Kedves Barátaim!
Rendkívül paradox a helyzetben vagyok. 42 év mondja címében a Ruszt-könyv. Mi Ruszt Józseffel 43 éve ismerjük egymást. Elképzelem, milyen képet vágtunk volna, ha valaki, mondjuk, 1961. október 3-án odalép hozzánk a Bajtárs nevű műintézetben, ahol éppen koccintunk egy-egy fél kommersz (fekete címkés) cseresznyével, és azt mondja nekem, hogy 2004. április 3-án: te, mint az újonnan felépült Nemzeti Színház főigazgatója egy (és most Jóskára néz) rólad szóló könyv bemutatóját fogod megtartani. Feltehetőleg azt mondtuk volna neki, hogy most már ne igyon többet.
A bemutatásra váró könyv: A Föld lapos és négy angyal tartja. (Ruszt József 42 év - 42 megszólalás címet viseli, és Kőszegi Lajos, valamint Nánay István szerkesztői munkáját dicséri.)
A hátsó borítón szereplő szöveget csak a könyv elolvasása után futottam át. Meglepetve olvastam az utolsó sorait, mert korábban, lapról lapra haladva, bennem is az ott olvasottak fogalmazódtak meg. A 42 év 42 megnyilatkozása Ruszt Józsefnek a színházról, a világról, az emberekről, a szakmáról végső soron a szeretetről szóló gondolatainak antológiája. Nyilván sokunk startköve, az Egyetemi Színpad, azon belül az Universitas adta szabályba imperatívuszként a szeretet utáni örök, kielégíthetetlen sóvárgást, kimondva vagy kimondatlanul tudva, hogy az igazi jó közösséget mindig szeretetet adni tudó, és a szeretetre csillapíthatatlanul vágyó emberek alkották. De azt is hozzá kell tennem, hogy az én 42 évem alatt számtalanszor tolakodott elő az a fájdalmas sóhajtás, ami Triana Gyilkosok éjszakájában (melyet kétszer is rendezett velem Ruszt József) Lalo szájából szakad ki: Ó, testvéreim, ha elegendő lenne a szeretet, a szeretet önmagában.
Az antológiában a 42-ből az első megszólalás Salamon Pál kérdéseire ad feleletet 1969-ből. Természetesen, - ha annak idején olvastam is, már nem emlékezhettem erre az interjúra - nagyon rácsodálkoztam az első gondolatokra. Salamon kérdésére Ruszt válasza megfogalmazza mindazt, ami bennem ars poeticává vált, melynek szellemében kerestem szakadatlanul a helyemet a színházi világban, és amelynek köszönhetően így szólt a Nemzeti Színház-i pályázatom első mondata: Az Egyetemi Színpad az oka mindennek. Ebből, a vádaskodásnak tetsző lakonikus megállapításból fejtettem aztán ki hosszan, hogy mire vállalkozom a Nemzeti Színház főigazgatói székében és most ezt az első interjút olvasva döbbentem rá, hogy mennyire volt igazam az ok és okozat feltárásában, hiszen Jóska ezt már akkor szavakba formálta.
Salamon kérdése ez volt: Mi a különbség a színpad és a színház között?
És a válasz: A színpad nem színház abban az értelemben, hogy ott sok mindent lehet csinálni, ami nem színház. Nálunk gyakran rendeznek irodalmi esteket, hangversenyeket, vitákat. Mindezek gyakran közvetlenebb módon avatják a színpadot társadalmi események színhelyévé, mint amennyit a mai színház konstrukciója megenged. A színpad és a nézőtér közvetlen kapcsolatát az esténként alakuló játékszabályok irányítják. Ez az az elevenség, amely a színházakból gyakran hiányzik.
Mielőtt bárkiben is felébredne a szorongó félelem, sietek leszögezni, hogy nincs olyan tervem, mi szerint a Nemzeti Színházat átkeresztelném Nemzeti Színpadnak.
Most idézem pályázatom egyik bekezdését.
A színház több annál, mint amit az egyes előadások nyújtanak. Agora, találkozóhely, szellemi börze legyen! A Nemzeti Színház vonzza magához mágnesként a társművészetek alkotóit, teremtsen alkalmat eszmecserére a kulturális életünket meghatározó szereplők között! A falai közé szervezett események jelentsenek permanens szellemi izgalmat, legyenek előre nem látható, új folyamatok elindítói! Ma már tudjuk, mit adott társadalmunknak az Egyetemi Színpad. A Nemzeti Színházról is tudjuk majd.
Tehát valóban az Egyetemi Színpad és azon belül főleg Ruszt József tehető felelőssé mindazért, ami a továbbiakban velem történt.
A könyv kronológiába szedve tartalmazza a Ruszttal készített interjúkat, de megtaláljuk, az időrendet betartva, Ruszt egyéb személyes megnyilvánulásait is, leveleket, kerekasztal-beszélgetések anyagait, társulati ülésen elhangzott beszédét. A kronológia mentén megismerkedhetünk e gazdag és küzdelmes pálya egyes szakaszaival a jelenlévők, felteszem, tudják, de a rend kedvéért most elsorolom ezeket az állomásokat. Universitas Együttes és egyidőben Debrecen, Kecskemét, Népszínház, Zalaegerszeg, Szeged, Független Színpad, Budapesti Kamaraszínház.
Ahogy haladtam a könyvben, felködlött előttem egy lóversenypálya, a díjugratás pályája; akadályokat láttam szép számmal, sorompókat, vizesárkokat, kőfalat, láttam, hol verte le a lovas a lécet, máshol csak megkoccintotta a rudat, ami nem számít hibapontnak, volt olyan, hogy a ló ellenszegült, és a lovas erélyesen újra nekiindította az akadálynak, de legtöbbször azért határozott eréllyel, szép kivitelben teljesítette a feladatot.
A könyvet a jelenlévők bizonnyal kezükbe veszik majd, és olvasva a 42 év 42 megszólalását, ők maguk is újrajárják a saját 42 évüket, illetve ki milyen fiatal, annyit abból.
Az interjúk egy-egy alkalomból készültek, de valamennyi mögött ott van az alkotóművész világnézete, megtaláljuk a választ a legfontosabb kérdésre: hogy kik, kiknek, hogyan csináljanak színházat, hogy mi a művész felelőssége, hogy az erkölcsnek és az etikának mennyire van meghatározó szerepe az alkotásban
Mindezek szakadatlanul töprengéseink előterében vannak, mindezek az origói csüggedéseinknek és reménykedéseinknek így hát e témakörből ragadtam ki néhány gondolatot a könyvből.
A színház akkor haladhat korának fő sodrában, ha érvényesíttetni képes az előadással a remekmű mai és egyben örökérvényűségét. Ezt azonban csak akkor teheti, ha korának etikáját, társadalmi-politikai problémáit a teljes emberi átélés intellektuális és emocionális szintjén képes átemelni a remekmű alkotta modell társadalmi és emberi világába, vagyis ha a mai kort érvényesíttetni tudja a remekművel. (1972)
Az írott dráma az egyetemes emberi kultúra része, s bár önmaga nem változik, jelentéstartalma mégis minden korban más, mert a korok másképpen rezonálnak egymásra. Ha a rendező valóban korának embere, s magára nézve kötelezőnek érzi mindazt, ami a társadalom forradalmáraira kötelező, önvallomásként kezeli a művet, s magát nem egyszerű interpretátornak tekinti, hanem önmagában teremti meg azt a bizonyos élő hidat a remekműben ábrázolt ember és a mai ember találkozása számára. (ugyancsak 1972)
Bízunk abban, hogy nem egyszerűen szórakoztató és kikapcsolódó alkalomnak tekintik színházunkat, hanem valóban az emberismeret szentélyének, ahol az emberi gyönyörűségek és gyötrelmek útvesztőiben ki-ki világosabban ítélheti meg saját arcán a ráncokat, tekintetében a fényeket, helyét a világban, világunk helyét önmagában.
Egyetlen mondatban fogalmazható meg célunk: megtanulni a kor szintjén, de a dolgok nyelvén beszélni, s így találkozni a közönséggel, az egymásra ismerés szépségével és felelősségével. (1976)
Kérjük fogalmazd meg röviden ars poeticádat - kéri Duró Győző és Magyar Fruzsina 1977. márciusában a Kritika c. lap részéről.
A színháznak nem az a dolga, hogy felvesse a lakáskérdést, vagy hogy a nyugdíjasok helyzetéről tárgyaljon. Az ars poetica szerintem folytonos, küzdelmesen ébren tartott etikai magatartás, amelyet ha olyan helyzetben vagy és az a dolgod sugároztatni kell. Az a feladatom, hogy színházat csináljak, és én azt is csinálok: közösségben élek, és létrehozok egy alkotó közösséget. Tőlem nem csak egy előadás, hanem egy egész színház megteremtésében is nagyon sok minden függ. Ennél fontosabbnak semmit sem hiszek, mint ezt a folytonosan tisztán és ébren tartott etikai magatartást.
Az első megszólalással kezdtem a könyv bemutatását, és az utolsóval fejezem be: Napló számára készített interjút 2002. februárjában Balla Emőke. Ennek utolsó bekezdését olvasom fel.
Ez egy fiatal világ, kipottyannak belőle az öregek. Ha kérik, vegyek részt abban, amit csinálnak, és tudom, hogy miért és hogyan, valamint megadják nekem azt a kis szabadságot, amiben én valamit megfogalmazhatok, akkor jövök. De ehhez szubjektív kötődés is kell. Nem határolódom el, én is ennek a társadalomnak a tagja vagyok, de az legyen az én magánügyem, hogy hogyan érzem magam.
Nos, kedves Jóska!
Ez egy fiatal világ, kipottyannak belőle az öregek. mondod Te nem feltétlenül mondom én.
Ha kérik, vegyek részt abban, amit csinálnak, és tudom, hogy miért és hogyan, valamint megadják nekem azt a kis szabadságot, amiben én valamit megfogalmazhatok, akkor jövök. mondod.
Megismétlem korábbi hívásomat, vegyél részt a Nemzeti munkájában, megadjuk a kért szabadságot, gyere.
De ehhez szubjektív kötődés is kell. Van.
Nem határolódom el, én is ennek a társadalomnak a tagja vagyok, de az legyen az én magánügyem, hogy hogyan érzem magam.
Hogy hogyan érzed magad, kedves Jóska, az nem a Te magánügyed, hanem sokunk, ha kell, egy meghatározható nagy létszámú közösség ügye és felelőssége is egyben.
(2004. április 03.)
