Oidipusz király

Az Oidipusz király egy szörnyűséges bűn tettesének kiderítéséért folytatott nyomozás feszült izgalmú története, a legelső „krimi” a világirodalomban. Thébában járvány dúl, és ez a kétségbeejtő jelen a múltból fakad. Miért küldték az istenek a városra a halálos vészt? A Kar újra a város egykori megmentőjeként tisztelt királyától, Oidipusztól reméli a megoldást. Kreón, a király sógora azt a jóslatot kapja, hogy a romlást a városra Laiosz király gyilkosának jelenléte hozta. Oidipusz átokkal sújtja a gyilkost, és parancsot ad az elfogatására. A meg nem alkuvó, keményen igazságért küzdő király nem hőköl vissza, bármilyen ijesztő lesz az eredmény. És az derül ki, hogy – bár nem tudott róla – ő maga volt annak idején a tettes: ő ölte meg apját, és ő vette feleségül saját anyját. A vérfertőzés büntetése pedig megvakíttatás. Oidipusz itt se hátrál: maga hajtja végre az ítéletet, megvakítja magát és elhagyja királyi székét. Teirésziász, a jós hiába lát mindent előre. Senki se hallgat rá, nem tudja ő se megállítani a saját tragédiája felé siető hőst.”

Rusznyák Gábor a magyar rendezői középnemzedék egyik legfontosabb tagja, aki azonban előadásaival mind ez idáig nem tartozott a magyar színház mainstreamjéhez. 1976-ban született, 1994-ben tanítói, 2000-ben színházrendezői diplomát szerzett. 2000 és 2001 között Magyarország egyik legnagyobb kőszínháza, a Vígszínház tagja, 2002 és 2003 között az egyik legfontosabb határon túli magyar társulat, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze, 2003 és 2010 között a kaposvári Csiky Gergely Színház rendezője, majd főrendezője. Előadásait elmélyült elemzőkészség, sajátos és markáns térképzés, a klasszikus szövegek új fénytörésbe állítása, új értelmezési horizontok megnyitása, kortárs valóság(ok)ra való folyamatos reflektálás jellemzi.

A 70 ezer lakosú Kaposvár színháza 1911-ben épült, 1955 óta rendelkezik állandó, saját társulattal. A Csiky Gergely Színház a hetvenes évek magyar színháztörténetének legfontosabb helyszíne: ide érkeztek meg és teljesedtek ki Magyarországon azok a folyamatok, amelyek a világszínházat az 50-es években meghatározták. Túl a formai modernitáson Kaposvár előadásai voltak azok, amelyek a kommunista rezsim elleni burkolt tiltakozást, a hatalom háta mögötti összekacsintást jelentették. A színházat olyan nemzetközi hírű alkotók fémjelezték, mint Babarczy László, Ascher Tamás vagy Zsámbéki Gábor. 1982-ben részben a Csiky Gergely Színház tagjaiból alakult meg a huszadik század utolsó két évtizedének legjelentősebb magyar színháza, a Katona József Színház.

A kaposvári teátrum jelenleg keresi saját útját, profilját. 2007-ben nyugdíjba ment Babarczy László, aki harminc évig vezette a társulatot, s azóta mérsékelt sikerű, művészileg, stilárisan is vegyes évadok állnak a Csiky Gergely Színház mögött: kommersz, kétes értékű szórakoztató előadások éppúgy megtalálhatók a repertoáron, mint művészszínházi produkciók: 2009-ben például Anatolij Vasziljev rendezett Kaposváron.

Az Oidipusz király Jon Fosse átiratát és Szophoklész szövegét egyformán használja, s mintegy 70 percben kortalan krimiként meséli el Oidipusz történetét. Szöveg, mozgás (kvázi koreográfia) és zene szerves egységéből olyan előadás épül, ami mindenféle erőszakolás nélkül vonatkoztatható a jelenkorra, de tulajdonképpen bármely korra. A kaposvári Oidipusz király nemcsak a kortalanítás aktusával ró komoly feladatot a befogadóra. Finom kulturális áthallásoktól hemzseg az előadás, elég csak Fodor Viola lépcsősen emelkedő, amfiteátrumra-arénára emlékeztető, de négyszögalakban épülő díszletével példálózni. A színpadképnek rituális jelleget adnak a stúdió karzatáról lelógatott, fehér zsinegen függő (státusz)szimbólumok – csontok, sípok, harangok, pajzsok, satöbbik –, melyeket az arany maszkkal eltakart arcú műszakiak (az emberekkel játszadozó istenek?) lógatnak be, húznak fel az előadás adott pontjain. Az emblematikus tárgyak az idő előrehaladtával világosan jelölik ki a szereplők rendjét, rangját, milyenségét – a jelképek felfejtésének belső kényszere, a jelentésrétegek bővülése és/de egyszerűsödése képes folyamatos intellektuális izgalomban tartani a nézőt. A produkció azonban nem enged el a puszta szövegpárhuzamokkal, -áthallásokkal. Rusznyák egyértelműsíti, hogy nemcsak velünk, de rólunk is beszél: mi vagyunk a thébai nép, a kar egy-egy tagja közöttünk ül; a nézőtérről érkezik (és oda is tér vissza) „majdnem civilben” Teiresziász és a két pásztor, aki hajdan Oidipuszt dajkálta. Az előadás hermetikusan zárt, pontos és következetes esztétikai rendszer, s egyúttal izgalmas bűnügyi történet.