BALOGH EDIT, HAUSER BEÁTA, HÁGER RITA,
KÓKAY KRISZTINA, KRAJCSOVICS ÉVA,
POLGÁR RÓZSA, ZELENÁK KATALIN
kiállítása a Nemzeti Színház Zikkurat Galériájában
EMLÉKEZET
Megnyitó: 2007. október 4-én, 18 órakor
A vendégeket Simonffy Márta a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének elnöke köszöntötte.
A megnyitót Ács Margit költő mondta.
Közreműködött Horváth Ádám operaénekes
A lap alján, a fotógalériában megnézheti a megnyitó képeit és néhány kiállított falikárpit reprodukcióját.
EMLÉKEZET
(elhangzott a kiállítás megnyitóján)
Zárt, tömör falak között vagyunk, s a kanyargó járat, a fülkék, beugrók archetípusos emlékeket idéznek meg, ha átengedjük nekik magunkat. Mindenekelőtt a barlangot, amely az idők kezdetén menedék volt a hideg és a vadak elől. Majd a várat, a templomot a nyers erő és az alázatos áhítat középkorából, amelyeknek komor biztonsága az örökös veszélyre utalt, az emberi teremtmény testi-lelki törékenységére emlékeztetett. Könnyen lehet, épp emiatt igyekezett az élet örömét kereső ember és még inkább asszonya lágy szőrmével, színes kelmével beburkolni, elfedni, feldíszíteni a falakat. Ahogy mondom, az idők kezdete óta.
S ha e hét művész alkotásaira nézünk itt a Zikkurát fülkéiben, e minden szálukban, színükben, motívumukban mai, hétféle, vagy ki tudja hányféle módon újszerű, eredeti látásmódot megjelenítő kárpitokra, emlékek moccannak meg bennünk magáról a szövésről is. Ezekben az emlékekben asszonyi kezek motoznak. Pénelopé keze, amint éjszaka felfejti nappali munkáját. Behavazott házacskákban lámpafénynél, afrikai nádkunyhók előterében és indiánrezervátumok sárból tapasztott épületeiben repkedő női ujjak az álmatag vagy buja színű fonalak között. Takarók, sálak, kendők, kötények lebbennek meg a képzeletben, amelyek nélkül nincs ház, nincs viselet, nincs menyasszony, bölcső, halottas ágy a világ egyetlen táján sem. Tudom, hogy szőttek és szőnek férfiak is, tudom, hogy a művészi kárpit európai divatjának megszületésekor ismert festők férfiak képei alapján készültek a kastélyok falára a fényűző gobelinek, a szövés valahogy mégis a női princípium része. Ahogy a pók is rejtélyes kapcsolatban áll a nőiséggel mondják az efféle jelképiség kutatói, s így mondhatom én is kissé tréfásan, arra gondolva, hogy erdei házam teraszán a korlát egyik négyzetét évről-évre és napról-napra beszövi egy pók gyönyörű, szabályos hálóval. Aligha ugyanaz az egyed dolgozik ott tizenhét éve, a háló mégis egyforma, ha egyik nap letépi valami vagy valaki, másik nap már hibátlanul csillog. Erre csak egy nő képes sóhajtok fel magamban, ha látom ezt a rendületlenséget szemben a pusztulással.
Mondom, a pókháló évtizedek óta nagyjából egyforma. Megalkotása mögött önkéntelenül és balgán olyasfajta emlékezetet gondolok el, mint amilyen a tudat és képzelet alapja. Ugyanis minden emberi képességünk szülője az emlékezet. Az utóbbi évtizedekben színre lépő agykutatás és a nagy eredményeket elérő antropológia tudósai szerint a mímelő kifejezési forma, vagyis adott helyhez és időhöz kapcsolódó emlékezet volt az emberré válás folyamatának kiinduló állapota (Merlin Donald: Az emberi gondolkodás eredete, Osiris, 2001). Az emlékezet, a közösségi emlékek teremtményei a mítoszok, azaz az emberi szellem múltba, de mindenekelőtt felfelé irányított figyelme. Szintén az elme-kutatások köréből származik egy érdekes megállapítás. Az enyhén előre biccentett fejtartás alapjában véve kényelmesebb, anatómiai adottságainknak jobban megfelelő. Jártunk-keltünk során így tekintetünket a vízszintesnél lejjebb irányítjuk, ezáltal terjesztve ki látómezőnk horizont alatti részét. Az emlékezet viszont éppen a horizont feletti mező tágítására hajlamos, Fred Previc értékelése szerint (Intraub és Richardson vizsgálatából, 1997). A felső látómezőben jelentkező emlékezeti térnövekmény tehát szinte felkínálkozik arra, hogy elménk képekkel rakja tele, valamilyen tetszetős kompozícióba rendezett formában. Mondhatni idővel megtörténik az égi mező képzelet általi belakása. (Zalaváry István: Istenek hajléka Kráter, 2004)
Ez a belakás a művészetben történik meg leginkább, s itt, e falikárpitokon, korszerű formaviláguk ellenére is hangsúlyosan klasszikus formában megy végbe. Ebben a műfajban az aprólékos műgond, a kézművesség nyilvánvaló jelenléte, magára a megcsinálásra áldozott idő és erő kétségbevonhatatlansága az alkotás iránti eredendő tiszteletet szólítja elő a művészeti ötletbörzébe beletompult lelkünkből. Ha mondjuk a gesztusművészet esetlegességet, a dolgok jelentőségének relativizálását közlő műtárgyaival vetjük össze a falikárpitot, aligha kell bizonygatni, hogy az alkotóművész itt komolyan gondolja, amit gondol: blöffbe nem ölte volna bele a saját vagy mások száz és száz munkaóráját. A művészi elhivatottság számára látványos referenciát biztosít a műtárgy létrehozásának alázatos folyamata. Ezt a művészi felelősségvállalást bizony csak az égi mezőben képzelhetjük el, a felfelé irányuló hit tanúsítványaként.
A másik mozzanat, amiben az emlékezet mint emberi adottság megmutatkozik, a szövés hagyományhoz kötöttsége, elsősorban a technikája révén. Az anyaggal igazában csak azt lehet megcsinálni, amit ő is akar. Amire képes. Persze, erős korlát ez, azonban arra a paradox igazságra juthatunk, hogy a technikai korlát a művészetben felszabadíthat: épp a megszabott keretek segítik életre a meghökkentően egyszerit, a személyes vonásokat. A múlt század elején, amikor a látványművészet szabadsága határait próbálgatta, az ifjú Fülep Lajos már átlátta: a művészi alkotás helyzete csodálatosan paradox: önmagában befejezett, tökéletes és abszolút valami, mégis beletartozik a művészet nagy közösségébe és csak benne válik érthetővé. [ ] A közösség nélkül a művészet műtárgyak merő egymásmellettisége; az örök és az idő korrelációja nélkül a történelem egyes esetek merő egymásutánisága. (Fülep Lajos: Magyar művészet) Az itt kiállító hét művésznél jól követhető a közösségbe és a történelembe ágyazottság, sokszor még tematikai választásokban is. Az elődök elsüllyedt világáról hírt adó életkép; a homályos emlékképből kiélesedő hangsúlyos részlet egy-egy klasszikus festményből; az antikvitás színvilágának felidézése; vagy a nemzeti közösség valahai jelei, jelképei összeterelve szép kompozícióvá; a Himnusz asszociációs köre egyetlen látomásba sűrítve, vagy a kőbe írt jelek múlhatatlanságára utaló, magyar verssorokból felépített mintázat; vagy a megnyíló sötét ég nemzeteket és nemzedékeket magába ölelő reménysége és ígérete mindez kétségtelenül értelmezhető egy individuális világkép jegyében is, de jelentőségét csak a közösségével együtt létező művész felől nézve nyeri el. Ahogy a legsajátabb emlékeink is valahogy a közös időfolyam felé szivárognak, s így tesznek minket egyedből emberré.
Egy epilepsziásból kioperálták a halántéklebenyt a hippokampusszal együtt. ahol az emlékezet funkciói zajlanak. Bármilyen furcsa, tudott élni. A keze emlékezett arra, amiről az eszének nem volt tudomása hiszen többféle emlékezet van az emberben. Társalgott, a kiszabott feladatokat elvégezte, de amint másfelé fordult figyelme, rögtön mindent elfelejtett. (Zalaváry, i. m. ) Géppé vált. 1982-ben erről az állapotról egy kisregényt írtam, antiutópiát, és nem is sejtettem, hogy kísérletileg előállították már ezt az emberi fajt. Úgy véltem, belőlünk, akkori magyarokból szippantották ki azt az emlékezetet, amely felelősségtudatos személyekké, szabad akaratukkal élő emberekké tenne bennünket. A kisregény nyugati olvasói, barátaim megértették a szöveg tétjét, magukénak érezték a keserves diagnózist. Akkor csodálkoztam ezen, hiszen sokakkal együtt azt hittem, őnáluk nincs nagyobb baj az emberi méltósággal. Ma már nem csodálkoznék, hiszen látnivaló: az emlékezetétől a hatalom, ezúttal nem a pártállami, hanem a totalitárius gazdasági agresszivitás is meg akarja fosztani alattvalóját.
Köszönet azoknak, akik megmutatják: van mire emlékeznünk, és hogy egy egész közösségből nem lehetséges kioperálni a halántéklebenyt.
Ács Margit
