Schell Judit

Bíznak benned. Kezdjük a beszélgetést a bizalommal, ami nélkül szerintem nincs színház, és aminek jelképe is lehet a Sárga liliom sodró lendületű táncjelenete, ahol többször egymás után hátraveted magad, hogy aztán a mulatozó katonatisztek közül elkapjon valaki. Öröm nézni, milyen bátran, milyen lendülettel veted magad a „semmibe”. Valóban kell hozzá bizalom. Tudni kell, hogy bármi történjék is, a kollégák elkapnak. Másrészt meg fel kell készülni, hogy ha mégsem, akkor melyik testrészemet fogom beverni. A legfélelmetesebb, amikor a nézők felé dőlök, mert akkor egy lépcső tetején állok és elég nagy a szintkülönbség. Ráadásul Hevér Gábornak még rendet is kell teremtenie a székek, asztalok között, hogy ha valami baj lenne, ne a szék támlája álljon a hátamba. Emlékszem, Gubás Gabinak volt egy jelenete a Radnótin: ő egy asztal tetejéről csinálta ugyanezt, és egyszer nem értek oda... Szóval, minden benne van a pakliban, de mindent pontosan kiszámoltunk és sokat gyakoroltuk. De sose lehet tudni. Mindenesetre én nagyon élvezem ezt a jelenetet. Látszik is. Nagyon elszántan csinálod. Civilben volt már, hogy nem kaptak el? Igen, azt hiszem. Volt egy házasságom, ami válással végződött. Mondhatjuk úgy is, hogy nem kaptak el, puffanás volt a vége. De addig jó, amíg az ember fontolgatás nélkül mer eldőlni. Szeretek gyorsan dönteni. Van úgy, hogy nagyon körültekintő vagyok, de ha valamit elhatározok, akkor belevágok, lesz, ami lesz. Közben arra gondolok, hogy ha mégis adódik valami probléma, menet közben majd megoldom. Néha nem sikerül. A Radnótiból is így jöttél el? Belevetetted magad a váltásba? Nem, azt azért megfontoltam. Nyolc évig voltam a Radnótiban. Az utolsó évben kezdett érlelődni bennem, hogy ideje lenne váltani. Először csak vendégszereplésekre gondoltam, mert addig kizárólag a Radnótiban játszottam, de aztán úgy adódott, hogy el is jöttem. Tetszett nekem, hogy Bálint András gratulált ehhez a lépéshez és sok sikert kívánt neked. Hogy érzed, mennyire volt ez őszinte jókívánság? Szerintem teljesen őszinte volt. Mert, úgy hiszem, nem árultam el senkit. Sem őt, sem a színházat nem állítottam megoldhatatlan feladat elé. Sokat kaptam a Radnótitól és én is próbáltam mindent megadni, ami tőlem tellett. Nagyon szép dolgokat játszottam ott és a színháznak is egy nagyon jó időszaka volt az. Szerintem mindenki kapaszkodik a saját színházához, de ha egészséges a színházi élet, akkor azért van átjárás a színházak között. Éppen Bálint Andris mondta nekem, hogy a színészek hét- nyolcévente szoktak váltani, hogy képesek legyenek megújulni. Nem lehet harminc évet eltölteni egy helyen. Illetve lehet, de akkor a kollégáknak kell cserélődniük az ember körül. Úgy tudom, hogy Bálint András mindezek ellenére bátor döntésnek mondta az elhatározásod. Igen, mert most éppen olyan időket élünk, amikor nem könnyű színházat váltani. Nekem nagyon jó helyem volt a Radnótin és – végül is - az ismeretlenbe jöttem el. Konkrétan hogyan történt a váltás? Jordán Tamás megkeresett. Ismert engem, játszottunk együtt a Sirályban, rendezett a Máli néniben. A Zűrzavaros éjszakát is ő rendezte, amibe én egyszer beugrottam. Azt találtad a Nemzeti Színházban, amire vártál? Igazság szerint nem volt konkrét elképzelésem. Arra vágytam, hogy más emberekkel is dolgozhassak. Más kollégákkal, más rendezőkkel. És ez teljesült is, iszonyú sokat dolgoztam. A Sárga Liliom bemutatójáig lényegében minden nap próbáltam. Bemutató után azonnal olvasópróba. Ilyen velem eddig még nem történt. El is fáradtam rendesen. Ugyanakkor a sok munka nyilván fel is dobott… Persze, ez a legjobb, ami színésszel történhet. Hihetetlenül sokféle tudsz lenni. Minden szerepedben egészen másnak láttalak. Erre nem figyelek külön, nem tudom, hogy belebújok-e egy szerepbe vagy átlényegülök, csak azt tudom, hogy nagyon ösztönös ember vagyok. Mikorra szoktál elkészülni a szerepekkel? A premieren már minden rendben és végleges? Á, dehogy. A szerepek folyamatosan változnak még az előadások során is. Minden előadásoknak és minden alakításnak van nehezebb része, ezek jó esetben fejlődnek. De egy előadás és a szerepek nagyon ritkán „készülnek el” a próbafolyamat alatt. Talán az egyetlen kivétel eddig, amikor úgy éreztem, hogy a premierre elkészültem, az a Kripli volt. Már a bemutatón biztonságban éreztem magam. Minden percben tudtam, mi a dolgom. De – természetesen - a Kripli is rengeteget változott az előadások során. De ez nem baj, e nélkül talán meg is unnám az egészet. Szeretek minden este valami újat belevinni a szerepbe. De ez nem tudatos elhatározás, csak minden nap másként reagálnak a kollégák, más az aznapi hangulat, más benyomások érik az embert. Szeretem, ha a darab alakul. És ez annál jobb, minél jobban ismeri az ember a kollégákat: a Györgyikében például, amikor a színpadon kettesben maradtunk a Kulka Janival. Ott nagyon működött ez az érzés, de nem is csoda, hiszen mi már „egymásba fektettünk” kilenc évet. Az a jó, ha ugyanez képes kialakulni a többiekkel is. Én ezt a folyamatot szeretem a legjobban. Tehát szeretsz próbálni… Nem, én nem szeretek… Tényleg? …én játszani szeretek. Nem szeretem megszülni a szerepet, nem szeretek gyötrődni vele, ezt-azt kipróbálni, ugyanis nem szeretem magam hamisnak érezni. Pedig ez egy próbafolyamat alatt elkerülhetetlen. Hiszen ki kell próbálni a rosszat is, mert ezt is elvárják az embertől. Én meg nem szeretem a rosszat próbálni. Tudom, hogy ez nem pozitívum, mert így esetleg olyan utakat sem próbálok keresni, ami végül jó irányba vinne. Akkor elég érdekes lehetett számodra a Sárga liliom próbafolyamata. Ahogy én láttam, Mohácsi János elvárta, hogy a színészek mindent kipróbáljanak. Talán kívülről így látszott, de valójában pont fordítva volt. A Mohácsi éppen azt mondta, hogy ne próbáljuk. Ne próbáljunk abban az értelemben, hogy kész, félkész patronokat sütögessünk el. Folyamatosan ezt mondogatta. És addig mondogatta, amíg az emberből előjött valami új és igazabb, amit aztán persze kipróbált. A lényeg, hogy a János mindent nyitva hagyott, heteken keresztül semmiben sem állapodtunk meg. Annyira megnyitotta a csapokat az emberekben, hogy mindenki elkezdett improvizálni, szövegeket, mondatokat kitalálni… Én például annyira felszabadultnak kezdtem érezni magam a próbákon, hogy egy csomó olyan bátor dolgot csináltam, amit soha nem tennék meg, akkor sem, ha a rendező kérné. De így, hogy ő nem kért semmit, nem voltam semmire kényszerítve, így kipróbáltam. Pl. ha azt mondta volna, hogy, énekeljem ki a magas cét, biztosan nem mertem volna, de mert soha nem kért ilyet, egyszer megküldtem. Mi tagadás, rettenetes volt, de legalább kipróbáltam, mert nem éreztem semmilyen kényszert. De hát éppen ez a próba lényege, nem? Hogy más lesz a helyzet, másként mondod el a szöveget, ahogy változnak a többiek… Nem, nem minden esetben ez a próba. Van, amikor az ember nem tud így kinyílni. A rendezők egy része nem inspirálja a színészt arra, hogy új dolgokat találjon ki. A színésznő, mármint én, meg elég lusta. Szóval magamtól én olyan nagyon nem erőszakoskodom… Magyarán, te erőskezű rendezőkkel szeretsz dolgozni, akik mindent megmondanak. Ez sem igaz. Mondjuk úgy, hogy a Mohácsival például szerettem próbálni. Teljesen új volt számomra, ilyen típusú rendezővel még nem dolgoztam. A Gothár Péter volt kicsit hasonló, de ő azért jobban megmond, megköt dolgokat. Meg ő nem mondja, hogy ne próbálj. Ő az első próbán már azt mondja: na, mutass valamit. Attól meg a frászt kapja az ember: mert, hát mit is mutasson? Én azt a rendező típust szeretem igazán, amelyik sokat beszél a szerepekről. A Valló Péter például ilyen. Mindig nagyon fölkészül és nagyon sok jellemzőjét mondja el a szerepeknek. Megpróbál egy képet fölépíteni a színészekben a szerepről, amihez aztán hozzátehetjük a saját elképzeléseinket. Tehát másként, de ő is megnyitja az ember fantáziáját. Szerencsére olyan rendezővel még nem dolgoztam, aki csak annyit mond, hogy menjél jobbról balra: azt nem tudom, hogyan viselném. Részletesen kitalálod magadnak a szerepeket? Tudnád jellemezni, hogy ez vagy az az ember milyen? Utólag igen, de a jellemrajz mindig színesedhet A Holnap reggel Lehotay Máriája például előadásról-előadásra változott. A Györgyikében Anna sokkal közelebb állt hozzám. Kicsit hasonlított Olgához a Három nővérből, bár Anna nem ad föl semmit. Eddig a Czilleiben játszott szerep állt talán a legtávolabb tőlem. És Lady Anna? Küzdelmes szerep, de nagyon szép. Gondolom, a legnagyobb küzdelmet az jelenti, hogyan lehet nagyjából negyed óra alatt érzelmileg hátraarcot csinálni. Elfogadni a gyűlölt férfi közeledését. Igen, mégpedig úgy, hogy mind a két pólus igaz legyen. Valló Péter ezt úgy jellemezte, hogy a nőkben nagyon erősen él a túlélési ösztön. Lady Anna pedig elsősorban élni akar. Azon az áron is, hogy amellett a férfi mellett kell élnie, aki kiirtotta az egész családját. De ez a szerep azért is nehéz, mert Lady Anna már az első mondatot is igen felfokozott lelkiállapotban mondja. Alig kezdődik el a darab, és már ott vagyunk a temetésen, tehát nem lehet fokozatosan felépíteni a szerep ívét. A színfalak mögött pedig nem könnyű az embernek feltornáznia magát. Ráadásul ez a drámairodalom egyik legismertebb jelenete, amiről minden kollégának volt egy olvasata, egy előképe. Így aztán elég sok tanácsot kaptunk. A fiúk a Kulka Janit, a lányok, talán kevésbé intenzíven, de engem instruáltak. Elég erősnek kellett lenni ahhoz, hogy hű maradjak a saját elképzelésemhez és a rendezői instrukciókhoz. Remélem, hogy a nézők úgy érzik, sikerült, sikerült valami egységeset létrehoznunk. A Boldogtalanokban játszott szereped gyökeresen különbözik az összes eddigitől. Szerintem is. Füst Milán Zseniálisan írta meg a darabot. A befejezetlen mondatokban, a kipontozott részekben ott van egy másik színdarab, amit nekünk kell hozzátennünk, továbbgondolnunk. Tele van titokkal. Így visszanézve, úgy érzem, nem is sikerült mindet megfejtenünk, sajnos. De nagyon szeretjük, és ez látszik az előadáson. Úgy érzem, a közönség is szereti. Számodra milyen Törőcsik Mari partnerének lenni? Az egyik előadáson volt olyan érzésem, amikor ültök a konyhaasztalnál, te eszed a szendvicsedet, ő pedig beszél hozzád, szóval, volt olyan érzésem, mintha nem csak, mint a szerep szerinti anyósodra néznél rá. Mintha az bujkált volna a tekintetedben, hogy „elképesztő, milyen jó színész”. Van ilyen? Gondolok ilyenre, de legfeljebb a darab előtt és után. Nem lenne jó így kizökkenni a szerepből. Akkor ez nyilván a saját érzésem volt… Persze, az ember tesz különbséget, meg érzi is a különbséget. Nagyon nem mindegy, hogy kihez beszélsz a színpadon, hogy kinek a szemébe nézel. És az embernek simogatja a lelkét, ha egy ilyen szempár néz vissza rá. Ha már a tekinteteknél tartunk, a legtöbbet talán Kulka János szemébe néztél eddig, de most erősen felzárkózott László Zsolt. Milyen érzés az ő szemébe nézni a színpadon? Nagyon jó. A Zsolt zseniális színész. Ritka jó dolog vele dolgozni. Hihetetlenül érzékeny és pontos, nagyon lehet vele menni… Természetesen nem azt szerettem volna, hogy másokról mesélj… De nagyon szívesen, sokkal inkább, mint magamról… Azért kérdezek ilyeneket, mert úgy vélem, hogy a közönség fogadtatásán túl, számotokra a tehetséges partnerek tehetik igazán emlékezetessé az előadásokat. Igen, ez pontosan így van. És itt igazán nem panaszkodhatok. Ha jól számolom, a hét szerepben összesen nem láttak annyian, mint a „Csak sex és más semmi című filmben. Ez hogyan érint? Ilyen az élet. Amikor megkaptam a Jászai-díjat, egy újságíró föl nem hívott, nem úgy, mint amikor ellopták az autómat. Hallottam a büfében, amikor a film bemutatója után Kulka János büszkén mesélte a kollégáknak, milyen jó vagy a filmben. Hogy rég látott egy ilyen erős karaktert ennyire jól érvényesülni a vásznon. A többiek is látták? Elmondák a véleményüket? Igen, igen, nagyon sokan jöttek és gratuláltak. Sőt, szembedicsértek, szóval megkaptam a magamét… Azt mondták, hogy büszkék voltak rám. Ez nagyon jólesett. Szóval most híres és nagy filmszínész lettél… miért nevetsz? Hát…, nem tudom, hogy milyen nagy…, mondjuk, talán kicsit ismert, minden lapnak nyilatkoztam. Inkább az a jóérzés, hogy ilyen rengetegen megnézték, már a bemutató hónapjában, és azóta is tartja a népszerűségét. Közzétettek egy felmérést, ami szerint decemberben minden országban csökkent a mozik nézőszáma, egyedül Magyarországon növekedett. És ez a mi filmünknek köszönhető. Akkor, tele a fiókod szerepajánlatokkal? Dehogyis. Viszont, a szerepért megkaptad a filmkritikusok díját, amihez szívből gratulálok. Melyik díjadra vagy a legbüszkébb? Ha a filmes pályámat nézzük, akkor természetesen erre. Ha a színházi pályámat, akkor a színikritikusok díjára, ha meg az egészet nézzük, akkor a Jászai Mari-díjra. Ezek szerint, a nagy váltás után is jól alakul a pályád... Úgy érzem, igen. És a társulat is jól alakul. Jót tettek a nagy munkák, mint a Sárga liliom, a III. Richárd. Az ilyen produkciók alakítják ki azt a közös nyelvet, ami aztán minden előadáson jótékony nyomot hagy. Eöri Szabó Zsolt

(2006. február 22.)