Díjak a Magyar Dráma Napján
Átadták a Szép Ernő Jutalmat: az Asztalizene című drámájáért és eddigi drámaírói munkásságáért Térey Jánost díjazták. Köszöntőt mondott: Szálinger Balázs. A Dramaturgcéh értékelése alapján az évad legjobb magyar drámájáért járó díjat szintén Térey János kapta, az Asztalizene című drámájáért.
Szálinger Balázs laudációja:
Papíron hét év
A Szép Ernő-díjat nem csak egy darabra, hanem a drámaírói munkásság elismeréseként is adják. Térey János 2001-ben kezdte el építeni A Nibelung-lakóparkot, ezt a fényűző hármasikertornyot – elvileg tehát az elmúlt hét évre kapja ezt a díjat. Hét évre egyfajta, mondjuk így, nem hiszem, hogy túl erős: életműdíj – gondolom, ez a színházi szakmában is gyorsnak számít. De ez a hét év csak papíron ennyi. Gondolhatjuk azt is, hogy Térey első, 1991-es verseskötete óta végez munkát ezen a téren, hiszen a verseskötetek felfoghatók szilánkjaikban felvillantott, teljes drámákként is – elég csak Varsóra és Drezdára gondolnunk.
De azt hiszem, hogy Térey drámai életműve még korábban kezdődött. Nem mondanám meg pontosan az évtizedet, de arról a pillanatról beszélek, amikor valami a költők kezéből kiütötte a történeteket. Amióta a tűz, az éhség, a szerelem, a halál egyenként áll a kezünkre, és elfelejtettük, hogy tűz, szerelem, éhség, halál: mind-mind az élet, mind egyetlen történet része. Kidobtunk történelemszemléletet és az idő kontextusát, kidobtuk a társadalmat, jobbára maradtunk az érzelmeknél, a történetet átadtuk a prózának, azt mondtuk: szevasztok, legyen a tiétek; és azt mondtuk: a színház neveljen ki saját szerzőket, hogy legyenek olyan sikeres emberek, akiket még mi is lenézhetünk. A költészetből éppen az a fickósság, a Gutenberg-világ teljességének letámadására való fogékonyság, gőg és önfejűség múlt el, épp az, amit Homéroszban, Dantéban, Shakespeare-ben, Csokonaiban, Petőfiben, Ady Endrében dicsérni szoktunk. Hát mégis… akkor mit képzelünk magunkról?
Tehát az elfojtás kezdete óta ketyeg egy számláló valahol észrevétlenül. A sok évtizede felgyűlt elmeséletlen történetből, leszorított bátorságból merítve Térey János életet lehelt a verses regénybe, és visszavitte a színházba a költészetet. Szerencsések vagyunk, hogy ezt láthatjuk; tobzódunk a sok évtizednyi elfojtott energiában, ami hirtelen elénk került.
A három mű (a Nibelungot hadd vegyem itt egynek) mindegyike másként érinti az utcát, az igazi életet, a való világot. Mundruczó Kornél jól érezte, hogy a vállalati elit világának helyszínei éppen annyira valószerűtlenek, mint a budai sziklakórház vagy a Lipótmező – négy évig ment az előadás, amire mindig emlékezni fog, aki látta. A Papp Andrással közösen írt Kazamaták tétjét éppen a jelenkor emelte. Dühös emberek kint, dühös emberek bent. Színház mindenütt. Ugyanakkor olvasni jobban szerettem. Az Asztalizene a Radnóti Színház előadásaként figyelemreméltó, lassan egy éve tartó siker. Az előadás mellé erősen ajánlott a könyv is. Térey János kis szórással a saját korosztályáról ír. Azokról, akik egy vergődő rendszer utolsó éveiben lettek nagykorúak vagy érkeztek Pestre (Budára), és a sarkuk alatt a korszakhatárral néztek az élet felé. A helyzet, életérzés, gondolat, szellem leírása (azoké, akiknek nem volt elég, hogy a kilencvenes évek aranyifjai lehettek, és a nullás éveket már rutinból követelik) ugyanúgy történet. A csacsogás, a sógorságok rendszere, a gyermekáldás tragédia-olvasata mögött ott duruzsol a lesajnált vagy eltemetett szülők harminc-negyven évvel ezelőtti asztalizenéje. Az övék alatt a nagyszülőké. Polgári dráma, ilyet kapott a színház. A jelenkorról szóló drámai költemény, ilyet a költészet.
Örülök, hogy ezzel a díjjal kimondatott: a színháznak nem élhetetlen és steril többé a líra. Ez a fogadjisten, hiszen Térey János előre köszönt. Azzal köszönt, hogy neki költőként bizony ízlik az élet. Az, ami van, és ami olyan, amilyen. Hogy milyen lesz vagy lehet – az már az új mű, a Jeremiás asztala.
Szálinger Balázs
Az Ígéretes pályakezdő drámaíró díját Szálinger Balázs kapta. Köszöntőt mondott: Térey János.
Térey János laudációja:
Kalevala 2.0
Kegyosztó színház vagy kegyosztó költészet? Sem ez, sem az, mert mindkettő boldogul, és egyik sem alázkodik meg a másik előtt. Szálinger Balázs darabja úgy színházszerű, hogy nem régi vágású „dráma”; de klasszikus vágású költészet. Annak az ismeretnek a birtokában született, hogy a vers technikai eszközei sohasem avultak el: amelyek valamennyire mégis, azok minden ízükben áramvonalassá tehetőek újra. Mire van szükség a mindenkori színpadon? Például költészetre. Érdemes fölszámolni az irodalmiság buta arisztokratizmusát, amelynek tévhite szerint a színpadra szánt líra eltékozolt ige, fölösleges luxus: olyasmi, mint a disznók elé vetett gyöngy. Meggyőződésem szerint a versnek ma több keresnivalója van a rivalda közelében, mint a minőségi, de hatni ritkán képes folyóiratokban. Másrészt öröm, ha semlegesíteni lehet a kőszínházi idegenkedést: elhitetni szelíden a kétkedőkkel, hogy a rím és a ritmus a színen nem magakellető szépelgés, hanem a cselekmény kovásza, része, de legalábbis dísze. Avagy néha maga a cselekmény. Mint jelen esetben.
Szálinger bőkezűen méri, hiszen költő. Bőkezűen bánik nemcsak azzal, ami első pillantásra „csupán” ékszer, sallang, ornamentika, de azzal is, ami elgondolás. Többféle csapásirányt mutat meg. Van hangszere, ha nem is éppen kanteléje, és vannak gondolatfutamai; ideálisan őrült és kellőképpen fegyelmezett rendszerező, vagyis lírai költő; és legfőképpen: elszabadulni, vagyis szárnyalni képes, ami manapság ritka a színen. Az eseményt a monológjai göngyölítik föl. Alapvetően akciómentes, mégsem unalmas, azaz elszenvedésre kényszerítő: itt a beszédben történik meg majdnem minden.
Szálinger Balázs „régi költő.” Vérbeli. Márciusian hetyke, petőfisen plebejus. Pedig nem szeretem ezt a szót, hogy „költő.” Kihívja a lekezelést. Múzeumi meghatározás a verset nem olvasók száján, valahogyan a „nem evilágit” próbálják rögzíteni vele; mindazt a tudást, ami nem hoz hasznot és elsőre nem hozzáférhető, fél füllel nem fölfogható. Szálinger műve mégsem archaikus zárvány, ő maga sem troglodita, hanem élő alkotó: tudomást vesz a történelmi tapasztalatban és a nyelvben lezajlott változásokról. Egyedül a verse formája van csak: megkötve.
Mítoszértelmezése nem leckefölmondás, hanem termékeny portya a „halszagú rokonság” háza táján. A szín az elektromosság nélküli Észak, ahol szóra nyitja száját a Szauna, s a lisztet, sót és pénzt termelő csodamalom, a Szampó egyetlen ismertetőjegye a tarka tető. Amilyen antropomorfak az istenei meg a rendkívül rusztikus félistenei, ugyanolyan emberközeli és puritán a környezetük is. Még kantelét sem hallani. Mert a pompa a nyelvben lakozik. Úgy finn, hogy közben hazai.
Horváth Csaba fizikai színháza, embert próbáló, az embert minden ízében átmozgató, sőt: emberből építkező játéka nem udvarias színház. Nem óhajt „földolgozni”, nem akar úgymond „szórakoztatni.” Minden alkalommal kockára tesz mindent, elölről kezdi, és meg meri karcolni a parketta lakkját.
Együttműködésük azt példázza, hogy az értelmes és életképes színház nem az alkalmazkodni tudás teherpróbája. Nem azt tárja elénk, ki mennyire képes aláfeküdni egy idegen elméből kipattant koncepciónak. Szálinger tudja a legfontosabbakat. Tudja, hogy a költészet egyik valódi tere – minden ellenkező látszat ellenére – manapság éppen a színházban van, nem csak a hírlapok vasárnapi mellékletében. Az eleven vers, akármennyire is irracionális jelenség, mégsem okvetlenül hermetikus valami: nem abszurdum kijelentenem, hogy emberi fogyasztásra alkalmas. A színdarab sohasem tévesztendő össze az előadással (még ha az alapján szokták is megítélni). Szálinger azt is papírra veti, ami majd ki fog röpülni az előadás szövegéből (de már tudja, hogy ki fogják húzni). Szálinger a színház úgynevezett bűvkörében is szabad.
Térey János
(2008. szeptember 24.)