Elmélkedés? Hol voltam?

Prőhle Gergely

Már-már tendenciának tűnik, hogy a Nemzeti Színház bemutatói valahogy reflektálnak az operairodalomra. A Bánk bán zenei áthallásai után most a Figaro házassága ébreszt tudatosan operaházi emlékeket, ami – hisz Mozart remekműve sokkal közismertebb, mint a Beaumarchais által írott színdarab – rögtön az otthonosság érzetét kelti a nézőben.

A talpraesett Figaro vagy a csókokat lopó, szíveket zúzó Chérubin alakja a művelt színház- és operalátogató közönség számára mintha biztosíték lenne arra, hogy jó helyen jár: igen, ez az a darab, amit Lorenzo da Ponte librettója nyomán Mozart, két évvel az 1784-es párizsi ősbemutató után megzenésített, aminek színházi előadását II. József betiltotta, ámde opera-változatát már engedte előadni. Ez az a darab, amit Napóleon később a „forradalom viharmadarának” nevezett, aminek párizsi előadásai 5 órán keresztül tartottak, mert egyes jeleneteket – főleg azokat, ahol Almaviva grófot leckézteti a plebejus furfang – többször is meg kellett ismételni.

Igazából hálásak lehetünk Mozartnak (és az olykor felcsendülő Rossininek is) az emlékeztetőért, ugyanis a műre magára aligha ismerne rá szülőatyja, Beaumarchais. Az aktualizálás kényszeréről, arról a dilemmáról, hogy ez a vállalkozás mennyire lehet sikeres, a meglehetősen önreflexív előadásban is elhangzik néhány szó, ami a felcsendülő Mozart nyitányt követően, a színpadi történéseket vibráló képernyőkön is megjelenítő főszereplőkkel együtt valami olyan abszurd játékosságba katapultálja a színházi estét, hogy a néző akkor jár a legjobban, hogy ha egyszerűen kikapcsol, és hagyja sodorni magát a történésekkel, miközben nem fektet túl sok energiát abba, hogy rájöjjön: felszabadult blődli avagy mélyértelmű szimbolikát hordozó adaptáció az, amit lát.

A konzervatív színházlátogató minden bizonnyal húzza a száját, ha ezt a manapság egyre népszerűbb eljárást tapasztalja: vagyis hogy az eredeti mű csak apropó, aztán a többé vagy kevésbé tehetséges dramaturg és/vagy rendező majd úgy szabja át a kiérdemesült klasszikust, ahogy azt ő gondolja. Hogy ne köntörfalazzak: nagy híve vagyok a régi szövegek, helyzetek kortárs összefüggésbe helyezésének, ugyanakkor túlzásnak tartom azt, amikor az eredeti szöveg voltaképp el is tűnik, az asszociációs mezőn pedig olyan szabadon futkorászhat mindenki, hogy közben a mező akár sivataggá vagy őserdővé is válhat. Ebben az előadásban ez történik. Merthogy Sényi Fanni és Sardar Tagirovsky kezében milyen képzettársításokat követően lesz az első éjszaka jogát érvényesíteni akaró feudális maradvány Almavivából a beszédes nevű A.I.DEN jövő- és álomkutató vállalat vezetője, ezt csak ők tudják. Persze ahogy gördülnek le a futószalagról az A.I.DEN által gyártott Ádám és Éva nevű humanoidok, elképzelhetjük, hogy az álruhás szerelmi fortélyban lelepleződő kéjsóvár, öregedő gróf, az igazság bajnoka Figaro, a nőbolond Chérubin és a többi szereplő mind-mind olyan közhelyes alakok – nemcsak a színpadon, hanem az örök emberi viszonyrendszerben is, hogy akár sorozatgyártásban is készülhettek volna – mint ahogy a jövőben talán készülni is fognak. Mindazonáltal a sorozatgyártás nyomán, vagy a közhelyes emberi viszonyok között a szerelem érzése nem válik megmagyarázhatóvá, örök misztérium marad – Almaviva és Figaro keretjátéka legalábbis mintha ennek megértését sejtetné.

A zenetudósok sokat vitatkoznak arról, hogy Mozart Figarója voltaképp opera buffa vagy opera seria. A zene líraisága, a librettó egyes elemei a részletekre figyelő publikum számára világossá teszik, hogy a közhelyesnek tűnő figurák sem egyszerűsíthetőek le teljesen egysíkú alakokká. Tagirovsky rendezésében a zenei idézetek tehát nem pusztán felidézik az eredeti darabot, hanem a zene által arra serkentenek, hogy vegyünk repülőrajtot a konkrét tartalomtól, hagyjuk magunk mögött az eredeti szöveg kötöttségeit, emelkedjünk el egészen az A.I.DEN-, azaz édenkertig, vonatkoztassunk el minden történeti tradíciótól – és játsszunk!

Valami ilyesmit érezhetett II. József is Mozart zenéjét hallva, ezért engedhette bemutatni az operát, és tiltotta be a színdarabot. A Nemzeti Színház előadásában talán túl jól is sikerül az elemelkedés, a színészi játék már-már önfeledt, magával ragadó, még ha mindehhez Beaumarchais-nak a végén túl sok köze nincs is.

Wilhelm Droste

Ebből a szövegből most valószínűleg nem lesz színházi kritika, inkább egy bizonytalan önkritika-kísérlet, egy halom kérdés, mert testileg ott voltam az előadáson, szellemileg viszont nagyon nehezen küzdöttem a feladattal, folyamatosan kerestem bejáratot a darabba, de nem találtam a helyemet benne, a lelkem tejesen kint maradt.

Ez mind lehet az én bűnöm, talán nem voltam méltó néző. Nem elég felkészült, informált, művelt. Nem elég friss. Nem elég mozdítható. Talán nem elég magyar sem, mert színházban számít minden szó, ami ott gyorsan elfolyik.

A főgondom máshonnan eredt: a nagy játék az időkkel meg a szerepváltásokkal nálam nem működött, aránylag korán kiszálltam a játékból, pontosabban: ki lettem rúgva a játékból, és utána már nem találtam hátsó bejáratot sem. Egy olyan játékot nézni, amit az ember nem ért, fárasztó. Felváltva lettem dühös magamra és a színházra, Beaumarchais-ra és az átdolgozásra, mindenre, de állandóan főleg magamra, mert végig nem tudtam kizárni, hogy talán én vagyok minden gondnak az oka: korlátolt, nem elég mozgékony, lassú, öreg, fáradt: klasszikus játékrontó, vak néző. Izgalmas darab helyett én csupán darabokat láttam, egy széttört mozaikot, amit én biztosan nem tudtam összerakni. Tanácstalanságomban vágytam Mozart után – pedig nem vagyok egy operás ember – jöjjön már egy gyönyőrű zene, és vigyen el egy másik világba, én itt nem tudok boldogulni, én menekülni akarok.

Kezdetben még reménykedtem. Akkor tetszett a játék a színházzal. Kíváncsi lettem: nem sötétedett a nézőtér, nem nyílt a függöny, hanem Figaro jött a még világos terembe, leült a függöny elé, és kezdett álmodozni. De miért vett föl ilyen furcsa, bokától a térdéig érő gyógyászati segédeszközt, mintha síbalesete lett volna, azt nem igazán értettem, végig sem. Jó, legyen, nem kell mindent érteni. Végül is színházban vagyunk.

Egy filmvetítésen keresztül repültünk a jövőbe. Világos lett, hogy mi most nem a Nemzeti Színházban ülünk, nem is Budapesten, hanem ez itt most egy jövőbeli spanyol cég, az Éden Vállalat. Szörnyű név. Mennyország ipari ígérete? Akkor inkább a Pokol Vállalat! Lehet, hogy ez ebben az esetben úgyis ugyanaz. De mivel foglalkozik ez a furcsa cég? Álomfejtés? Jövőkutatás? Garantált boldogsággal? Mesterséges intelligencia? Erre se jöttem rá igazán. Most már három idősíkon voltunk egyszerre, a jövőben, a 18. században és a jelenben. De ez még nem is elég: a néző elvileg be volt vonva a játékba, ő is legyen aktív dogozó az Éden Vállalatnál. Rázza le nézői kényelmét! Vegyen részt az időutazáson! Kutassa ő is az álmait! Éreztem a felhívásokat, de ezektől én inkább még jobban kikerültem mindenből, mert sehol se tudtam igazán kikötni. Mindenütt kellett volna lennem, de sehol se voltam igazán. Minden gyanús volt, félidőben már unalmas is.

A színészeknek még bonyolultabb volt a feladatuk. Nem csak három idősíkon kellett játszani, hanem még a saját szerepléstől is távolságot, az embert mutatni a maszk mögött. Ebben az óriási kavarásban nem csak magamat nem találtam, egy ép és erős figurát sem láttam, mert minden színész túl volt terhelve. Senki nem kapott igazi körvonalat. Nem alakult egy összekötő cselekvés, egy követhető motívum, egy érdekes téma. Még egyszer hangsúlyozom: én nem tudtam követni, más néző talán igen, de bizonyos ponton én már nem is akartam, mert nem éreztem semmiféle gesztust, hogy meg vagyok hívva a játékba. A sok irritációban ablakot, ajtót nem találtam. Körülöttem éreztem, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Lehet mégis, hogy egy kis csapatnak ez izgalmas és inspiráló este volt.

Kételkedem viszont, hogy egy fontos és szép titokból maradtam volna ki, ezt szoktam érezni, sőt élvezni is. Akkor nem adom fel. A művészetben majdnem rendszerint a nem-értés az igazi értésnek a kalandos előjátéka. Hány magyar filmet láttam, amikor még nem tudtam magyarul, de mégis éreztem: nagy mozit látok, rá fogok jönni – majd. Amikor később megértettem a szövegeket, sokszor beteljesült az élmény, nőtt a titok, erősödött és mélyült a szépség. Ez a boldog közelítés ezzel a Figaróval nem fog megtörténi. Feladom!

Kis sikerélmény mégis volt. Nagy tanácstalanságomban először azt gondoltam, most utánaolvasok az előadásnak, és akkor mégis tudok talán értelmeset írni valamiről, amit nem láttam. És kiderült: Figarónak azért kellett ez a furcsa sín, mert az őt játszó színésznek tényleg balesete volt. Tehát semmiféle művészet. Ez megnyugtató, és egyben szomorú. Javulást kívánok.

(2018. február 16.)