Nemzeti Színház: - Idén kilencedik alkalommal rendezitek meg a Kortárs Drámafesztivált. Ezúttal az Egyesült Államok a program vendége. Miért rájuk esett a választásotok?
Szilágyi Mária: - Mindig olyan színházat próbálunk bemutatni, amit itthon nem lát a közönség, ezen túl szeretnénk a szakmának is érdekes, új dolgokat mutatni. A kiindulópont mindig a magyar színház. Örvendetes módon azt látjuk, hogy egyre több független társulat jelenik meg, egyre több kísérletező együttes tűnik fel a színen, de a magyar színházban továbbra is a szöveg játssza a központi szerepet. Még ha történnek is kísérletek a határátlépésre, vizuálisabb színházi alkotások létrehozására, de vad kísérleteket tenni, és azt a közönségnek megmutatni, akár több fázisban is, nem szokás. Mi arra vagyunk színházilag szocializálva, hogy sikeres-e az a darab, amit bemutattak, vagy nem sikeres. Végeredmény-centrikusak vagyunk, és nem annyira érdekel bennünket a színházi folyamat maga. A közönséget sem. Úgy gondoljuk, hogy ahhoz, hogy a fiatal színházcsináló generáció Magyarországon tovább tudjon lépni és esztétikailag tudjon fejlődni, biztosan bátrabbnak kell lenni formailag, esztétikailag, és jobban meg kell találni annak a módját, hogyan juthatnak el a közönséghez. Így jutottunk el az amerikai művészszínházhoz, ami szintén komoly gondokkal küzd, mert nem kap állami támogatást, de azt látjuk, hogy a kísérletező kedv ilyen problémás pénzügyi környezetben is sokkal erősebb náluk. Olyan előadásokat is láttunk, amelyekre lehet, hogy itthon azt fogják mondani, hogy ezek nem tökéletesek, nem teljesen kiforrottak, de nem is azzal a szándékkal készültek, hogy tökéletesre csiszolják őket. Az alkotó nem úgy készítette az előadását, hogy ezzel robbantani fog, és egy sikerdarabot rendez, hanem kísérletez, különböző utakat próbál ki, és amikor eljut az előadás olyan fázisba, hogy úgy érzi, megmutatható, akkor ezt a közönség elé tárja. A Trafóban látható A szállítmány című előadás is egy ilyen előadás lesz, amely az afroamerikaiak szemszögéből vet fel nagyon fontos kérdéseket, és vizsgálja a fehér amerikai társadalmat. Az előadás nem okoskodó, nem találja fel a spanyolviaszt, de azokat a pici jelenségeket próbálja boncolgatni, amelyek körülvesznek bennünket. Nekem nagyon szimpatikus ezekben a darabokban, hogy nem ötcsillagos szuperprodukciók, hanem olyan előadások, amelyek tényleg a mai amerikai társadalomra így–úgy reflektálva azt vizsgálják, hogyan lehet azt, ami ott történik, valahogy megszólaltatni, és az embereknek megmutatni.
Nemzeti Színház: - 13 millió forintból hoztátok össze a Drámafesztivált, a pénzt pályázatokon nyertétek. Mire elég ez az összeg?
Szilágyi Mária: - Semmire. Minden forintért a partnerekkel is, magunkkal is meg kell küzdeni. Ehhez az kell, hogy mindannyian higgyünk nagyon a kortárs magyar színházban, és legyen bennünk egyfajta belső szenvedély, ami tolni akarja ennek a színháznak a szekerét. Ehhez az is kellett, hogy egyesek adott esetben hajlandóak legyenek lemondani egy komolyabb honoráriumról, vagy a színház azt mondja, hogy ezt vagy azt a produkciót vendégül látom, ahogy a Nemzeti Színház vagy a Bárka tette. Ugyanakkor a két ideérkező társulat is azt mondta, hogy nem kér horribilis díjakat, és a kaposvári és a nyíregyházi társulat is úgy döntött, hogy nem csak akkor jönnek, ha az utolsó fillérig mindent mi fizetünk. Ehhez tényleg az kell, hogy mindenki azt mondja, hogy milyen jó, ha ezt az előadást a budapesti nézők is láthatják!
Nemzeti Színház: - Mi a fontosabb cél, a nézőket megismertetni a kortárs drámákkal, akár magyarról, akár külföldiről beszélünk, vagy a szakma megismertetése a magyar, illetve külföldi kortárs drámákkal?
Markó Róbert: - Ez mindig többirányú történet. Az egyik nagyon fontos célunk, hogy a külföldieket megismertessük a magyar színházzal, függetlenül attól, hogy ez kortárs vagy nem kortárs darabon alapuló színház. A Nemzeti Színháztól a Mein Kampf került be a programba, amit ha akarok, kortárs drámának gondolok, ha akarom, nem. Én a fesztiválban azt szeretem a leginkább, hogy behozunk mintegy huszonöt külföldi szakértőt, akik vásárolhatnak, és eladhatjuk nekik ezeket a magyar színházi termékeket. Érdekes kérdés, hogy lehet egy előadást, ami nyilván jó, úgy becsomagolni, hogy a külföldinek is érdekes legyen. Ez az egyik irány. A másik pedig az, hogy a vidéki előadásokat Budapesten is megmutassuk a kollégáknak, a kritikusoknak, a rendezőknek, akiknek nagyon kevés módjuk van arra, hogy vidéki előadást nézzenek. Így amikor vidéki előadást hívunk meg, az a szempont, hogy a magyar szakma is láthassa, ugyanakkor a külföldieknek is tessen, és fontos az, hogy a budapesti közönségnek is megmutassunk egy szeletet a vidéki színházi életből. A mérce mindig művészi, tehát magas esztétikai értéket képviselő előadásokat igyekszünk beválogatni.
Nemzeti Színház: - A Nemzeti Színházból a Mein Kampf került be a programba. Hogyan esett a választásotok erre az előadásra?
Markó Róbert: - Azért a Mein Kampf-ot választottuk, mert úgy gondoljuk, hogy kicsit furfangosan, színházi eszközökkel reflektál arra a valóságra, amiben benne vagyunk. Mindenképpen szerettünk volna Nemzeti színházi előadást, hiszen abban egyetértettünk, hogy amit Alföldi Róbert és munkatársai elkezdtek a Nemzetiben, az nagyon pozitív változás, és olyan változás, amit mindenképpen meg kell mutatni a külföldieknek. Rengeteg a visszatérő külföldi vendégünk, és mióta az új Nemzeti felépült, ők - ha mi nem is válogattunk a Nemzetiből - akkor is kíváncsiak voltak arra, hogy mi történik ott. Volt, hogy önszorgalomból is ellátogattak oda, van viszonyítási alapjuk ahhoz, amit látni fognak. Ezenkívül a kritikuscéh minden hónapban küld hírlevelet a külföldi kollégáknak, akik értesülnek arról, hogy mik a fejlemények, és merre tart például a Nemzeti. Az Örkény Színház Kasimir és Karolinéja volt az első darab a listánkon, és a második helyen a Mein Kampf állt. Nem is nagyon vitáztunk rajta. Nagyon érdekes az Oidipusz király is Kaposvárról, ami szintén a Nemzetiben látható majd. Ez a darab a Schwajda-évadban készült még, Rusznyák Gábor rendezte, aki a középgeneráció nagyon értékes, markáns tagja, de nincs eléggé reflektorfényben. Nagyon koherens, zárt, jól végiggondolt művészi nyelvet gondolt ki ehhez az előadáshoz, és egy évezredekkel ezelőtti mitologikus történetből, az Oidipuszból úgy csinált kortárs színházat, hogy nem adaptálja a mi korunkra, hanem mindenféle korra való utalástól mentessé teszi, tehát kortalanítja az előadást. Tág teret hagy a nézői fantáziának, beleérzésnek.
Nemzeti Színház: - Hányas lista született végül?
Markó Róbert: - Kilenc előadásból álló listánk volt, kiesett a Szputnyik Társulat Kockavetője, ami harmadik volt a listánkon, mert Bodóék Grazban próbálják a Mester és Margaritát, így nem tudtak jönni, de nem maradnak Bodó Viktor nélkül a külföldiek, mert kapnak egy dvd-t ebből az előadásból. Kiesett A nevető ember, mert levette a szombathelyi színház, így hét előadás került be a magyar programba. A fesztivál hét előadást tud kifizetni, így semmi sem maradt ki azok közül, amiket kiválogattunk.
Nemzeti Színház: - Az amerikai produkciókat láttad? Mit várhatunk tőlük?
Markó Róbert: - Aki jár az Egyesült Államokba, az leggyakrabban úgy jön vissza, hogy ott „vérrealista”, teljesen illúziószínház működik. Ez egy hatalmas ország, nehezen megfogható, mert óriási piac. Ezért kiválasztottuk a keleti partot, azon belül New York-ot, ahonnan az előadások érkeznek. A Kortárs Drámafesztiválnak mindig az a célja, hogy ne világsztárokat hívjon meg, hanem valaki olyat, aki nem tartozik a fősodorhoz, egészen másféle színházat csinál, mint ami itthon megszokott. Ezzel azt gondoljuk, hogy az itthoni színházcsinálást is tudjuk ösztönözni, másrészt pedig a nézőknek olyat mutatni, amit nem látni máshol. Nagyon sok előadást néztünk végig, az volt a szempontunk, hogy azt az Amerika-képet, ami bennünk van - hamburger, sült krumpli, csillogás, amerikai álom, boldogság - a felszínen nyújtsák ezek az előadások, de mégis reflektáljanak erre a kortárs amerikai valóságra, ami tulajdonképpen sok ponton egybeesik a kortárs magyar valósággal. Ott a szegregációban a feketék érintettek és az ázsiai származásúak, nálunk pedig a romák. Reggie Watts-ra várakozáson felül ráharapott mindenki, ő Nyugat-Európában ismertebb figura, ő például a saját előadását adaptálja roma fiatalokkal a magyar helyzetre, és itt a Trafóban az előadás előtt lesz egy kis bemutató, amelyen meglátjuk, hogy az azt megelőző két napos wokshopon mire jutottak. Mindenképpen az a célunk, hogy ne csak lógjanak a levegőben ezek az előadások, hanem kapcsolódjanak a mi valóságunkhoz…
(2010. november 18.)
