Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800 (központ)
Vissza a hírekhez

A Föld lapos és négy angyal tartja

Kedves Barátaim! Rendkívül paradox a helyzetben vagyok. 42 év – mondja címében a Ruszt-könyv. Mi Ruszt Józseffel 43 éve ismerjük egymást. Elképzelem, milyen képet vágtunk volna, ha valaki, mondjuk, 1961. október 3-án odalép hozzánk a Bajtárs nevű műintézetben, ahol éppen koccintunk egy-egy fél kommersz (fekete címkés) cseresznyével, és azt mondja nekem, hogy 2004. április 3-án: te, mint az újonnan felépült Nemzeti Színház főigazgatója egy (és most Jóskára néz) rólad szóló könyv bemutatóját fogod megtartani. Feltehetőleg azt mondtuk volna neki, hogy most már ne igyon többet. A bemutatásra váró könyv: A Föld lapos és négy angyal tartja. (Ruszt József 42 év - 42 megszólalás címet viseli, és Kőszegi Lajos, valamint Nánay István szerkesztői munkáját dicséri.) A hátsó borítón szereplő szöveget csak a könyv elolvasása után futottam át. Meglepetve olvastam az utolsó sorait, mert korábban, lapról lapra haladva, bennem is az ott olvasottak fogalmazódtak meg. „A 42 év 42 megnyilatkozása Ruszt Józsefnek a színházról, a világról, az emberekről, a szakmáról – végső soron a szeretetről szóló gondolatainak antológiája.” Nyilván sokunk startköve, az Egyetemi Színpad, azon belül az Universitas adta szabályba imperatívuszként a szeretet utáni örök, kielégíthetetlen sóvárgást, kimondva vagy kimondatlanul tudva, hogy az igazi jó közösséget mindig szeretetet adni tudó, és a szeretetre csillapíthatatlanul vágyó emberek alkották. De azt is hozzá kell tennem, hogy az én 42 évem alatt számtalanszor tolakodott elő az a fájdalmas sóhajtás, ami Triana Gyilkosok éjszakájában (melyet kétszer is rendezett velem Ruszt József) Lalo szájából szakad ki: „Ó, testvéreim, ha elegendő lenne a szeretet, a szeretet önmagában.” Az antológiában a 42-ből az első megszólalás Salamon Pál kérdéseire ad feleletet 1969-ből. Természetesen, - ha annak idején olvastam is, már nem emlékezhettem erre az interjúra - nagyon rácsodálkoztam az első gondolatokra. Salamon kérdésére Ruszt válasza megfogalmazza mindazt, ami bennem ars poeticává vált, melynek szellemében kerestem szakadatlanul a helyemet a színházi világban, és amelynek köszönhetően így szólt a Nemzeti Színház-i pályázatom első mondata: „Az Egyetemi Színpad az oka mindennek”. Ebből, a vádaskodásnak tetsző lakonikus megállapításból fejtettem aztán ki hosszan, hogy mire vállalkozom a Nemzeti Színház főigazgatói székében – és most ezt az első interjút olvasva döbbentem rá, hogy mennyire volt igazam az ok és okozat feltárásában, hiszen Jóska ezt már akkor szavakba formálta. Salamon kérdése ez volt: „Mi a különbség a színpad és a színház között?” És a válasz: „A színpad nem színház abban az értelemben, hogy ott sok mindent lehet csinálni, ami nem színház. Nálunk gyakran rendeznek irodalmi esteket, hangversenyeket, vitákat. Mindezek gyakran közvetlenebb módon avatják a színpadot társadalmi események színhelyévé, mint amennyit a mai színház konstrukciója megenged. A színpad és a nézőtér közvetlen kapcsolatát az esténként alakuló játékszabályok irányítják. Ez az az elevenség, amely a színházakból gyakran hiányzik.” Mielőtt bárkiben is felébredne a szorongó félelem, sietek leszögezni, hogy nincs olyan tervem, mi szerint a Nemzeti Színházat átkeresztelném Nemzeti Színpadnak. Most idézem pályázatom egyik bekezdését. „A színház több annál, mint amit az egyes előadások nyújtanak. Agora, találkozóhely, szellemi börze legyen! A Nemzeti Színház vonzza magához mágnesként a társművészetek alkotóit, teremtsen alkalmat eszmecserére a kulturális életünket meghatározó szereplők között! A falai közé szervezett események jelentsenek permanens szellemi izgalmat, legyenek előre nem látható, új folyamatok elindítói! Ma már tudjuk, mit adott társadalmunknak az Egyetemi Színpad. A Nemzeti Színházról is tudjuk majd.” Tehát valóban az Egyetemi Színpad és azon belül főleg Ruszt József tehető felelőssé mindazért, ami a továbbiakban velem történt. A könyv kronológiába szedve tartalmazza a Ruszttal készített interjúkat, de megtaláljuk, az időrendet betartva, Ruszt egyéb személyes megnyilvánulásait is, leveleket, kerekasztal-beszélgetések anyagait, társulati ülésen elhangzott beszédét. A kronológia mentén megismerkedhetünk e gazdag és küzdelmes pálya egyes szakaszaival – a jelenlévők, felteszem, tudják, de a rend kedvéért most elsorolom ezeket az állomásokat. Universitas Együttes és egyidőben Debrecen, Kecskemét, Népszínház, Zalaegerszeg, Szeged, Független Színpad, Budapesti Kamaraszínház. Ahogy haladtam a könyvben, felködlött előttem egy lóversenypálya, a díjugratás pályája; akadályokat láttam szép számmal, sorompókat, vizesárkokat, kőfalat, láttam, hol verte le a lovas a lécet, máshol csak megkoccintotta a rudat, ami nem számít hibapontnak, volt olyan, hogy a ló ellenszegült, és a lovas erélyesen újra nekiindította az akadálynak, de legtöbbször azért határozott eréllyel, szép kivitelben teljesítette a feladatot. A könyvet a jelenlévők bizonnyal kezükbe veszik majd, és olvasva a 42 év 42 megszólalását, ők maguk is újrajárják a saját 42 évüket, illetve ki milyen fiatal, annyit abból. Az interjúk egy-egy alkalomból készültek, de valamennyi mögött ott van az alkotóművész világnézete, megtaláljuk a választ a legfontosabb kérdésre: hogy kik, kiknek, hogyan csináljanak színházat, hogy mi a művész felelőssége, hogy az erkölcsnek és az etikának mennyire van meghatározó szerepe az alkotásban… Mindezek szakadatlanul töprengéseink előterében vannak, mindezek az origói csüggedéseinknek és reménykedéseinknek – így hát e témakörből ragadtam ki néhány gondolatot a könyvből. „A színház akkor haladhat korának fő sodrában, ha érvényesíttetni képes az előadással a remekmű mai és egyben örökérvényűségét. Ezt azonban csak akkor teheti, ha korának etikáját, társadalmi-politikai problémáit a teljes emberi átélés intellektuális és emocionális szintjén képes átemelni a remekmű alkotta modell társadalmi és emberi világába, vagyis ha a mai kort érvényesíttetni tudja a remekművel.” (1972) „Az írott dráma az egyetemes emberi kultúra része, s bár önmaga nem változik, jelentéstartalma mégis minden korban más, mert a korok másképpen rezonálnak egymásra. Ha a rendező valóban korának embere, s magára nézve kötelezőnek érzi mindazt, ami a társadalom forradalmáraira kötelező, önvallomásként kezeli a művet, s magát nem egyszerű interpretátornak tekinti, hanem önmagában teremti meg azt a bizonyos élő hidat a remekműben ábrázolt ember és a mai ember találkozása számára.” (ugyancsak 1972) „Bízunk abban, hogy nem egyszerűen szórakoztató és „kikapcsolódó” alkalomnak tekintik színházunkat, hanem valóban az emberismeret szentélyének, ahol az emberi gyönyörűségek és gyötrelmek útvesztőiben ki-ki világosabban ítélheti meg saját arcán a ráncokat, tekintetében a fényeket, helyét a világban, világunk helyét önmagában. Egyetlen mondatban fogalmazható meg célunk: megtanulni a kor szintjén, de a dolgok nyelvén beszélni, s így találkozni a közönséggel, az egymásra ismerés szépségével és felelősségével.” (1976) Kérjük fogalmazd meg röviden ars poeticádat - kéri Duró Győző és Magyar Fruzsina 1977. márciusában a Kritika c. lap részéről. „A színháznak nem az a dolga, hogy felvesse a lakáskérdést, vagy hogy a nyugdíjasok helyzetéről tárgyaljon. Az ars poetica szerintem folytonos, küzdelmesen ébren tartott etikai magatartás, amelyet – ha olyan helyzetben vagy és az a dolgod – sugároztatni kell. Az a feladatom, hogy színházat csináljak, és én azt is csinálok: közösségben élek, és létrehozok egy alkotó közösséget. Tőlem nem csak egy előadás, hanem egy egész színház megteremtésében is nagyon sok minden függ. Ennél fontosabbnak semmit sem hiszek, mint ezt a folytonosan tisztán és ébren tartott etikai magatartást.” Az első megszólalással kezdtem a könyv bemutatását, és az utolsóval fejezem be: Napló számára készített interjút 2002. februárjában Balla Emőke. Ennek utolsó bekezdését olvasom fel. „ Ez egy fiatal világ, kipottyannak belőle az öregek. Ha kérik, vegyek részt abban, amit csinálnak, és tudom, hogy miért és hogyan, valamint megadják nekem azt a kis szabadságot, amiben én valamit megfogalmazhatok, akkor jövök. De ehhez szubjektív kötődés is kell. Nem határolódom el, én is ennek a társadalomnak a tagja vagyok, de az legyen az én magánügyem, hogy hogyan érzem magam.” Nos, kedves Jóska! „Ez egy fiatal világ, kipottyannak belőle az öregek.” – mondod Te – nem feltétlenül – mondom én. „Ha kérik, vegyek részt abban, amit csinálnak, és tudom, hogy miért és hogyan, valamint megadják nekem azt a kis szabadságot, amiben én valamit megfogalmazhatok, akkor jövök.” – mondod. Megismétlem korábbi hívásomat, vegyél részt a Nemzeti munkájában, megadjuk a kért szabadságot, gyere. „De ehhez szubjektív kötődés is kell.” Van. „Nem határolódom el, én is ennek a társadalomnak a tagja vagyok, de az legyen az én magánügyem, hogy hogyan érzem magam.” Hogy hogyan érzed magad, kedves Jóska, az nem a Te magánügyed, hanem sokunk, ha kell, egy meghatározható nagy létszámú közösség ügye és felelőssége is egyben.

(2004. április 03.)