Víctor Hugo Rascón Banda üzenete

Bárcsak mindig színházi világnap lenne. Már csak azért is, hiszen az elmúlt kétezer esztendőben a világon valahol mindig világított a színház lángja. Sokan a kezdetek óta a színház haldoklását jósolják, s ez különösen felerősödött a mozi, a televízió és az újabb médiumok felbukkanása és fejlődése óta. A technológia hatalmába kerítette a színpadot, az ember mintha eltűnt volna róla. Vizuális színházzal kísérleteznek, amely közel áll a festészethez és a mozgáshoz, de amely háttérbe szorítja a szót. Születtek előadások szavak vagy világítás, sőt színész nélkül is. Előfordult, hogy próbababákat és bábokat állítottak a fényjáték középpontjába. A technológia arra tett kísérletet, hogy tűzijátékká vagy vásári mutatvánnyá változtassa a színházat. Ma azonban azt tapasztaljuk, hogy a színház újra a színész és a néző szembesülésének, találkozásának a színhelye lesz. A szó visszatér a színpadra. A színház lemondott a tömegkommunikációról, de felismerte saját lényegét: emberek érzelmeket élnek át és közvetítenek, érzéseket, álmaikat osztják meg egymással, s legfőként reményt sugároznak. A színház ma nem történeteket mesél, hanem gondolatokat ad át. A színház zendül, felvilágosít, felkavar, kimozdít, föllelkesít, leleplez, provokál, megtöri a szabályokat. A társadalommal folytat párbeszédet. A művészetek között az első, amely azért száll szembe az ürességgel, az árnyakkal és a csenddel, hogy érvényre jusson a szó, a mozgás, a fény és az élet. A színház élő test: egyidőben hal el és születik újjá hamvaiból. A színház mágikus közlési forma, amelyben mindenki ad és kap, átalakul és átalakít. A színház tükrözi az ember egzisztenciális szorongását, az emberi sors titkait kutatja. A színházban nem az alkotók, hanem a mai társadalom szólal meg. Árt a színháznak például az, ha hiányzik a gyermekek művészeti nevelése, ami egyértelműen megnehezíti a művészet felfedezését, befogadását. A szegénység behálózza a világot, elidegeníti a közönséget az előadás színhelyeitől, s ezt sokszor a kormányok közömbössége és megvetése is tetézi. A színházban hajdan istenek és emberek viaskodtak egymással, manapság az ember szól a többi emberhez. Ezért a színház több mint maga az élet. A mai bolond világban a színház hitet tesz a józan igazság értéke, az emberség mellett, és a saját sorsunk iránti felelősségre int. A színház abban segít, hogy megértsük, mi történik velünk, hogy megfogalmazzuk érzéseinket, beszéljünk fájdalmainkról, hogy a mindennapi káoszból és rémálomból kiemelkedve a reményről szóljunk. Éljenek a színházi rítus szolgái! Éljen a színház! Víctor Hugo Rascón Banda

1948-ban született Uruáchic-ban, Észak-Mexikó bányavárosában. Bár a családi hagyomány arra késztetné, hogy ő is a bányában dolgozzon, mégis jogot tanul, s nem csak jelentős ügyvéd, de hazájában elismert drámaíró lett. Darabjaiban sokat merített a gyerekkorában megismert emberek életéből, de hatott rá francia, német és spanyol drámairodalom is. 1979-ben írja meg első színdarabját Voces en el umbral (Hang a küszöbön) címmel, amely két asszony életét mutatja be, egy német nőét és egy tarahumaraiét, akik megélik egy bánya működésének csúcspontját és hanyatlását. A Los ilegales (A törvénytelenek) az első darabja, amelyet bemutattak. Azóta körülbelül ötven darabot írt. Nemzeti és nemzetközi díjat kapott, többek között 1981-ben az Észak-Amerikai Színház díját. Jelentősebb színdarabjai: Contrabando (Csempészek) 1991. La mujer que cayó de cielo (Az égből pottyant asszony) 1999. Sazón de mujer (Az asszony íze) 2001. Apaches (Apacsok) 2003.

A szerző az interneten

A Nemzetközi Színházi Intézet oldala

(2006. március 25.)

Víctor Hugo Rascón Banda üzenete

Szilágyi Ágota

Holokauszt 80 emlékest