Egyre több szerepet alakít a Nemzeti Színházban Szilágyi Ágota: többek között a Bánk bánban, a GRANE – Képzelgések a Peer Gynt nyomán című előadásban, a King Lear Show-ban láthatja őt a közönség. A szatmárnémeti születésű színésznő játszott Temesváron, Újvidéken, a Maladype Színházban, és mintegy másfél éve a tagja a Nemzeti társulatának, ahol – mint mondja – kitűnően érzi magát. Legutóbb a belga Jan Fabre Vér vagyok című középkori tündérmeséjében kapott szerepet, amely állítása szerint nem áll távol attól a kísérletező kedvű színházi munkától, amelyhez már korábban is hozzászokott. Eddigi pályájáról és színházi eszményeiről is kérdeztük Szilágyi Ágotát.
– Egy interjúban olvastam, hogy igazából a családban nem volt előzménye sem a művészi, sem a színházi pályának. Hogyan jött ez az egész?
– Szatmárnémetiben születtem, a szüleim egy Szatmárnémetihez közeli, úgy tíz kilométerre lévő faluból származtak, és amikor beköltöztek városba, számukra óriási dolog volt, hogy vehettek egy kisebb kis lakást egy lakótelepen. Mindent meg akartak adni nekünk, amit ők nem kaptak meg, ezért úgy döntöttek, hogy vesznek nekünk egy zongorát. A nővérem is és én is elkezdtünk zongorázni tanulni, a művészet valahogy így szivárgott be az életünkbe. Nagyon sokáig zongoraművésznek készültem. A színház a zongora mellett úgy jött be, hogy Szatmárnémetinek van egy csodálatos színháza, Harag Györgyről nevezték el a magyar társulatát. Egy igazi kis ékszerdoboz a város közepén, nagyon sokat jártunk az iskolával ebbe a színházba, és nagyon izgatott az a színfalak mögötti titokzatos világ, amit nem látunk ugyan, de amikor felmegy a függöny, egy egész univerzum nyílik meg. Az általános iskolában nagyon sok szavalóverseny volt, aztán színjátszó kör a középiskolában, Nagy Gyula tanár úr vezetésével, és bár iszonyú kíváncsi gyerek voltam, a matematikától kezdve a természettudományokon keresztül tényleg minden érdekelt, de valahogy mégis azt éreztem, hogy ez az, amiben én a legjobb tudnék lenni.
– Talán benne volt az is, hogy sok mindent tartalmaz azért a színház, mint összművészet?
– Igen, sok minden összejön benne. Valószínűleg ez is fontos volt, igen.
– A zene abbamaradt teljesen, vagy azért még jelen van az életedben?
– A zene soha nem maradt ki teljesen, csak a zongorázást hagytam abba. Ez amúgy nagyon furcsa, mert nagyjából 13 éves lehettem, mégis ez egy nagyon határozott és karakán döntés volt, amitől természetesen a család a falra mászott, mert nagyon sok energiát és pénzt öltünk addig bele. Heti zongoraórák, a taníttatás költségei és a többi, de annyira határozottan képviseltem a döntésemet, hogy ezzel vége volt a zongorakarriernek.
– Nem bántad meg azóta sem?
– Nem, semennyire nem. Az, hogy zongoráztam, adott egy alapot a művészetek terén, amiért nem győzök eléggé hálás lenni. Mondják, hogy aki hangszeren játszik, annak a jobb és a bal agyféltekéje valahogy harmonikusabban fejlődik, és én ezt rendkívül jól tudtam kamatoztatni később a színészi munkámban.
– Mondják azt is, hogy nagyon sok mindenre kinyitja az ember elméjét a zenetanulás, s hogy akár még az iskolában is jobban teljesítenek azok a gyerekek a különböző tárgyakból, akik zenét tanulnak, tehát azért nyilván van ebben valami…
– Igen, abszolút így van. A zongora mellé nálam bejött az éneklés is, és az utána meg is maradt. Nyilván a szakmámból kifolyólag is, de nagyon szeretek énekelni, ez a mai napig része az életemnek.
– De gondolom, az is fontos, hogy a színházhoz ugyanúgy kell az a fajta jó értelemben vett alázat és szisztematikus munka, mint mondjuk a zenéhez.
– Igen, és benne van az a fajta repetíció, hogy minden nap ugyanazt a művet kell elejétől a végéig gyakorolgatni, elmélyülni benne. Amiben van egyfajta monotonitás is akár, amit tűrni kell, az elején nagyon nem megy, milliméterről milliméterre kell haladni az anyagban, és akkor egyszer csak megszületik valami, ami pár héttel vagy hónappal azelőtt még lehetetlennek tűnt.
– Hogyan fordult komolyra a kezdeti érdeklődés a színház iránt?
– Ez a középiskolában dőlt el, ahol volt egy nagyon jó színjátszó kör. A Kölcsey Ferenc Gimnáziumban ezt Nagy Gyula tanár úr vezette. Hetente minden csütörtökön összejöttünk, és komoly munka folyt. Körülbelül tizenegyedikes koromban döntöttem úgy, hogy akkor megpróbálom a felvételit a Színművészetire, és elsőre felvettek Marosvásárhelyre.
– Milyen volt ez az időszak? Kik tanítottak?
– Ez nagyon nagy sokk volt számomra, nagyon nagy változás. Egyrészt Szatmárnémeti és Marosvásárhely között iszonyatosan nagy a távolság, és nehéz volt eljutni oda-vissza, körülbelül 8–9 órás vonatút vezet odáig. Elválni a szülőktől, az otthontól, amikor addig valahogy minden olyan könnyedén ment nekem. Ott volt az első nagy csalódásom, hogy talán nem megy mégsem minden olyan egyszerűen, mint ahogy én gondoltam. Az első év az ilyen szempontból nehéz volt, mert nem találtam a helyemet egyáltalán. Az osztályunkban nyolc lány és négy fiú volt, és mindenki nagyon mást gondolt, mindenki egyéniség volt. Nehezen gyúródott össze az a kis csapat, de aztán az évek alatt igen jól összeszoktunk. Más osztályokkal ellentétben, akik negyedév végére szétestek, mi éppen ellenkezőleg, összekovácsolódtunk. Killár Kovács Katalin volt az évfolyamvezető tanárunk, az akkori dékán, Kovács Levente felesége. Ő egy olyan színésznő volt, aki a betegsége miatt nem tudott kiteljesedni a művészetében, de pontosan ezért nagyon sok ideje volt ránk, és nagyon-nagyon odafigyelt mindenkire. Minden este 6-tól 10‑ig együtt voltunk, és rengeteget dolgoztunk vele. Igazi „tyúkanyó” volt a számunkra, sokszor lelki támaszt is nyújtott, amire nagy szükségünk volt, hiszen éppen csak kikerültünk az otthoni fészekből, tulajdonképpen semmit nem tudtunk az életről. Szívesen emlékszem vissza Gyéresi Júlia beszédtanárnőnkre, aki szintén sokat foglalkozott velünk, nagyon jó volt a vele való munka. Nem csak a beszédtechnikát illetően, mert ő egy igen komoly nő volt, sok tapasztalattal bírt és sokat segített nekünk. Majdhogynem baráti beszélgetéseink voltak vele.
– A marosvásárhelyi színművészeti képzést manapság nagyon színvonalas műhelynek tartják. Mennyire voltatok benne az erdélyi és a magyarországi színházi vérkeringésben?
– Akkoriban nem volt az a nagy jövés-menés, mint mostanában. Az igaz, hogy volt olyan programja a Színműnek, hogy minden évben egy-két osztályt elhoztak Budapestre, és akkor be is mentünk az itteni egyetemre, részt vettünk néhány órán, de nem velünk foglalkoztak, hanem egyszerűen csak látogatók voltunk, néztük, hogy mások hogyan dolgoznak. Nyilvánvalóan elmentünk néhány olyan előadásra is, amit a tanárok válogattak nekünk. Két Krétakör-előadást is megnéztünk, a Vígszínházban is jártunk. Ezeken kívül csak abból érzékeltük, mi történik a magyarországi szakmában, hogy jöttek néhányan Marosvásárhelyre rendezni, például Bodó Viktor.
– Sokat szokták emlegetni, hogy a román színház más szemléletű, mint a magyar, és ez hatással van az erdélyi társulatok munkájára is. Látsz markáns különbségeket?
– Nyilvánvalóan hatással van az erdélyi színjátszásra a román színházi világ, és szerintem kimondottan jó hatással van rá, de nem érzékelek túl nagy különbséget a budapesti és az erdélyi színházak munkája között. Valószínűleg korábban nagyobb volt a különbség, de ez egyre kevésbé jellemző.
– Temesváron voltál a pályakezdő éveidben, aztán Újvidékre kerültél. Hogyan jött ez a nagy „ugrás” egy harmadik országba, Szerbiába?
– Amikor végeztünk Marosvásárhelyen, eldöntöttem, hogy oda megyek, ahová hívnak. Temesvárra hívtak, és boldogan mentem, mert azt éreztem, hogy az első pár év az nagyon fontos, legalábbis olyan értelemben, hogy még véletlenül se üljön az ember a kispadon, mert akkor teszi le az alapokat. Azt gondolom, bevált ez a fajta gondolkodás, mert onnantól kezdve tizenvalahány éven keresztül állandóan a színpadon voltam, és ez egy stabil alapot adott. Azt gondolom, a mostani munkám is abból is táplálkozik, amit azokban az években tapasztaltam vagy tanultam. Három évet voltam a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban, és egymás után kaptam a szerepeket, egyre nagyobbakat és nagyobbakat. Ott találkoztam László Sándorral, az Újvidéki Színház akkori igazgatójával. Volt két közös munkánk is a temesvári színházban, és annyira „egymásba szerettünk” szakmailag, hogy meghívott a társulatába, mert úgy gondolta, hogy pont egy ilyen színésznőre van szükség, amilyen én vagyok. És akkor valahogy a magánéletem is éppen úgy állt, hogy el akartam menni Temesvárról. Nagy volt bennem a kalandvágy, vágytam az őrületre, hogy elszakadjak mindentől, ami otthon van, és hogy kipróbáljam magam egy másik társulatban, amely már akkor is igen erős társulat volt. Nagyon izgalmas dolgokat csináltak, és úgy néztem föl rájuk, mint példaképekre. Meg is lepődtem, amikor meghívtak, sőt meg is ijedtem picit, hogy vajon meg tudok-e felelni az elvárásoknak. Az első szerepem Margarita volt a Mester és Margaritában. Nekem Bulgakov regénye már középiskolában alapműnek számított, azóta is vezeti nálam a toplistát. Ezért amikor László Sándor meghívott erre a szerepre, teljesen elájultam. Ebből lett egy négyéves újvidéki tartózkodás. Sokféle remek előadásban játszottam, úgymond „kitomboltam magam”. Ott találkoztam például Urbán Andrással, aki akkor a Szabadkai Kosztolányi Színház igazgatója volt, de Anca Bradu is rendezett Újvidéken egy Rosmersholmot, ami fantasztikus élmény volt. Vidovszky György is megfordult Újvidéken, aki egy Fanni és Alexandert rendezett, én voltam benne Emília, Fanni és Alexander mamája.
– Miért lett vége az újvidéki tartózkodásnak?
– Úgy lett vége, hogy volt egy vendégszereplésünk a West Side Storyval a József Attila Színházban, ahová eljött Balázs Zoltán, a Maladype Színház vezetője, akivel Temesváron már dolgoztam korábban, egy Odüsszeuszt csináltunk, ami egy fantasztikus előadás volt. Annyira tetszettem neki a West Side Storyban, hogy még aznap este ott, a büfében meghívott a társulatához, és hát, én boldogan jöttem is. Így lettem a Maladype Színház társulati tagja, és így vette kezdetét egy komoly szakmai „kiképzés”, hogyha fogalmazhatok így, mert Zoli nemcsak jó rendező, nagyon jó pedagógus is. Talán nem a pedagógus a legmegfelelőbb szó erre, de sokat lehet tanulni tőle. Az ő módszere azon alapul, hogy a társművészetekben is jártasok legyenek a színészei, tehát mi rengeteg filmet néztünk, festményekről beszélgettünk, kiállításokról, performanszokról, minden előadást megelőzött egy komoly felkészülés. Nagy elvárásai voltak velünk szemben, és igyekeztünk ezeknek megfelelni.
– Gondolom, ez a műhelymunka kitágította a színészek látókörét.
– Nagy szükség is volt rá, mert csináltunk például olyan Három nővért, mely egy valóságos képzőművészeti utazás volt, minden jelenetet más festészeti stílusban rendezett meg, és ahhoz, hogy ezt végig tudjuk csinálni, tisztában kellett lennünk a festményekkel, amelyeken ezek a jelenetek alapultak, s a stílusjegyekkel is, hogy könnyedén tudjunk velük játszani, vagy még inkább létezni ezekben a világokban.
– A Rexben láttalak először a Nemzeti Színházban. Hogyan kerültél ide?
– A Rex volt az úgymond első saját szerepem, addig csak beugrottam előadásokba. Ez úgy történt, hogy Blaskó Borbála rendező-koreográfussal már többször dolgoztunk együtt az elmúlt évek folyamán, s ő meghívott a Peer Gyntbe (GRANE – Képzelgések a Peer Gynt nyomán), hogy dolgozzunk együtt az édesapjával, Blaskó Péterrel és az öccsével, Bencével. Abban nekem egy „leporelló” szerepem volt, több pici szerepet játszottam a Péter mellett. Aztán ezt az előadást a színház is átvette. Mivel ebben már láttak többen, így jött az, hogy be kellett ugranom egy nemzetis előadásba Katona Kinga helyett, aki akkor éppen babát várt. Először a Macskajátékba ugrottam be, aztán az Egri csillagokba. Később hívtak, hogy a Rexben vállaljak el egy szerepet, akkor még nem is voltam társulati tag, de azon a nyáron aláírtam a szerződést, úgyhogy nagyjából másfél éve tagja vagyok a Nemzeti Színház társulatának.
– Ez mennyire jelentett komoly változást? Azért a Nemzeti Színház mégiscsak egy nagyléptékű színház.
– Mindenféle értelemben változás volt. Amikor eljöttem a Maladypétől, néhány olyan év következett, amikor abban sem voltam biztos, hogy a pályán maradok. Nagyon szerettem volna, de hirtelen légüres térben találtam magam. Egyrészt a Covid miatt is, akkor nagyon megcsappantak a lehetőségek, és utána volt még egy-két év, amikor elég nehezen állt vissza a színházi vérkeringés, amit nagyon megsínylettem. Azt éreztem, hogy nem akarok sírdogáló színésznő lenni, úgyhogy komolyan foglalkoztatott a pályamódosítás gondolata, olyannyira, hogy felvételiztem is a Semmelweis Egyetem gyógytorna szakára, és két évet el is végeztem. Közben azért adódtak színházi munkáim is, próbáltam lavírozni a két világ között. Tulajdonképpen nem is tudom, hogyan, de sikerült. Ahogy felvettek a Nemzetibe, nyilván ezt már nem lehetett folytatni, úgyhogy „passziváltattam” a tanulmányokat, de valószínűleg itt a vége a történetnek, mert nincs időm erre.
– Milyen feladataid vannak most a Nemzetiben? Sok szerepet át is kellett venned különböző okok folytán, de azért vannak, gondolom, olyanok, amelyek hálásak.
– Az egyik ilyen átvétel a Bánk bán volt Ács Esztertől, aki szintén kisbabát várt, és ez azért volt izgalmas, mert négy nap alatt kellett beugranom Gertrudis elég nagy szerepébe. Azóta is én játszom, és imádom a Bánk bán-előadást. Ritkán érzi azt az ember, hogy egy szerepbe teljesen bele tud költözni. Ezt nagyon-nagyon szeretem játszani, és most több külföldi meghívást is kaptunk, amelyek igen jól sikerültek. Az idei első munkám pedig Jan Fabre Vér vagyok című darabja, illetve már tavaly elkezdtük az Esthajnalt próbálni, aminek idén volt a bemutatója Vidnyánszky Attila rendezésében. Ebben egy kisebb szerepem van, de majdhogynem végig bent vagyunk a színpadon, ezt is nagyon szeretem. Fabre előadása 2001-ben már szerepelt Avignonban a pápai palota udvarán, de ide újra gondolta az egészet. Nagyon izgalmas produkció, különleges költői vízió az ő saját költői szövegére. Úgy kezdődik, hogy 2024-et írunk, és még mindig a középkorban élünk. A középkorról azt tudjuk, hogy nagyon kegyetlen világ volt, de szerinte nem sokat változott az, ahogyan bánunk egymással, utalva ezzel a háborúkra, amelyek körülöttünk zajlanak, és a kegyetlenségre, ami újra és újra felüti a fejét a világunkban.
– Hogy néz ki ez az előadás a színészek szemszögéből? Mennyire nehéz egy ilyenfajta – mondjuk így – nem hagyományos produkcióban figurát teremteni?
– A látvány az a középkor világából táplálkozik, inspirálódik, középkori felcserek, lovagok, menyasszonyok a szereplői az előadásnak. Herczegh Péter és Tóth Auguszta a társaim ebben az utazásban: ők középkori felcsereket alakítanak, akik alkimisták. Benne van az előadás anyagában az is, hogy annak idején az egyház nem engedte, hogy a testeket felnyissák, ezért azok, akik ezt először megtették, nagyon bátor embereknek számítottak. Fabre sokat merít a képzőművészetből, hiszen ő maga is képzőművész, szobrász, de rengeteget rajzol is. Flamand rendezőként nagyon büszke a gyökereire, a flamand festészetre, amelynek a jellegzetességei abszolút benne vannak a színházművészetében. Azok, akik elsőként nyitották fel az emberi testeket, sok esetben festők voltak, kíváncsi emberekként érdekelte őket, hogy mi van a láthatón kívül. Ők voltak azok is, akik először festették vagy rajzolták meg az emberi vénákat, artériákat, szerveket, gyakran emberi folyadékokat használtak a saját festékeikhez, epét, vért. A próbán mesélt Fabre arról, hogy egy Bosch- vagy talán Bruegel-képen van olyan vörös árnyalat, mely azért annyira élő még ma is, mert valószínűleg vérrel volt kikeverve, illetve a keletről származó vöröshangyákat törték porrá és keverték össze vérrel, ezért annyira gyönyörű az a piros. Én magam egy misztikus asszonyt játszom ebben az előadásban, egy gyönyörű piros ruha van rajtam, ami a vért is szimbolizálja. Egy könyv van a fejem tetején, ami viszont a tudást hozza be a képbe, és végig latinul beszélek, gyakran idézek a Bibliából. Ezt az alakot Hildegard von Bingen inspirálta, aki egy középkori misztikus, egy rendkívül bölcs asszony volt, akinek a vízióiból vagy látomásaiból is idézek az előadásban, mindezt latinul. Az ő figurája azért volt nagyon érdekes, mert egyfajta kézzelfogható tudással rendelkezett:, kiment a természetbe, gyógynövényeket gyűjtött, megfigyelte az állatokat, tehát „első kézből” származóan, tudományos módon közelített a környezetéhez. Engem teljesen meglepett, ahogyan a szexuális életről, a fogamzásról, a terhességről, tehát olyan dolgokról vélekedik, amikről addig nem igazán írtak a középkorban. Zenei műveket is szerzett Hildegard, meg lehet hallgatni a YouTube-on ezeket a fantasztikus zenei műveket, széles látókörű és igen okos nő volt. Már maga a casting is nagyon érdekes volt, kirántotta az embert a megszokott kis köreiből. Stella Hötler, Fabre társulatának a tagja tartott nekünk egy tréninget, ahol különböző állatok bőrébe bújva kellett egy órán keresztül léteznünk, ami fizikailag nagyon megterhelő volt. Nem gondoltam, hogy ezt végig tudom csinálni. Menet közben többször azt éreztem, hogy végem van. Utána pedig Fabréval dolgoztunk, ami azért volt nehéz, mert egyáltalán nem lehetett felkészülni rá. Azonnal kellett reagálni a kérésekre, és emiatt az ember gyakran idétlennek érezte magát, de hogyha félre tudja tenni ezt az érzését, olyan dolgok jönnek elő, amelyek máskülönben nem. Olyankor tud az ember neveletlen lenni, meglepő dolgokat csinálni, amikor nem készül rá. Számomra a Balázs Zolival való munka azért egy komoly előtréning volt, mert amiket a Fabre kért, azok nagyon közel álltak ahhoz, amiket Zolival csináltunk. Erősen performatív ez a világ. Nekem van például egy punk dalom az előadásban, amit úgy kell előadnom, mint egy rocksztár, s mindezt latinul. Intenzíven kell létezni a testünkben, Fabre mindig azt kéri, hogy projektáljuk a hangunkat, tehát hogy ne maradjon a szánkban, hanem jusson el a legutolsó sorokban ülő nézőkig. Maga a szöveg sem valamiféle társalgási szöveg, hanem egy költői vízió szövege. Úgyhogy ez is nem mindennapi szövegmondást igényel. Azt is mondta, hogy merjünk mesterségesek lenni, tehát ne természetesen mondjuk a szöveget, hanem – hogy is mondjam – felnagyítva, erős túlzásokkal élve, hogy ki tudjuk emelni ezeket a képeket, hogy láthatóvá váljon az a világ, mely az ő fejében megszületett.
(fotó: Eöri Szabó Zsolt, forrás: nemzetiszinhaz.hu)
– Most hogyan látod, ez a munka mennyit ad hozzá a te színészi elmélyülésedhez, fejlődésedhez? Mit jelent egy-egy ilyen típusú találkozás? Nagyon sok rendezővel dolgoztál már együtt, van-e esetleg valamilyen színházeszményed?
– Amikor elkezdtem a pályát, sokkal körvonalazottabb volt, hogy mi az a színházi eszmény, amit én követni szeretnék. Minél több évet töltök el a pályán, annál kevésbé vagyok szigorú ebben az értelemben. Egyrészt nagyon örülök, hogy van munkám, másrészt eljutottam egy olyan állapotba, amikor azt érzem, hogy már minden csak hozzáad a művészetemhez, és hogy mindenben találok olyasmit, ami fontos. Lehet, hogy ez csak egy pici részlete a nagy egésznek, de mindenben találok valami olyasmit, amiből kiindulva dolgozni tudok magamon, vagy azon, ami érdekel. Minden érdekel, ami színház, ami le tud kötni. Legalábbis az elmúlt másfél évem erről szól. Nagyon különböző rendezőkkel találkoztam már ez alatt a másfél év alatt is, és azt hiszem, hogy most már nem tudnám azt mondani, hogy csak ezt vagy csak azt szeretném csinálni, hanem sok mindent ki akarok próbálni. Sőt, már az is belefér, hogy akár egy ideig ne csináljak semmit, nem akarok mindig én lenni a középpontban. Ez a vágy lehullott rólam. Azelőtt annyira ambiciózus voltam, hogy mindenben benne akartam lenni, és amikor nem ez történt, egészen tönkrementem. Hiszen itt vagyok, tele energiával, miért nem? Most már egy pillanat alatt túlteszem magam rajta, odafordulok a családomhoz, vagy olyan dolgokhoz, amelyekkel nem volt időm foglalkozni. Ilyen értelemben nagyon kiegyensúlyozott vagyok az utóbbi időben, és ez nagy dolog, mert sokáig nem voltam az. Nincsenek szerepálmaim, nem érzem azt, hogyha nem játszok el valamit, akkor boldogtalan leszek. Egyelőre az a célom, hogy megvessem a lábamat a Nemzeti Színházban, mert még nagyon friss ez az egész. Nem telik el nap anélkül, hogy ne érezzek hálát a szívemben azért, hogy van egy hely, ahová bemehetek, hiszen nagyon sokáig ez nem volt így. Sokáig olyan sem volt, hogy amikor belépek az öltözőmbe (már az is, hogy egyáltalán van öltözőm!) a ruháim, a jelmezeim kimosva, kivasalva várnak. A Maladypében magunk mostuk a ruháinkat, magunk vasaltunk és magunk építettük a díszletet. Semennyire sem magáról értetődő, hogy ez a kiszolgálás nekem megadatott. Úgyhogy egyelőre ennek a csodának a bűvöletében létezem napról napra, borzasztó hálás vagyok érte, és még mindig ismerkedem ezzel a helyzettel, a kollégákkal, akiktől nagyon sok pozitív visszajelzést kapok. Az az igazság, hogy ez nagyon jól esik, fel tudja tölteni az embert. Úgy érzem, hogy most egy igazán jó közösségnek a tagja vagyok.
“I Want to Try Many Things”
Ágota Szilágyi Interviewed by Judit Ungvári
Ágota Szilágyi is playing an increasing number of roles at the National Theatre in Budapest, appearing in productions such as Bánk bán (The Viceroy Bánk), GRANE – Fantasies Inspired by Peer Gynt, and King Lear Show. Born in Szatmárnémeti (Satu Mare), the actress performed in Temesvár (Timișoara), Újvidék (Novi Sad), at the Maladype Theatre, and has been a member of the National Theatre’s ensemble for about a year and a half, where – as she says – she feels perfectly at home. Most recently, she got a role to play in I Am Blood, a medieval fairy tale by Belgian director Jan Fabre, a project she says aligns well with the experimental approach to theatre she has grown accustomed to over the years. Judit Ungvári discusses Ágota Szilágyi’s career so far and her theatrical ideals, painting the portrait of an agreeable young artist through her responses.
(2025. február 21.)