Emlékmű-avatás

Nos, El Kazovszkij-ra esett a választás, hogy elsőként mutatkozzon be e nagy ívű program keretében. A tárlatot mindössze kilenc festmény – ritkán látható, magángyűjteményekből kölcsönzött remekmű, a kitűnő Kolozsváry Marianna válogatásában – és egyetlen térinstalláció alkotja; az ilyesmit vakon, első hallásra inkább „kamara-kiállításnak” mondanánk. Ámde mit jelent a szó: kamara-kiállítás? A camera szó eredeti jelentéséből fakadóan a szobaméretű és szoba-intimitású, kicsiny és barátságos bemutatót nevezzük így: bizonyára ebben az épületben is lehetne olyan kisebb helységet, klubot vagy dohányzót találni, ahol egy ilyen könnyen átlátható, otthonos kis tárlat megrendezhető volna. Nos, aki csak kicsit is ismeri El Kazovszkij művészetét, vagy akár csak itt és most körülnéz, érteni fogja, miért nem lehet az ő munkáiból – még a kisebb méretűekből sem – takaros kamara-kiállítást rendezni.

El Kazovszkij eget kér. Hatalmas léptékű művészet az övé, amelynek titáni erőkkel, egyetemes mítoszokkal van dolga, amely irdatlan hegyláncok, bibliai sivatagok és tengerek felé nyit végtelen távlatokat. Ennyi szenvedély, irgalmatlanság és monumentalitás nem hogy kellemkedő szalonok intim atmoszféráját nem tűri maga körül: a dagályos nagyzolás kolosszális emlékművét is képes önerőből szétfeszíteni.

Helyes döntés tehát a rendezők részéről, hogy ha már e testidegen közegben kell megmutatkoznia, munkái inkább szóródjanak szét és kerüljenek távolra egymástól: ne keltsék egy kerek, önmagába záródó és önmagában is megálló kiállítás hamis illúzióját. Értsük világosan: ez itt nem szép műtárgyak békés bemutatója, hanem akció, gesztus, esemény. Ha tetszik, a tér provokációja. Azt is mondhatnám, hogy Kazovszkij munkái így kiállítva hely-specifikus installációt alkotnak, amely itt és most ennek a helynek szűkös dimenzióiba metsz bele, élesen. Elevenébe vág a konformizmus és tekintélytisztelet táplálta lakájízlésnek, minden örök értékekre, morálra és szépségre hivatkozó álszentségnek.

Hogyan is lehetne hát „megnyitni” valamit, ami maga a nyitottság? Megnyitni az eseményt, amely nem vár celebrális alkalmakra, hogy megtörténjék, hanem azonnal működésbe lép és fájón bejelentkezik, amikor belépünk ebbe a térbe? Engedjék hát meg nekem, hogy ne El Kazovszkij művészetének szokásos méltatásával folytassam a mondókámat, csupán egyetlen mozzanatra emlékeztessek, ami nélkül ez a mostani akció, a tér provokációja nem volna teljes. Erre a monumentumra gondolok, itt középen, amely – mondhatni, installációként az installációban – a két kiállító-sarok között félúton, azok szimmetriatengelyében magasodik. Mit érez, gondol, tapasztal a gyanútlan látogató, amikor e nemzeti szentélybe lépve, emelkedett és ünnepélyes várakozásokkal a szívében hirtelen szembetalálja magát ezzel az irdatlan méretű, négyfejű fekete fenevaddal, amely puszta létével beleharap a tekintélyt sugalló pillérekbe, baljós árnyékot vet a patinásnak szánt szőnyegekre, rávicsorít a díszkorlátok kivagyi cirádáira?

Önöknek tudniok kell, hogy ez a munka bizonyos értelemben El Kazovszkij utolsó műve – már halálos betegen skiccelte le. Maga tervezte ide, erre a helyre, s nem tudhatjuk, legfeljebb sejthetjük, miféle belső szándék mozgatta, amikor azt az instrukciót adta barátainak, hogy az óriás-objekt ébenfekete, fémes hatású és ilyen arányú legyen. Aki látott már El Kazovszkij-művet, vagy csak itt körülnéz a festményeken, felismerheti a művész védjegyét, az ülő-szűkölő kutya, farkas vagy sakál motívumát, a „vándorállat” árnyalakját, amelyet El Kazovszkij afféle szignóként, saját jelenléte jelzéseként még az 1970-es évek végén talált-fejlesztett ki és alkalmazta aztán élete végéig, következetesen. A két vörös élű piedesztálra állított balerina-bálvány itt is azt a szépet jelöli, a szépség személyes emlékműveit, amelyet a vágy elérhetetlen tárgyaként a szárnyas-szárnyaszegett „vándorállat” maga emel, hogy epedezhessen utána. A vándorállat, amely lényegénél fogva árnyék – a testi beteljesedés lehetőségétől örökre megfosztott, az örök reflexióra ítélt pária. Kazovszkij ezt a hiányt gyakran dramatizálta a sarokállat, a derékszögű síkokból összerótt kettős kutya-árny komplexebb képével, amelyek a test hiányaként fogták körül a teret. Nos, itt, ebben az utolsó és méltán teátrális megainstallációban paradox teljességet nyer az örök vándorlásra ítélt árnyékfigura: egymásba forgatott sarokállatként, a négy égtáj felé fordulva, visszatalál saját tengelyéhez. Nem kerekedik ki, mégis beteljesedik: nem válik testté, mégis körbeér. S ezzel, immár mintegy óvón magához vonva a bálványt, amelytől eddig csak szenvedett, fölmagasztosul: ami eddig csak a margón, a kerethez simulva, mintegy külső kommentárként szólalt meg, most a főszólammá válik, s fenséges erővel, mahleri pátosszal zengi a tragikus létezés ősgyönyörének legyűrhetetlen nietzsche-i igazságát. Talán nem túlzás azt mondani, hogy utolsó művében El Kazovszkij megannyi más porba döntött emlékműve után – talán tudott róla, talán nem – megalkotta saját, aere perennius, ércnél maradóbb emlékművét.

Köszönet Horváth Károly kurátornak és Alföldi Róbert főigazgatónak, hogy a reveláció eseményét lehetővé tették. Ha kiállítást megnyitni itt és most nem is tudok, az emlékmű, íme, leleplezve áll mindannyiunk előtt.

Elhangzott 2008. szeptember 20-án, a Nemzeti Színház aulájában

(2008. szeptember 19.)