Boldogságlabirintus 16 Bardo-esztrád két részben

“A világ labirintus, és a labirintus nyílása nem más, mint a világ szépsége. Befelé csalogat mindnyájunkat. És el is indulunk mindannyian, életünk kezdetén, a világ szépségének igézetével. Alig teszünk azonban néhány lépést, máris azt vesszük észre, hogy az szertefoszlott tekintetünk előtt, a labirintus járatai egy-kettőre megsemmisítették emlékét. Nem találjuk többé a labirintus nyílását. Hirtelen úgy érezzük, végzetesen egyedül vagyunk, egyedül menetelünk, elveszítve legközelebbi szeretteink segítségét, de önérzékelésünket is.
Azt sem tudjuk, haladunk-e valójában vagy csupán magunk körül forgunk. Legtöbb társunk elcsigázva adja föl a küzdelmet anélkül, hogy helyzetükről a legcsekélyebb ismeretük lenne.

Kevesen vannak, akik nem veszítik el a bátorságukat, és folytatják útjukat a labirintus belseje felé. És ott, a labirintus középpontjában, Isten várja, hogy fölfalja őket. Istenben átváltozva, Istentől „megemésztve” nyernek ezek kibocsátást, és lesznek ezek után őrállók a labirintus bejáratánál. A nyílás elé állnak, hogy szelíden befelé tessékeljék az arra igyekvőket.” (Simone Weil)

Sámuel Bence festő és költő, a magyar szellemi élet egyik kimagasló személyisége. Ha nem ebben az országban él, Picassóhoz hasonló híresség válhatott volna belőle. Lehetősége volt elmenni, mégis itt maradt. Miért?

Növelte azoknak hosszú sorát, akik ideje korán meghalnak, mert másképp gondolkodnak, látják és mutatják a kivezető utat a balsorsból, ami régen tép, és nem találnak igazi megértésre. Miért?

Hogy lehet élhetőbbé tenni az életet ebben az országban? Mert lehetne. És ha igen, akkor miért nem?