A LOVAKAT LELÖVIK, UGYE? MITEM 16

Maratoni táncversenyt hirdetnek, kifulladásig: az utolsó talpon maradó páros nyer. A maratont a tévé is közvetíti. Kíméletlen küzdelem kezdődik. A versengés során nem csak a résztvevők kimerült teste, hanem eltorzult lelke is elénk tárul. A maraton: mai életünk arca. Ez a maraton mindannyiunkat megráz és padlóra küld.

Az előadás az év legjobb darabja, az év legjobb rendezése (Avtandil Varszimasvili), az év legjobb művésze (Sota Bagasvili), az év legjobb jelmeztervezése (Theo Kukhianidze), valamint az év legjobb koreográfiája (Marjam Alekszidze) kategóriában is díjat kapott.

Sajtóvisszhang: 

Neron Abuladze „A lovakat lelövik, ugye?” előadásról

Előttünk egy önálló, átgondolt grúz dramaturgiai alap, rajta a lesújtó valóság.

Avtandil Varszimasvili, a színpadi szöveg és a színházi előadás alkotója ismét keserű szájízzel gondolkodtat el minket modernségünkről, mindennapjainkról, ezúttal nyíltan, mindenféle „közvetlen vagy közvetett” körítés nélkül.

A színpadkép korszerű, televíziós. A műsort és a résztvevőket legfőképpen érdeklő nyereményt széles körben reklámozták: a győztes páros 100.000 grúz larit vihet haza. Négy résztvevő páros történetéből egy sokrétű, összetett társadalom képe rajzolódik ki. A párbeszédek ügyesen, gördülékenyen megírtak, egymást követő és párhuzamos jelenetsorok váltakoznak, a kompozíció és a művészi szerkezet logikus kombinációvá áll össze. A két felvonásban előadott történetek oly valóságosak, hitelesek és átélhetők, hogy a közönséget a színpadtól elválasztó határvonal megszűnik létezni.

A színpadon a tévéstúdió négy terének avagy szimbolikus istállójának ajtajai nyílnak, a cselekmény különböző pontjain egy-egy házaspár meséli el a történetét.

A szereplők egyéni portréi csoportképekké állnak össze. Az érzelmi nyomás egyre nő, a feszültség a tetőfokára hág, a „kidőlt” résztvevők lassan levonulnak a pályáról, a műsor a végéhez közeledik. A végkifejletben a társadalmi lét teljes súlyával nehezedik a nézőre.

Minden mondat szándékosan pőre, nyers, kíméletlen hatású.

A rendező még a zárójelenetben sem hagy számunkra akár csak mákszemnyi optimizmust... az egyik hősnő a végsőkig kitart, nem esik el, állva marad - mint balsorsú ló a leesett nyergét, úgy vonszolja magával a kidőlt férjét.

Az előadásnak vége, a közönség elgondolkodva hagyhatja el a nézőteret. A cél megvalósult: a rendező lelkük mélyéig megrendítette a nézőket, elvette a nyugalmukat.

Ezzel zárom első benyomásaim - talán mondhatom: kritikavázlatom - ismertetését...

2024. április. 12., péntek, 19 óra, Gobbi Hilda Színpad