Béládi Miklós Sánta regényéről

Az ötödik pecsét szenvedélyesen kérdez: kutatja az emberi sors átfogó erkölcsi igazságát. Igazi célja azonban nem a válasz fogalmazása: olvasóját is döntésre, válaszra akarja bírni. A regényben jószerint semmi sem történik, és az ideje rendkívül szűkre szabott: mindössze két estére és éjszakára terjed. Szereplőinek nem ismerjük múltját, jövőjüket is képzeletünkre bízza – annyit látunk belőlük, amit beszélgetéseik elárulnak. Hősei közönséges, mindennapi emberek, szabatosan megmintázható róluk a szociológiai kispolgár típusa. A gondolati tartalom sem lehet ennélfogva különlegesen tömör, vagy éppen elvont. A regény, ha egyes részekre figyelünk, sehol sem emelkedik a hétköznapi pesti kispolgár gondolkodási – szellemi szintje fölé. A történet a második világháború vége felé, Pesten játszódik. Különös tulajdonsággal nem rendelkező emberek ülnek együtt egy vendéglőben; összeszokott asztaltársaság esti beszélgetésének, minden cél nélküli időtöltésének vagyunk tanúi. Éppoly természetesen folyik a szó borfajtákról vagy cigarettáról, mint a világ rendjéről. De az író minden jelentéktelenségnek szerepet adott, és a kocsmai terefere meghatározott cél felé tart. Egy gondolati középpont mágneses erőtere vonzza magához mind láthatóbban az ide-oda hullámzó beszélgetést. Ezek az emberek bezárkóznak a maguk kis szűk köreibe, megszokott tennivalóik ritmusa szerint élnek, és oly jelentéktelenek, hogy a történelem nélkülük folyik. A befejezésben azonban mindegyik szereplőnek dönteni kell, mégpedig a legembertelenebb körülmények között. Az ötödik pecsét végül is azt rajzolja, hogyan viselkedik az átlagember, ha akarata ellenére a történelem színpadán összeütköző erők középpontjában választania kell az élet alapkérdései között, és nem élheti tovább a maga egyéni életét. A világ egyik törvénye, hogy a kívülmaradónak is döntenie kell jó és rossz, becsületes és becstelen között. Ezeket az embereket a történelmi körülmények börtönbe zárják, igazán szabadnak soha nem érzik magukat. Hősei újra meg újra azt feszegetik, mi lehet az élet legsimább módja, melyik magatartás a legveszélytelenebb. A többség az óvatosságra szavaz: jobb észrevétlennek maradni, „terepszínűvé” válni. A kisember csak így vészelheti át az időket. A beszélgetésbe az addig hallgató Gyurica Miklós órás története hoz fordulatot. Elmond egy jelképes mesét a rabszolgáról és a nagyfőnökről. Ez a mese a regény történetfilozófiai magva, az emberiség fejlődésének klisészerű ábrázolása. Az órás – de az író szerint is – ez a világ alapképlete. És eszerint kell mindenkinek választani, hogy szenvedő igaz ember lesz, vagy mások gyötrelme árán boldogságot vásárol magának. A jelenlevőket mélyen érinti a hallgatag, köplönc Gyurica története. Egyikük ki is mondja – „aki meghallotta, annak válaszolni kell. És nincs felmentés, és nem nyugodhat, ameddig nem válszolt.” Hazamenet és otthon is ezen a kérdésen tűnődnek – és egyikük sem vállalná a rabszolga erkölcsös, de szenvedéssel teli sorsát. Egyedül Gyurica az, akiről itt megtudjuk: ő már ezen a kérdésen nem tűnődik, mert már választott. Házában gettóból kimentett gyerekeknek rendez be menedéke, egyedül vállalva minden evvel járó gondot és veszélyt. Sánta az abszurditásig vezeti a gondolatsort, az ember nem szabad – mondja – társadalom és egyén teljességgel feloldhatatlan ellentmondásba került. A hatalom elidegenedett és az egyén nem őrizheti meg szuverenitását, csak szenvedés vagy pusztulás árán. Erre céloz a cím is: „Ne tartóztasd meg magadat a szenvedéstől, hogy jó lehess és ott légy majd azok között, akikről János jelenéseinek angyala feltöri az ötödik pecsétet.” Az író olyan helyzetet teremtett, melyben nem a cselekedet, hanem a szenvedés lehetett törvényszerűen erkölcsös. A jó eleve hátrányos helyzetben van, a világnak ezen a rendjén pedig a cselekvés sem változtathat. Ez az apriori feltételezés viszi legerkölcsösebb hősét, Gyuricát a meghasonlást előidéző helyzetbe. Gyurica elvesztette becsületét társai előtt és belülről is összetört. A reménytelenség apokalipszisában – Gyurica félőrülten vonszolja magát az égő városon át: a világ poklában a maga poklát. Aki tettekkel akarta a jót kivívni, és legmagasabbra tört – az bukott a legmélyebbre. Szótlanul kell szenvednünk – úgy, hogy a világ ne tudjon róla – tehát még erről az elégtételről is mondjunk le – ez Az ötödik pecsét etikai és történet-filozófiai parancsa. A világ mi bennünk van és bennünk az erkölcs is. Ne a világot, hanem magunkat váltsuk meg – ezt mondja ki Keszei figurája is, ez a betegesen rajongó megszállott. A szenvedésben oldódnak fel a világ ellentétei – így juthatunk ki sorsunk zsákutcájából, abból a dilemmából, amibe a mai ember került. Az élet egyik rossz típusa a viszonylag korrekt életstílust engedélyező meghunyászkodás, a kispolgári konformizmus, midőn a kis-világ nyugalmának érdekében az ember hozzáhasonul az ál-erkölcshöz. De nem ér többet az sem, ha a legjobb indulattal is, nemes eszmék jegyében cselekvéssel kíséreljük meg a kitörést: a jó érdekében tenni rosszat is kell. Az erkölcsi jó a szenvedésben találhat magára.

(2006. november 14.)