Rudolf Péter búcsúzik Kaszás Attilától

Drága Barátom! Drága Barátaim! Balzac szerint mindnyájan ismeretlenül halunk meg. Balzac tévedett. Attilára ez nem érvényes. Ha most egymás után a mikrofonhoz lépnénk, és ki-ki megtartaná a maga beszédét, hamar kiderülne, ugyanazt a búcsúztatót mondanánk, ugyanazok a jelzők térnének vissza minduntalan. Sok százan állunk itt, és szinte biztos vagyok benne, hogy ugyanolyannak láttuk mindannyian Attilát. Pontosan ugyanolyannak. Nemes, kristálytiszta jellemű férfinak. Egy ember, aki megengedhette magának, hogy megismerjék, mert nem volt a lelke legmélyén semmi, amit el kellett volna rejtenie. Egy törtető, romlott, sunyi és szétesőfélben lévő világban. Olyan tulajdonságokkal rendelkezett, amelyek birtokában szinte nem is lehet színésznek lenni. Egy színész, aki csak a tehetségével követelt magának szerepet. Kuriózum. Minden magától értetődő volt benne. És a kisugárzásából adódóan körülötte. E sugárzás magja ott van kicsit feljebb a Dunán. A Komárnónak hívott Komáromban. Aki járt már a szülői ház környékén, megérti azonnal, aki ebbe a családba születik, csak tisztán hegedülhet, szívvel-lélekkel élhet. Fejem felett az ágyunknál a ferde tető lambériáján családi fotók vannak rajzszögezve. Gyerekeink, szüleink, mi magunk és Tádé. A fiammal, amint Olivér csecsemőként megpróbálja mindkét öklét elhelyezni Attila szájában; a kép tanúsága szerint teljes sikerrel. Elalvás előtt évek óta ezeket a képeket látom, és most nyilallt belém, hogy ezeken a fotókon az egyetlen nem vér szerinti rokon Ő. Végigpörgetve az elmúlt évtizedeket, rájöttem, hogy életem minden fordulópontján jelen volt. Minden egyes pillanatban. Ez soha nem tudatosult bennem. Magától értetődő, nélkülözhetetlen része volt életemnek. És azt hiszem, mind, akik itt állnak körben, elmondhatnák ugyanezt. Úgy tűnik, az igazi, mély szeretet nem hívja fel magára a figyelmet. Csak úgy van. Mint a levegő. Ha nincs, akkor is kapkodunk utána. Persze, közhely. Minden fontos gondolat az. A mi bűnünk, hogy kis dolgokra pazaroljuk a nagy igazságokat. Káoszban élünk. Szinte mindenhez tapad valami talmi; mint a guanó rakódik az emberre a gyanakvás és a félelem. Alig-alig marad megkérdőjelezhetetlen, tiszta kapcsolat. Iránytűk és kapaszkodók nélkül kavargunk. Szép Ernő Májusában kérdezi az „öngyilkos", lenézve a hegyről az alatta kavargó városra: „Mit folysz? Mit robogsz" Mintha Attila is messziről és tisztán látott volna minket, magasból, de nem fölényeskedő szeretettel. Megőrizte azt a tisztaságot, amellyel a városba érkezett. Ahogy körbenézek, úgy látom, nemcsak nekem volt kapaszkodó a lénye, és iránytű a létezése. Talán meg is lepődne, ha most látná, milyen fontos volt nekünk. És hogy milyen sokaknak. Első találkozásunk 1979-ben a felvételi utolsó fordulójában egy villanás csupán, eszembe se jutott mostanáig. De most élesen látom a képet. Előttem volt benn a színpadon, lejött az Ódry lépcsőjén a társalgóba, engem hívtak a függöny mögé. Egy pillanatra összenéztünk, ő már túl volt rajta, én még előtte. A pillantásban derű volt, érződött, jól érezte magát a deszkákon. Ott a helye egy életen át. De már nem magával foglalkozott, hanem velem, az ismeretlen szorongó felé küldött biztató pillantást. Mielőtt beléptem a színpadra, két dologban biztos voltam: ezt a srácot, akivel majdnem összeütköztem a lépcsőfordulóban – felveszik. És ha engem is, barátok leszünk. Rá pár hónapra már együtt ültünk a Fülemülében Gazdag Lacival és hallgattuk Tádét és kérleltük, abba ne hagyja. Beszéljen. Nem beszélt tájszólásban. De minden szótagnak íze volt. Sokáig nem tudtam megfogalmazni, mi a furcsa számomra. Olyan tisztán beszélte a magyart, mint mi soha. Mentes volt a hányaveti szlengtől, és az ebből kinövő cinizmustól. Mintha egy rokon nyelv lenne, amit használ. No elég közeli a rokonság. És ilyen is maradt. A társaságában egész egyszerűen jobb emberré váltam. Nevetségessé váltak indulataim és nyilvánvalóvá gyengeségeim. Mintha az ember egy végigrobotolt nap után lecseréli izzadt gönceit, és bevágódna valami tiszta vizű tóba. Felelősség hárul ránk. Mindannyiunkra, akik szerettük. Képviselni, amit képviselt. Méltónak lenni barátságára. Amennyire belőlünk futja. Őrzök egy képet. Az utóbbi héten felforgattam a lakást, hogy megleljem, míg rá kellett jönnöm, hogy nem valami szerkezettel rögzítettem, hanem az agyamba égett. A múlt nyáron. A kép a következő: Az Őrség és a Vend föld találkozásánál, egy kis tó, fenyőkkel körbevett partján ülök. A nap már lemenőben. Körülöttem néhány szelődzködő, a fenyők árnyéka már-már ránk borul, a sekély vízben pedig ott áll Tádé és a maradék napfényben állva dobálja magasba Jancsikát, aki persze boldogan visong, landolva félig a vízben, félig apja kezében. A szedelődzködők is megtorpannak. Nézik a képet. Percekig. Drága Barátom! Most, hogy búcsúzom tőled ebbe a képbe kapaszkodom. Ha valóban, ahogy az orvosok mondják, bármikor bekövetkezhetett volna a tragédia, ha valóban bármikor elpattanhatott volna az az ér, ha valóban a sors kezében volt az életed, akkor lám Isten mégiscsak kifeszítette az időt. Kivárt a sors. Míg megszületik a fiad. Lesz, aki tovább szeresse, akit szerettél, és továbbgondolja, amit gondoltál. Azt hiszem, épp ezekben a hónapokban volt a legteljesebb az életed. Sokan kérdik fájdalommal, miért épp most kellett ennek megtörténnie. Én is. De talán épp itt nyer értelmet az értelmezhetetlen. Számodra nincs ez a délután. Nekünk fáj, ami fáj. Számodra talán a kimerevített utolsó pillanat a megtalált harmónia pillanata. Senki és semmi nem törheti össze már. Talán ezt az erőt sugározta még az utolsó percekben is. Az intenzív osztályon, a csövek és zümmögő gépek között is azt éreztük: nincs legyőzve. Alig 48 órával a halála előtt az egyik nővér megkért, vigyünk be egy pár tornacipőt, hogy a hosszú fekvéstől ne sérüljenek az inak, az izmok a lábfejénél. Sikerült egy fekete kínai tornacipőt beszereznem. Még akkor is biztos voltam benne, hogy ezen iszonyúan nagyot fogunk együtt röhögni, mert igen rusnya cipő volt. 45-ös, két számmal nagyobb, mint amit különben hordott. De hát ez volt a kérés. Már kidolgoztam a poént, amit eléd tálalok. Az egyiket tartsuk nálam, a másik maradhat a tized és 50 év múlva, ha a színészotthonban már nem nagyon ismerjük fel egymást, a fél pár csukákat összeillesztve csak beugrik, kik voltunk egykor. Nagyon szeretnék vele röhögni ezen az egészen. Szeretnék felébredni. Március 16-án volt a születésnapja. Abban maradtunk, 20-a körül nálunk folytatódik az ünneplés. Arról volt szó, hogy Kezemben sör lesz. Kezedben száraz bor, fehér. A bicikli-cselt okítom Jancsikának. S kemencénkben duzzad a kenyér. Arról volt szó Majd megöregszünk S még ennél is többet hallgatunk. Kondért kavarsz, a srácok nőnek. Elballagnak és aztán... mi is ballagunk. Most itt állok a Duna partján. És búcsúzom. Slaftdrink: ezt is tőled tanultam. Egy utolsó korty búcsúpálinka. Majd a vízbe öntöm. A vízbe, melyet soha nem mertem volna átúszni, ha te nem tartasz velem. Ezek a habok nemrég még a komáromi híd alatt futottak. Összekötik az otthonaid. Egyesítik a hazád. Azt mondtad, búvárpalackkal a hátadon, mélyben érezted magad igazán szabadnak. Hát most elillansz közülünk drága barátom víz hátán a széllel. Szabadon. Még mindig fohászkodom, engedd, hogy felébredjek Istenem.

(2007. április 19.)