„A színház a közeledés eszköze, nem az elszigetelődésé”

SZÉKELY BLANKA: Azt mondják, hogy itt, Erdélyben nincsenek szó soros értelmében vett sztárjaink, de szerintem neked nincsen szükséged a bemutatkozásra. Évtizedek óta vezeted a Kolozsvári Állami Magyar Színházat, azt azonban kevesen tudják, hogy tizenhárom éve tanítasz Amerikában. Sokan és sok helyen beszéltek már veled színházról, viszont a mostani helyzetben kíváncsi vagyok a véleményedre azzal kapcsolatban, ami Amerikában tapasztalható. Tizenhárom éve tanítasz, és nyolc évig tanszékvezető voltál az USA California San Diegó-i campusán, a rendezői szakon. Most visszavonultál, illetve online tanítottad a diákjaidat. Első kérdésem, hogy szeretsz-e tanítani. Azt azért mondjuk el, hogy kétszázezer diák van ezen a campuson. A második kérdésem az lenne, hogy milyen útravalóval szoktad ezeket a rendezőpalántákat útnak indítani. Hány diákod is van? ^[*]

TOMPA GÁBOR: Szia! Ha már a tegezésről beszélünk és Amerikáról, ott nincs is mód magázódni. Nagyon szeretek tanítani rendező-tanárként, mert azt hiszem, nagyszerű mestereim voltak, és én úgy képzelem el a művész-oktatást, hogy a mester–tanítvány viszonynál jobb rendszer nincs. Ugyanúgy, ahogy például a zenében egy hegedű- vagy zongoraművésztől a tanítványa ellesi azt, hogyan hegedül vagy zongorázik. Sajnos, a színházoktatás egy kicsit ködösebb, vagy legalábbis annak tűnik; nagyon sokan eljutottak a mostani tanárok közül itt is, Erdélyben vagy Románia-szerte ahhoz a felismeréshez, hogy ezt „nem lehet tanítani”. Ezzel aztán a legtöbb inkompetens bekerülhetett a tanügybe, méghozzá annyira, hogy akik nem játszottak egyáltalán, azok színművész mesterséget tanítanak, akik nem rendeztek egyáltalán, azok rendező szakot vezetnek, Erdély-szerte, de Románia-szerte is. A valaha világhírű, Európa első három iskolája közé sorolható bukaresti egyetemen is. Én annak idején úgy gondoltam, hogy amit az ember a mestereitől tanul, azt is, meg a saját tapasztalatait is a gyakorlatban igyekszik átadni, ami nem azt jelenti, hogy saját magát próbálja megsokszorosítani a diákok tükrében. Nem arra neveli őket, hogy reprodukciói legyenek a mesterüknek. Ennek egy nagyon komoly, összetett programnak kell lennie, amiben a gyakorlat és az elmélet, a kulturális látóhatár kiszélesítésétől elkezdve az egészen személyes tapasztalatokig minden belefér, amit aztán a diák, ha tehetséges, akkor átszűr a maga egyéni világlátásán, a maga alkatán, személyiségén, tudásán, tapasztalatán.

Erre a lehetőségre, hogy meghívtak Amerikába tanítani, igent mondtam, noha igen bonyolult logisztikájú ez a kétlakiság, mert évente hét-nyolcszor utaztam az Egyesült Államokba. Az volt a feltételem, hogy nem akarom föladni a kolozsvári színházat. Szimpatikus volt számomra, hogy az ottani egyetem ösztönzi azt, hogy a tanárok tovább folytassák a művészi pályafutásukat. Ott az a fontos, hogy tényleg egy konkrét gyakorlati modellt is jelentsen a tanár a diáknak. Ha egy valamit tud, mondjuk, abszurd drámát rendezni, vagy Bach-műveket előadni zongorán, akkor azt az egy valamit a diákok meg akarják tanulni tőle a gyakorlatban. Magyarán a művészi kiválóságot ott egyenértékűnek tartják a doktorátussal, ezért nem kell doktorálnia például Itzak Perlmannak, vagy Daniel Barenboimnak zongorából, mert azt jobban tudja, mint egy csomó doktor.

Az első hat év nagyon érdekes volt, mert teljesen szabad kezet kaptam arra, hogy újraszervezzem a rendezőoktatás egész felépítését, tananyagát, ami egy önálló infrastruktúra. A rendező szakot nem lehet úgy működtetni, hogy ugyanazok a tanárok tanítsanak, mint a színin, ahogy ez például Marosvásárhelyen van a mai napig is. Van egy csomó olyan tantárgy, ami a színészmesterséghez nem annyira kötelező, de a rendezőképzéshez igen: esztétika, teatrológia, dramaturgia, művészettörténet, zenetörténet, díszlet, jelmez, fénytervezés – ezek mind olyan tantárgyak, amelyek szerves részei kell hogy legyenek az oktatásnak.

Az volt az érdekes, hogy az ottani diákok nagyon nyitottak, nagyon kíváncsiak voltak. Az első nyolc évben egyedül válogattam őket, ami nagy felelősség. Elsősorban interjú alapján, aztán megpróbáltam bevezetni egy kis gyakorlati felvételit is, amit szintén itthonról vittem.

Sok volt közöttük, aki nagyon művelt volt, de egyáltalán nem utazott például Amerikán kívül,, tehát ilyen szempontból „szűz” volt. Rendelkezésükre állt egy ösztöndíj-alap, amivel utazhattak a három év alatt, s én elküldtem őket az avignoni fesztiválra, az Edinburgh-i fesztiválra, különböző európai fővárosokba, Berlinbe, és mindig elhoztam őket az Interferenciák Fesztiválra, Kolozsvárra is. Alig van olyan diákom, aki ne járt volna itt. Sokukra nagyon büszke vagyok: körülbelül harmincöt diák került ki a kezem alól a tizenhárom év alatt, s kilencven százalékuk rendszeresen rendez Amerikában komoly színházaknál, vagy tanári állása van, vagy igazgató. De többen dolgoznak világszerte is. Ez elég ritka, mert a fiatalokat nem igazán hozzák helyzetbe az amerikai színházak, amelyek többsége nem kockáztat, nem kísérletezik színházi formákkal… A kísérletezés ott csak az off-off-off színházakban lehetséges, amelyek inkább magánszínházak, a támogatást pedig úgy szerzik meg, ahogy tudják. Állami színház nagyon kevés van. Vannak viszont városi repertoárszínházak. A Broadway világa pedig egészen más, arról ne is beszéljünk, az teljesen külön történet, az üzlet, meg ipar.

Sz. B.: Tudjuk, hogy sokkal kevésbé kényelmes az életük a színészeknek, mint itt, nálunk.

T. G.: Sokkal-sokkal, több millió színész van, sőt, inkább több tízmillió, közülük állandó munkája alig öt százalékuknak, ha van.

Sz. B.: Hallottam, hogy Los Angelesben több százezres csak a mozgás: ennyien jönnek évente megváltani a világot színészek, és minden évben ugyanennyien mennek el.

T. G.: Így van. Nagyon sok színész-szak van, a San Diegó-i egyetem színházi tanszékét az egész Egyesült Államokat tekintve a három legjobb között tartják számon; ott rangsorolják az egyetemeket és a fakultásokat is. A Yale, a New York-i Egyetem és a UC (University of California) San Diego képviseli a top hármat a színházi oktatásban, legalábbis sokáig így volt. Nagyon sokan végeznek ezeken, és általában vagy New Yorkba mennek, ahol színházi téren próbálnak szerencsét, vagy Los Angelesbe, ahol a film és a televízió az, amit szeretnének megkörnyékezni. Los Angelesben egyébként egyre több alternatív kis színház van az utóbbi időben, sok a lehetőség. Dolgoztunk is ott, két előadást rendeztem Los Angelesben, az egyik egy majdnem független produkció volt.

Sz. B.: Az elmúlt hónapokban filmes hallgatókat tanítottál, olyan híres, független rendezőkkel ismertetted meg őket, mint, Jarmusch, Cassavetes, Tarantino…

T. G.: Miután visszavonultam, felsőfokú vagy mesterképzésben lévőket nem tanítok. Visszahívott viszont a filmszak, hogy egy nagy filmes osztályt oktassak. Egyszer már tartottam kurzust a rendező szakosoknak, ahol bemutattam a Kínai védelem című játékfilmemet is. Most 227 diákom volt. Hatalmas amfiteátrumok vannak ott, gyönyörű képernyőkkel, Dolby, Surround, mindenféle technikával felszerelve, nagyon jó minőségű az egész. Pontosabban lett volna, ha nem üt be a járvány, és ezért a teljes egyetem áttért az online oktatásra. Nagyon izgalmas, de nekem teljesen új ez az egész, soha nem tanítottam online, nem is nagyon szeretem. A kaliforniai egyetemnek saját hálózata van erre, ami nagyon sokat tud, én menet közben is nagyon sokat tanultam belőle, de nem reális időben történt, mert a diákok különböző országokban és kontinenseken tartózkodtak egész évharmad alatt. Föl kellett vennem az órákat, az előadásokat föl kellett töltenem ebbe a rendszerbe, kérdéseket kellett gyártanom minden órára. Az előzőleg látott filmből mindig tíz kérdésre kellett válaszolniuk, utána meghallgatták az előadásomat, megnézték az új filmet. Aztán félévi vizsga-kérdőívet kellett gyártanom úgy negyven kérdésből, és a végén a 227 esszét el kellett olvasnom többedmagammal, az asszisztenseimmel. Az elmúlt héten vezettem be a végső jegyeket. Nagyon izgalmas és jóleső volt, hogy sokan jeleztek vissza e-mailben ebből az osztályból. Nagyra értékelték, hogy egy csomó olyan filmmel ismerkedtek meg, amikről nem is hallottak azelőtt.

Sz. B.: Gondolom, tizenhárom évet felszámolni sem könnyű. Mesélted, hogy most raktárba kerültek a holmik, a könyvek például, amiket augusztusban kellene majd átvenned, ha lehetséges lesz. Látom, hogy azóta is aggodalommal figyeled, ami most történik Amerikában, mert kétlaki vagy. Magam is csaknem három évet éltem ott, és nemcsak ezért kísérem figyelemmel az ottani eseményeket, hanem mert ismerem a gondolkodásmódjukat. Én megszerettem Amerikát. Milyen a te személyes viszonyod Amerikához?

T. G.: Hát, igen. Béreltem egy négyszobás házat, ami 30 kilométerre volt az egyetemtől, mert két év után kijöttek a gyerekek és Tekla is, négy évig ott jártak iskolába. Elég szerencsés voltam, mert az egyetem által adminisztrált házak közül tudtam bérelni, ami 15 százalékos kedvezményt is jelentett, de ahogy visszavonultam, ki is költöztem. Egy bérelt raktárban és az egyetemen egy pincében vannak a dolgaim, főleg ez utóbbi aggaszt, mert ott van a legtöbb könyvem, körülbelül kétezer kötet, aminek egy részét itthonról vittem az előadásokhoz, más részét ott vásároltam, nagyon olcsón. Nagyszerű könyvek, közöttük a teljes az Encyclopædia Britannica, aztán több száz színházi előadás felvétele dvd-én, sticken, különböző filmek, tehát egy hatalmas anyag, minden, amit tizenhárom évig tanítottam. Nem kényszerített senki, hogy visszavonuljak; nekem olyan szerződésem volt, hogy akár életem végéig ott taníthatnék. De túl azon, hogy elég fárasztó ez a sok utazás, és az ember nem fiatalodik tőle, az a fajta diszkurzus játszott közre elsősorban a döntésemben, mely ott egyre inkább eluralkodik az egyetemeken, azaz a politikai korrektségnek a bolsevizmus felé való eltolódása. Fölfedeztem benne olyan elemeket, amelyeket annak idején a Ceaușescu-rendszerben, főleg a nyolcvanas években tapasztaltunk a színházban, az ideológiailag kontrollált főpróbákon, a cenzúra alkalmazásakor, amikor átverni próbáltuk a hatóságokat, vagy amikor olyan tiltások voltak, amelyekről nem lehetett beszélni. Ugyanazokat a dolgokat hallottam vissza, és fokozatosan, mondjuk a hetedik évtől elkezdve, ezek a megnyilvánulások egyre erőteljesebbé váltak, s egyre jobban átcserélődött a tanári kar, egyre több ultraliberális vagy neoliberális aktivista került oda, akiknek semmi közük a hagyományos értelemben vett liberalizmushoz..

Sz. B.: Miközben rólad tudni lehet, hogy maximálisan pártatlan próbálsz maradni…

T. G.: Igen. Minden komoly művésznek vannak úgymond baloldali érzelmei – ez alatt értem a társadalmi egyenlőséget, a szabadgondolkodást, a szabadelvűséget, az egyenjogúságot, a véleményalkotás és -nyilvánítás szabadságát, valamint az alkotói és művészi kifejezésbeli szabadságot –, egyáltalán a szabadságot mint összetett emberi értéket és fogalmat. Sajnos, a mai megosztott világban, ahol csak szélsőséges diszkurzusok vannak, nem könnyű annak, aki független akar lenni, és a szabadgondolkodáson azt érti, hogy a tényekre, a dokumentumokra, a történésekre, a valóságra támaszkodva próbálja keresni, megközelíteni az igazságot, ami egyébként egy keresztényi gondolat is, mert ez a fajta hagyományos liberalizmus nem mond ellent a kereszténységnek. Ezt a két értéket én egyformán nagyon fontosnak tartom. Ugyanakkor meg kell hallgatni a másik oldalt is, aminek ugyanúgy lehetnek igazságai. De ma már nincsenek eszmecserék, nincsenek érdemi viták, nem a tárgyról beszélünk, csak szélsőséges reakciók vannak, egymás megbélyegzése. Nem az számít, hogy mit mondunk, hanem az számít, hogy ki mondja. Azoknak az ultraliberálisoknak, akik magukat liberálisnak mondják, meg demokratáknak, mint említettem, semmi közük nincs a hagyományos liberalizmushoz. Ez egy olyan elfajzott dologgá vált, ami engem inkább a 20-as évek Szovjetuniójára, vagy a Ceaușescu-korszakra emlékeztet. Olyan történések voltak például, hogy az egyik diákom szerette volna Brechtnek A szecsuáni jólélek című darabját megrendezni vizsgaelőadásként. Letiltották, nem engedték megrendezni, próbálni sem kezdhette el, mert kiderítették, hogy sértő és nem korrekt kínai szereplőket fehér színészekkel játszatni. Először nevettem ezen. Ez volt az egyik első jele annak, hogy itt mi fog bekövetkezni. Elmondtam, hogy a színház az fikció elsősorban, tehát hogy itt nem a valódi kínaiakról van szó természetesen, hanem a német szerző műve egy egyetemes emberi történetet mond el, s mint ilyen a közeledés egyik legerősebb formája, tehát büszkék lehetünk arra, hogy fehérekkel egy Kínában játszódó történetet adunk elő. Ahogyan én is meghívtam Burkina Fasóból teljes afrikai szereposztással egy Médeiát, akik szintén büszkék voltak arra, hogy görög drámát adnak elő. A színház a közeledés eszköze, nem az elszigetelődésé, a szeparatizmusé, a tabuké. Ellenkezőleg: nincs tabu a színházban. Brecht sem csak azért írta ezt a darabot, ami egyébként nem egy kínai darab, ugye, hanem európai, német, mert mondjuk, nem beszélhetett közvetlenül a hitleri, náci rezsimről, hanem azért is, mert hatalmas tisztelője volt a keleti kultúrának, ami megihlette őt, felfrissítette az egész eszköztárát, és ezért helyezte ezt a történetet, ezt a parabolát egy kínai környezetbe. Azt is elmondtam, hogy én Szöulban rendeztem Büchner Danton halála című művét, és se a francia, se a német követség nem tiltakozott, hogy Danton és Robespierre koreaiak, hiszen a Koreai Nemzeti Színháznál rendeztem, ők büszkén adták elő Büchnert, senki nem érezte sértve magát. És ez csak egy a sok hasonló történet közül.

A másik ez a gender-őrület, ami szintén annyira eluralkodik a rendszeren, hogy például az egyik kolozsvári származású fizikus barátomat, akinek a Nobel-díjat leszámítva megvolt majdnem minden komoly fizikusi kitüntetése, és negyven éven át tanított a san diegói egyetemen, megbírálták, hogy nincs tisztában a sokféle nemi identitással, mivel úgy kezdte az egyik előadását, hogy „hölgyeim és uraim”. Körülbelül kilencvenféle verziót számba vevő, ikonokkal ábrázolt táblázatot tettek elébe, hogy ezt kéne tudomásul vennie, s olyan általános megszólítási formát kellene választania, hogy abban mindenki benne legyen. Lehet úgy is, hogy „hülye diákjaim” (ez persze vicc!), de a „hölgyeim és uraim” formát nem szabad használnia. Ha idáig nem tudtuk, hogy a Teremtés politikailag nem volt korrekt, most megtudhattuk.

Van egy olyan bizottság is az egyetemen, amelynek az elnöke vagy kancellárja rengeteg pénzt keres az úgynevezett „sokféleségi irodában”. Ez a kancellár egyszer azért gratulált nekem, mert felvettem egy filippínó lányt, mondván, hogy milyen nagy dolog ez, gazdagítja a sokféleséget az egyetemen. Mondtam, csalódást kell okoznom, nem azért vettem fel, mert filippínó és lány, hanem mert ő volt a legjobb. Ha abból az évfolyamból a legjobbak mind filippínó lányok lettek volna, akkor csak filippínó lányok lennének az osztályban. De ha csak fehér, európai férfiak lennének a legjobbak, akkor azok lennének ott az osztályban. Ez a lány, aki közben Julie Taymor-ösztöndíjas, Ázsiától New Yorkig mindenhol rendez, sőt fontos egyetemi tanári állást kapott, elmondta az interjún, hogy reméli, nem azért vették fel, mert ő egy filippínó lány, mert az rá nézve megalázó volna, hanem azért, amit tud, a tehetsége miatt. A fontos az, hogy tulajdonképpen semmiféle diszkrimináció nincs abban, ha a legjobbakat, a legtehetségesebbeket keressük, persze senkit ki nem zárva ebből a történetből.

Sz. B.: Van egyfajta képmutatás Amerikában, ezt szívfájdalom nélkül állítom én is. 2017-ben egy sajtótájékoztatón mondtál valamit, ami nagyon elgondolkodtatott. Hogy bár sokaknak úgy tűnhet, Amerika nem befolyásolja az erdélyi hétköznapokat, ez nincs így. Az ottani terrortámadás után most már mindenkinek, nekünk is le kell húznunk a cipőnket a reptéren. És akkor emlékszem, hogy azt mondtad, csodálatos, hogy van ez a maximális ellenőrzés. Ám ugyanakkor megtörtént Las Vegasban a countryfesztiválon, hogy egy fickó felment a Mandalay Bay ötcsillagos szálló harminckettedik emeletére, felszuszogott a kofferekkel, amelyek tele voltak fegyverrel, és lelőtt majd’ hatvan embert, illetve több mint nyolcszázat megsebesített. Szuper, hogy mindezek mellett nekünk le kell vennünk a cipőnket a reptéren. – Mi történik Amerikával? Egyesek a végét jósolják, mint nagyhatalomnak. Remélem, hogy ez nem így lesz, és aggódva figyelem, mik történnek. Van ott mit rendbe tenni: az egészségügyi rendszert, a gyes rendszerét, a diszkurzus egyirányú elfajulását. A George Floyd-haláleset óta elvadultak a dolgok, történelemhamisítás folyik. Most a Roosevelt-szobor fog lekerülni New Yorkban a múzeum elől, mégpedig azért, mert ő a lovon ül, és két útmutatója, vezetője a vadászatban, egy afro-amerikai és egy indián gyalog kíséri. Azokról, akik ezt most leszedik, Trump meg is mondta, hogy őrültek, és igaza van. Tehát arról volna szó, hogy a múltat kezdik eltörölni? Mi ez, ami ott történik?

T. G.: Le akarom szögezni, mielőtt válaszolnék, hogy én szeretem Amerikát. Kiválóan éreztem magam ott nagyon sokszor, sok barátom van, köztük szép számban feketék is. Lenyűgöző és izgalmas a valódi sokféleség, a különböző kultúrák keveredése és kölcsönhatása. Olykor valóban keresztmetszete a világ népeinek. Gyönyörű tájak vannak, nem is lehet egyetlen élet alatt bejárni. Kaliforniát már eléggé ismerem, úgyhogy bárkit elvezetnék idegenvezetőként autóval. Az emberek rendkívül kedvesek, barátságosak; nekem olyan szomszédaim voltak, akik a mai napig bármiben segítenek. A becsomagolásban, az elköltözésben, ha valamit ki kellett fizetni, számlát, mikor nem voltam ott, mindig megbízhattam a szomszédaimban, barátaimban, diákjaimban. Ez, amiről beszélünk, inkább egy politikai vonal. Megint csak a politikai tőkéről van szó, amit nem lehet általánosítani, egy lakosságra, etnikumra kiterjeszteni, mert rengeteg náció van ott, a mexikóitól a kínaiig, japánig. Nagyon szeretem ezt a sokféleséget. Ez Amerika. Azt gondolom, hogy ezek a túlkapások valójában egy hatalmas képmutatás következményei. És az az érzésem, hogy van egyfajta kétségbeesett rúgkapálás most, mert rájöttek, hogy Trumpot – akit én egyáltalán nem tartok ideális elnöknek, sem emberi, sem politikai, sem kulturális vonatkozásban (azonban vannak pozitív mutatók, például gazdasági téren, amikre nem lehet azt mondani, hogy ezek az eredmények nem történtek meg) – hagyományos és törvényes választások útján nem tudják legyőzni. Én sem a stílusát nem szeretem, sem azt, ahogyan viszonyul a bírálóihoz, ahogy válaszol, vagy azt, hogy milyen kulturális háttérből érkezik. Viszont megválasztották, és a fél országot nem lehet leírni, vagy rasszistának, szexistának nevezni. Inkább azt kéne megvizsgálni, hogyan jött létre az a helyzet, hogy őt választották meg. Hogyan jutottunk odáig, hogy általam ismert, nagyra becsült baloldaliak, akik valódi liberálisok voltak, átállnak és Trumpra szavaznak, ahelyett, hogy olyan diszkurzusokra szavaznának, amelyek tulajdonképpen azonosak a bolsevista Szovjetunió idejéből ismert diszkurzussal, amelynek a következményei voltak a deportálások, a Gulag, a gondolati rendőrség, az Orwell-szerű rendszer.

Sz. B.: Afelé haladunk, igen…

T. G.: És aki nem ért egyet, az meg sem szólalhat, az már ellenség. Tulajdonképpen az ideologikus diszkurzusok az ártalmasak, mert azok mindig hívekre és ellenségekre osztják a világot. Nincs köztes állapot, nincsenek személyek, nem tiszteljük a véleményt, hanem vagy velünk vagy, vagy ellenünk, nincs más megoldás. Sajnos, begyűrűzik ez Európába is eléggé erőteljesen. Magyarország is nagyon megosztott, például a színházi világ, nincsenek átjárások. Ismerek fiatal színészeket, művészeket, akikkel nemrég dolgoztam a Pesti Színházban, akik megpróbálják összebékíteni a két tábort, és azt gondolják, hogy a színház egyesítő, nem megosztó erő, a művészet, az irodalom szintén az kellene hogy legyen. Hiszen elsősorban az emberi értékekről van szó. Amit mondtál a szobordöntögetésekkel kapcsolatban, ezek olyan hihetetlen túlzások, olyan veszélyes dolgok, amikről egyébként a legkiválóbb fekete értelmiségiek, akár énekesek, sztárok, szociológusok és diákok is nyilatkoznak, és ezeket meg is kell nézni, csak sajnos a mainstream média egyre kevésbé hagyja szóhoz jutni őket. A CNN több adásában például, ha nem azt válaszolja egy interjúalany, amit várnak tőle, aki véletlenül csúszott be oda, és nem ellenőrizték, hogy mit gondol, azt leállítják. Biztos ki fogják találni majd a gondolatolvasó gépet is, hogy meg se hívjanak olyat, akinek ellenkező a véleménye, vagy vitatkozni mer azzal, amit a riporter hallani szeretne. Ha nem azt mondod, leállítanak, félbeszakítanak, reklámot raknak be, és sajnos, a 80–90 százaléka a médiának az efféle diszkurzusban partner. Egyre több jel mutat arra, hogy van egy olyan pénzháttér vagy háttérhatalom, ami az államok és kormányok fölött uralja a világot. Hosszú évtizedek óta egy monetáris rendszer egyeduralma alatt élünk, amelyben a hitet is helyettesítette a profit, meg a kamat, és ezzel majdnem minden megvásárolható. Nagyon nagy szükség lenne a független médiára, televízióra, sajtóra, ahol bal és jobboldaliak egyaránt meg tudnak szólalni, józanul, egy tárgyról vitatkozva eszmecserét folytathatnak, közelíthetnek egymáshoz, hiszen a politika mindig akkor működött jól, amikor a kompromisszum területe volt, ellentétben a művészettel, ahol viszont nem szabad kompromisszumokat kötni. Tehát erről van szó. Ez látszik megszűnni most Amerikában, az egyetemi rendszerben. Tudom, hiszen végigkövettem, és van, akivel vitatkozom, mert nem hiszi el, hogy borzalmasan bolsevizálódik ez a diszkurzus, amiről ő azt állítja, hogy kizárólag a szélsőjobb sajátja. Egyik legközelibb barátom, aki negyven évig tanított a Kaliforniai Egyetemen díszlettervezést, szintén megmondhatója annak, hogyan torzult el az egész az évek során látványosan. Az én tizenhárom évem során úgy hat év után kezdtem érzékelni ezt az átmeneti korszakot, amikor az egyetemi világ fokozatosan, majd egyre rohamosabban tért rá erre a fajta diszkurzusra. A diákokat is lassan eszerint válogatják: három éve még benne voltam egy felvételi bizottságban, és amikor összeültünk, mindjárt azzal kezdte az egyik újonnan érkezett tanerő, hogy most egy leszbikus lányt kell felvennünk a rendező szakra. Kérdeztem, miért, azt mondta: erre van szükség a sokféleség, a politikai korrektség, a nemi identitás egyensúlya érdekében.

Sz. B.: Csodás… Lehet botlábú, műveletlen, de legyen leszbikus…

T. G.: Mondtam, egyetértek, de mi lesz, ha ez a lány ősszel meggondolja magát, hogy most már nem leszbikus, akkor kirúgjuk? Vagy ha van egy egészen kiváló lány, aki a legjobb az egész mezőnyből, és megígéri, hogy ősztől leszbikus lesz, akkor fölvesszük? Miről beszélünk itt? Tényleg, miről?

Sz. B.: Mi dolga van a színháznak ez után a hihetetlen év után, vagy még ebben az évben, ha képes lesz normálisan elindulni az évad? Ugye, mindig az a dolga, hogy tükröt tartson, meg kényelmetlen helyzetbe hozzon a nézőtéren… Mi a dolga, főleg azután, hogy nagyon mellőzve volt, nagyon mostohán volt kezelve a kultúra, a színház ezekben a hónapokban. Mi kívánkozik ki belőled? – Rendezni fogsz most Portóban, Luxemburgban…

T. G.: Előbb a magyar operában fogok Varázsfuvolát rendezni, és remélem, hogy mire a bemutató időpontja elérkezik, már lehet majd játszani a színháztermekben. Ez október 3-án, 4-én lenne. A színháznak valamilyen módon mindig a jelenkorral, a mostani valósággal van kapcsolata, mert ez egy olyan művészet, amit holnap nem lehet már úgy csinálni, mint tegnap, addigra talán már nem érvényes. A legmúlandóbb, legtragikusabb, ugyanakkor leginkább kötődik nemcsak a jelenkorhoz, hanem a jelenléthez: egy élő találkozás a két fél, a közönség és a színészek között. Ennek a lényege az, hogy amikor véget ér egy színházi előadás, valamilyen változást idézzen elő. Valamilyen transzformációt váltson ki mind a szereplő színészekben, mind a nézőkben. Ami nem azt jelenti, hogy egészen más életet fogunk holnaptól élni, de önvizsgálatra kellene ösztönöznie: mit tettünk, mit tehetnénk másként, mit tehetnénk jobban, hogyan közelíthetnénk ahhoz például, amit hirdetünk eszmeként vagy a mindennapi gyakorlatban.

Igazából az apokalipszis szó eredetileg görögül azt jelenti, hogy „felfejtés”, „leleplezés”, vagyis reveláció. Elhúzzuk a függönyt, betekintünk és megnézzük, hogy mi van a dolgok mögött. Enélkül a találkozás nélkül nincs értelme a színháznak. Ez a járványhelyzet mostoha szituációba sodorta nemcsak a színházakat, a közönséget is. De hálás vagyok, hogy most nagyon sokan szomjúhozzák az élő színházi előadásokat. Nagyon sokan nézték az online közvetítéseket is, aminek megvolt az értelme, színháztörténeti jelentősége: betekintést nyújtott olyan régebbi előadásokba, amelyeket egy bizonyos generáció még nem láthatott, vagy már nem láthat élőben, egy másik generáció viszont újranézhette őket. Volt olyan, mint A kopasz énekesnő, amit harmincötezren néztek meg, ami jelentős szám, mert színházban ez körülbelül 45–50 előadást jelent a nagyteremben. Ez a korszak, ami most remélem, véget ér, mindenképpen valaminek a kezdetét is jelenti. Lehet a főpróbája annak is, hogy mennyire manipulálható az egész emberiség a félelem által. Krisztust idézném, aki azt mondta: „Ne féljetek!”. Ez nagyon fontos, hogy ne féljünk, mert az igazságot keressük, amikor megvizsgáljuk azt is, hogy mi a mi szerepünk az egész rendszerben, a társadalomban. Rendkívül gyávának tartom azokat a művészi, színházi próbálkozásokat, filmeket, irodalmi alkotásokat, amelyek ujjal mutatnak valamilyen külső körülményre, okra – legyen az akár egy politikus; tehát, ha „Trumpozunk”, vagy „Dragneázunk” vagy „Orbánozunk”. Inkább azt kellene megnézni, mi a mi szerepünk, hiszen mi is részei vagyunk ennek a rendszernek, mi is szavazati joggal élünk. Ha megválasztjuk azokat, akik vezetnek bennünket, akkor tudnunk kell, hogy mi volt ebben a mi szerepünk, mire gondoltunk, milyen elvárásaink voltak. Ha pedig egy másik oldal jelöltjét választják meg, azt is tartsuk tiszteletben, mert ez a törvényes. És ez a demokratikus. Meg kell várni, hogy valakinek lejárjon a mandátuma, nem lehet lefasisztázni vagy lekommunistázni vagy lerasszistázni az ország lakosságának felét, azért, mert egy másik jelöltre szavazott, mint én. A párbeszédet kéne a színháznak ösztönöznie, az igazi párbeszédet, az eszmecserét, a vitát. Nem kell egyetérteni, de el kell fogadni, hogy vannak más szempontok, és ha valamilyen módon mindegyik az igazsághoz közelít a különböző nézőpontokból, akkor tud az emberiség továbblépni. Akkor tudunk olyan társadalmat építeni, ahol különböző véleményekből és szemszemszögekből, de mégiscsak az egész társadalom, az egész világ jóléte felé mozdulunk el. Az emberi, a humanista megoldások felé. Ezt tartom rendkívül fontosnak.

Lejegyezte: Ungvári Judit

“Theatre Is a Means of Rapprochement, Not Isolation”
Blanka Székely Talks to Gábor Tompa

Gábor Tompa (b. 1957, Marosvásárhely [Târgu Mureş]), stage and managing director at Kolozsvári Állami Magyar Színház (Hungarian State Theatre, Kolozsvár [Cluj-Napoca]), was a professor in America for 13 years, from January 2007, as the head of the Directing Programme at the Drama Department of the University of California, San Diego. Thus the interview with him provides an authentic picture of the practice-oriented approach at one of the top American institutions of higher education for art, in which the master-student relationship between professors as practicing artists and students with creative ambitions plays a most important role. In addition to his positive experiences, Gábor Tompa also reports on the negative trends that have gained the upper hand throughout America over the past seven years (a distorted view on gender; racial counter-selection, movements demanding the “abolition of the past”, ongoing street riots, or toppling of statues). He finds these top-down and ideologically centrally-controlled phenomena reminiscent of the Soviet Union of the 1920s and Ceaușescu’s Romania, having nothing to do with the democratic commitment or aspirations to repair the world of earlier generations who professed traditional liberal ideas. He believes that “theatre is a means of rapprochement, not isolation,” and this is exactly why art is so badly needed today, and theatre in particular.

(2020. szeptember 15.)