szereplőnek megvan a maga drámája, s nagyon nehéz valamennyiükre egyformán figyelni. Mindegyikük a ház egykori úrnőjének, a Párizsból hosszú távollét után hazatérő Ljubov Ranyevszkajának a foglya. A férfiak titkon vagy nyíltan szerelmesek belé, a nők istenítik, hasonlítani szeretnének hozzá. Még a jobbágysorból pénzemberré vált Lopahin is az ő kedvére tenne, ha Ranyevszkaja hagyná, ha komolyan figyelne rá. Így aztán az a tény, hogy ő szerzi meg a meggyeskertet, nem igazi győzelem. Ebben a színjátékban csak vesztesek vannak. A meggyeskert árverezésének napjára időzített temető melletti mulatság sajátos haláltánc lesz.

A parádés főszerepet Csehov a Művész Színház kitűnő színésznőjének, akkor harmadik éve a feleségének, Olga Knippernek írta. Az asszony, miként a kényszerű távházasság miatti (az író halálos betegen a Krímben kúrálja magát, Knipper Moszkvában játszik) sűrű levélváltásukból kiderül, el volt ragadtatva Ranyevszkaja figurájától. A mostani előadást, s benne Udvaros Dorottya zseniális, ezerszínű játékát figyelve nehéz megérteni, miért nem rémült meg Olga férje kegyetlen igazmondásától. A szép Ranyevszkaja ugyanis mindenkit az ujja köré csavar, látszólag mindenkit boldoggá akar tenni, de voltaképpen csak önmagára figyel.

Udvaros attól is nagyszerű, hogy remek partnerei vannak. Kristán Attila újszerűen árnyalt Lopahinja az évad egyik legemlékezetesebb alakítása. Kitűnő Blaskó Péter, Rácz József és a többiek is. Ács Eszterről kiderül, hogy pompás karakterszínész, Katona Kinga és Szász Júlia felnőnek a nagyokhoz. Szűcs Nelli a cirkuszi mutatványos nevelőnő figurájából főszerepet formál. Trill Zsolt 87 éves inasként minden pillanatban a köztünk ólálkodó halált idézi meg. Oly dermesztően, hogy már-már beleborzongunk a jelenlétébe.

Purcăretét nem érdeklik a Nemzeti színpadtechnikai lehetőségei, leginkább a fénnyel és a zenével játszik. Lenyűgözően.

A Meggyeskertet látni kell, és nem is csak ­egyszer.

a szerző kulturális újságíró,
szerkesztő, könyvkritikus

(2019. április 20.)