FEL A MEDVÉRE, A FA NEM JÁTÉK!

Tisztelet Hazug Pistának és Szamár Jóskának

Az énekes, mesemondó most a hangyász vérmedvék szokásainak leírása ürügyén fordítja ki a világot, hogy rejtekébe pillantsunk. Pincét ás, hogy tornyot emeljen. Nyílvesszeit, szavait most is kéjjel húzza hátra, hogy azok, legalább mire a só megnyüvesedik, láthatárig repüljenek. Berecz még tudja a feledésbe merülő dzsungeltörvényt: ha medve hátára hulltál, a fülit szorítsd meg jónyugodtan, lép az úgy, mint a huszárló. Az is az emlékei közt van, hogy jobb így, medvegelve száguldozni - mintha a nyakadba makkfa dőlne - vitézül!

A mesék nagy része abból a gyergyói dzsungelből származik, melyről egy gyergyószentmiklósi általános iskolai dolgozatban ez áll:

„Szamár Jóska és Hazug Pista is Gyergyóalfalunak volt ékessége, két igen tréfás, nagyon jól beszélő ember.” – ismerteti az idézett mesemondókat az előadó. „Szamár Jóska inkább a sziporkákban volt erős, nevét onnan kapta, hogy szamárfogattal járkált mindig. Lenézett ember volt, de a kollektivizálás idején, amikor alkalmatlan emberek úgy érezték, hogy vezethetnek egy egész faluközösséget, akkor ő minden szavával oda tudott nekik pirítani. Ezeket az emlékezetes sziporkáit jegyezte meg a nép, és ezekből különböző meseváltozatok lettek. Éppen olyan volt ő, mint a régi udvari bolondok, hogy rögtönözve tudott csoda-igazságokat mondani. Ezt a módszert már Shakespeare is pontosan tudta, hiszen például Rómeó is ezt mondja egy helyütt (Kosztolányi fordításában): <> Ez a pár sor pontosan leírja, hogy a jó szójátékkal a szellemét kaptatja, és nem a nyelvét koptatja az ember. Na, ezt tudta Szamár Jóska is, a kopott, szamaras ember, aki mások helyett mondta ki az igazságot.”

„Hazug Pista pedig a hosszas, nagy elbeszélések mestere volt.” – fűzi tovább Berecz András. „Neki ugye, a neve is mutatja, hogy milyen típusú mesékkel foglalkozott, mert ez a mostoha világ az ilyen elrugaszkodott, szárnyas beszédeket egyszerűen csak hazugságnak nevezte. Hazug Pista bácsi mindenkitől távol lakott, és akik arra jártak, mind vittek neki pálinkát, túrót, sajtot, kenyeret, ő pedig leültette őket egy fatönkre, vagy egy pokrócra, és mesélt nekik. Bolondos, szép meséket, amolyan háriádákat, hiszen tudományos szó is van már erre. Ő egy nagyotmondó mesélő volt, aki úgy forgatta a világegyetemet a mutatóujján, mint a futballkapus a labdát. A mesék nagy része saját gyűjtés, hiszen nagyon sokat jártam Gyergyóalfaluban Hazug Pista bácsinál, akit Szamár Jóskáról is sokat faggattam. Vele ugyanis már nem találkozhattam, mert mire rákaptam Gyergyóra, ő már meghalt.”

„Nagyon sokat járom a magyar nyelvterületet, határon túl is, a diaszpórát is. Sokat beszélgetek az emberekkel. Ez a mesterségem legszebbik része, hogy a műsor után összeülünk, Stockholmtól Rómáig, Gyergyószentmiklóstól Szombathelyig, és beszélgetünk. Ilyenkor hallom, hogy a magyar nyelv állapota hol tart. Egyelőre nekem úgy tűnik, hogy a legnagyobb egészségnek Székelyföldön örvend.” – összegzi Berecz András. „Székelyudvarhely, Csík, Gyergyó, a kelet-erdélyi rész. Az ottani magyar nyelv képes a saját erejéből megújulni, és ez nemcsak azzal függ össze, hogy ügyesen és jól beszélnek, nagyon sok szép magyar szót alkalmaznak, amit másutt már nem is ismernek. Azzal is összefügg ez, hogyha beszél valaki, figyelni tudnak rá. Ezt a folyamatos és alapos figyelmet nem mindenütt tapasztaltam, a nagyvárosokban például nincs meg. Meg tudják várni az ügyesen felépített, a szórenddel játszó mondatokat, és még a gyermek is örülni tud neki. Ez nagyon nagy kincs. A nyelvet fenntartani nemcsak a beszélő tudja, hanem a figyelmes hallgató is.”