Nehéz dráma

A darab főhőse Háy János mindenkori főhőse: a vidékről tizenévesen Budapestre kerülő fiatalember, aki szülei egyetértésével, sőt támogatásával megszakítja a végtelennek tűnő családi láncot, kiszakad az otthoni fészekből, „különb" lesz, mint ősei, megváltja a nemzetséget stb. Aztán az illúziók kicsorbulnak, ahogy kell. Régi otthonát elveszíti, újat a nagyvárosban nem lel, noha minden próbálkozása arról szól, hogy megteremtse „saját életét". S ez a saját élet a törvény és véletlen által meghatározottan kétségbeejtően kiszámítható: kudarcos visszatérés, alkohol és magány, bukás és halál.

... hogy hogyan is kéne élni. Élnünk. Ezt kérdezi Háy. Kérdezi. Nem mondja. Mert nem tudja. Mi sem tudjuk, mi is csak kérdezzük. Hogy hol basszuk el. Ha egyáltalán. Mert hiszen csak élünk. És abba ugye bele szoktunk halni. Mások legalábbis. Ez idáig mások. Mi is megyünk persze arrafelé, merthogy nekünk is benne van ez a pakliban. De még nem ez a lap következik. És hogy ne ez következzék, mentjük át magunkat a holnapba, a holnapokba. Szerelemmel, melóval, alkohollal, apró hazugságokkal, öncsalásokkal. Mindannyian így. Felbukkantunk, szépek és ártatlanok voltunk, és mondták rólunk: ebből a gyerekből lesz valami. Aztán lett, meg nem lett. De mi is az a valami? És mi a nem valami? Már nem vagyunk olyan szépek és ártatlanok, de megyünk előre. Ami merre is van. Például a híd felé, hogy a korlátján átfordulva miénk legyen a zuhanás. A zuhanás káprázata a faleveleken megcsillanó fényfoltokkal, és a megérkezés a hideg kövekre, a földre. A vége. A pakliból a mi lapunk.

Háy sajátos szikárabb és szigorúbb nyelvezete vegyülve a komédia színeivel felcsillantja a magyar ember tragédiáját.

 

„…Sebzettek, sérülékenyek esendőek vagyunk, de éppen esendőségünkön keresztül tudjuk egymást megérinteni. Csakhogy olyan korban élünk, amelyben az esendőséget el szokás tagadni. Ez szerintem ember- és létellenes gondolkodás. Az esendőség a létezés alapélménye. Éppen ez teszi lehetővé, hogy ne rettegjünk a másiktól. Mert egyikünk sem tökéletes. A tökéletes félelmetes – és érdektelen, unalmas. Azért szánt az Úr csak hat napot a teremtésre, mert nem akarta, hogy tökéletes legyen.”

(Háy János, író)

 

„… Ebben a történetben beteljesedik valami, mert érezzük, ez az ember mintha már régóta ki lett volna jelölve a halálra. Járkál saját életében, már jó ideje nincs is mit keresnie. Amikor utoljára elindul az anyjától, nem meghalni megy, de mintha érezné, hogy ennek vége. És furcsa talán, de ez mintha nem is lenne baj. A végzet teljesedik be, amikor meghal.”

(Mucsi Zoltán, főszereplő)