Arisztotelész a Poétikában a tragédiaköltők javára írja, ha művüket megrendítővé tudják tenni. A görögök a megrendítőt úgy mondták: ekpléktikosz. Az ijesztő, félelmetes dolgokat is e melléknévvel jelölték. Gyökérszava a megrendülést, rémületet, heves szenvedélyt jelentő ekpléxisz. A főnév eredete a pléttó (ütök) igére, valamint a plégé (ütés) főnévre megy vissza. Ekplésszó pedig annyit tesz: kiütök. Mármost fölmerülhet a kérdés: honnan, miből üti ki a megrendülés a tragikus előadást átélő nézőt?
A tragédia a néző lelkét mindennapi létmódjából üti ki. Így üti helyre. Ahogy egy ájultat életre pofozunk. Elvonja felszíni belekeveredettségéből, megnyitva előtte az utat a súly szívébe. A megrendült lélek, ha visszapillant épp odahagyott, hétköznapi világába, azt súlytalannak, semminek érzi. (Ezért fájdalmas, esetleg dühítő vagy egyenesen undorkeltő – kinek-kinek vérmérséklete szerint – a visszatérés a megrendültségből a mindennapokba.) A megrendült lélek megrendülésében a létezésből kilép a létbe, létre jön, és rádöbben, hogy az élet innen, ebből a ritkán megtapasztalható szférából nyeri súlyát, jelentőségét.
„A megrendülés a csodálatosság (thaumasziotész) genoszához tartozik, annak magasabb foka” – írja Simon Attila A csodálatos és a csodálkozás című tanulmányában. A thaumazein, a csodálkozás fogalma Arisztotelész Poétikájához hasonlóan a Metafizikában is megjelenik. „Pantesz anthrópoi tu eidenai oregontai phüszei” – e mondattal kezdődik a nagy mű. „Minden ember természeténél fogva törekszik a tudásra”, s a legmagasabb rendű tudásra, az okok tiszta tudására törekvő ember egyik fő hajtóereje a csodálkozásra való képesség.
Mintha eltérés mutatkozna a tragédia nézőjének lelkében ébredő csodálat (azaz annak magasabb foka: a megrendültség), illetve a filozofáló ember tudásvágyát beindító csodálkozás között. De csak első ránézésre. A tragédia eseményeit a költőnek úgy kell megalkotnia, hogy azok váratlanságukban se legyenek a puszta véletlen művei, mondja Arisztotelész. Legyenek meghökkentők az események, de közben beilleszthetők is egy nagyobb összefüggésrendszerbe. Zökkentsék ki menetéből a hétköznapi észhasználatot, de ne az esztelenség értelmében, hanem épp ellenkezőleg: úgy legyenek váratlanok, hogy a megrendített néző utólag úgy érezze: ennek így kellett történnie. Vajon miért fontos ez?
A megdöbbenés lelki megrázkódtatása készíti föl a lelket arra, hogy alászállva az akarat alvilágába, fogékony legyen a sors megértésére. A hétköznapi észhasználatból kilépett lélek elcsodálkozik: hirtelen a semmiben találja magát. De ahogy hozzászokik a szeme a sötéthez, úgy veszi birtokba ezt a sűrűbb teret. A korábban meghökkentőnek érzett esemény most új összefüggésrendszerbe illeszkedik. Az egyébként emberi viszonylatai közé ragadó néző most lépést tehet az isteni megpillantása felé. (Vagy ha úgy tetszik: létezéséből kiléphet a lét felé.) Az emberi és isteni szférák játékterének közteslétében az ember a várt váratlanban találja magát, az időbe vetett létezők életének sűrűjében. Azzal együtt, ahogy szabadsága sorssá zárul mögötte, a félelmetesben otthonra lel, és megszületik benne a felismerés: ez az otthontalanság nem véletlen, hiszen ez a sorsa.
A katharszisz előszobájában
A Poétikában (Sarkady János fordításában) ez áll: „… a tragédia nem pusztán egy teljes cselekménynek az utánzása, hanem félelmes és szánalmat keltő eseményeké, s ezeket az érzelmeket leginkább az váltja ki, ha az események a várakozás ellenére, de egymásból következőleg történnek. Így a csodálatos is jobban hat, mint ha magától vagy véletlenül történnék, mert a véletlenek közül is azok a legcsodálatosabbak, amelyek mintegy szükségszerűen következnek be…” Arisztotelész itt a csodálatos és a sorsszerű között teremt valamiféle kapcsolatot, ami jól megfelel annak, ahogy a csodálkozás jelenségét (például a Metafizikában) kezeli. Ennek ellenére a XXIV. könyvben a csodálatost éppen az észszerűtlennel kapcsolja össze: „Az eposz azonban jobban elbírja az észszerűtlenséget, ami a csodálatost leginkább előidézi…” Csakhogy ez a kettősség is pusztán látszólagos. Hiszen az alogonnak, az észszerűtlennek, a váratlannak, az ésszel nem irányítottnak a megjelenése az észszerűben ugyanolyan, mint a csodálatos betörése a tragédiába. A tragédia nézőit ámulatba ejtő csodálatos valami sorsszerűen váratlan, észszerűen észszerűtlen elem, amelynek szerepe a tragédiában az, hogy a csodálkozót kibillentse megszokott helyzetéből, kivesse gondolattalan otthonosságából, és rádöbbentse eredendő otthontalanságára, amelyben azonban a sors az otthonkeresés örök feladatát méri ki számára. A tragédia nézői számára a csodálkozás e katharszisz előszobája, amely egy mindenki által jól ismert történet színpadi megjelenítése során is fenntartja a figyelem drámai feszültségét. A filozófia területén pedig a csodálkozás nem más, mint a gondolkodás kezdete, amely mindig újabb és újabb csodákhoz vezeti a gondolkodót, fenntartva a bölcsességre törekvő, de azt soha el nem érő élet szellemi feszültségét, szépségét.
A csodálkozás kapu, amelyen át a világ szabadon beáramlik, és eredendő szabadságunkkal találkozik. A csodálkozás nyitottsága nem tűr semmiféle korlátozást: nézésirányt, szemléletet, megértést, megismerési módot, fogalmi keretrendszert. Nem akarja a beáramlót egy már készen álló tapasztalati séma örvébe vonni. Ez nem jelenti azt, hogy a csodálkozásban is ne állna már készen valamilyen elvárás, előzetes megértés. Hiszen csodálkozni éppen azon szoktunk, ami nem illeszkedik előzetes elvárásaink horizontjába.
Ebbe a horizontba a megcsodált, ahogy már említettük, a semmiből lép be. A semmi sötétjét hozza magával, szétteríti és előterében felragyog. Ahogy a semmi szétterül, minden előzetes várakozásunkat semmissé teszi. Maga a semmivé tett előzetes így lesz háttérré: a megcsodált önnön sötétedő emlékében világol. A csodálkozással életünkbe lépő semmiből-kilépett megcsodált egy pillanatra mindenként ragyog. De azonnal megkezdődik „az én világom”-má változása: megindul az értelmezés, a megértés, az elvárás-horizont hozzátágítása a megcsodálthoz. Amint a csodálkozás Nap-szekeréből Héliosz lovait kifogja a magyarázat, és szelíden az istállóba tereli őket, a megcsodált helyet kap a hétköznapokban. Csodás emlékét őrzi még az így napjainkba-avatott, de csupán a felejtés módján.
Ekkor a felejtés az emlékezést – mint mindig – óvón őrzi. A felejtés az emlékezés határa. Kiemeli a folyamatos, gépies emlékezésből, az állandóan-csak-visszaemlékezésből, és a felejtés életét ajándékozza neki: emberivé avatja. Az emlékezés előrefut a teljes felejtéshez, hogy onnan visszatérőn örüljön annak: van még mire emlékezni.
Az emlékezés közben járja elsődleges útját is: úton van a megemlékezett felé, amelyet soha nem érhet el, nem határolhat be, nem ölelhet magához. A megemlékezettet azonban lebegőn fenntartja, amíg emlékezik. Maga az emlék pedig az újbóli és újbóli ráemlékezésben egyre homályosulón remeg a belső gyertyafényben.
A csodálkozás fordított emlékezés: valami a semmi homályából jön, és egyre élesebb. Ha a filozófiai semmiből jön, akkor élesedése útja a gondolkodás. Arisztotelész szerint, ahogy láttuk, a gondolkodás végül elemészti a csodálkozást. Csakhogy a filozófiai csodálkozástól a gondolkodás útjára térve és azon haladva közeledünk a következő csodálkozni-valóhoz. A filozófiai gondolkodás a csodálkozás apagyilkos gyermeke. Csakhogy ez az apa folyton újjászületik. Ha már nem születik újjá, filozófiánk halott.
Akár egy új filozófiai sejtelemre, a tragédiára is rácsodálkozik az ember. A csodálkozás előhívja a nézői lelkekben a félelmet (phobosz) és a részvétet (eleosz). A félelem individuális, a részvét kollektív. A részvétben a másikért félünk. A tragédia nézőtere biztonságos távolban van a színpadtól, itt nincs mitől félni, így a látottak révén föltámadó félelem nyomban kollektív formát ölt: részvétként tölti el a lelket. (Ráadásul kétszeresen kollektív formát, hiszen a nézőtéren – jó esetben – mindenki ugyanazt érzi. Állítólag a közös elragadtatottság olykor döbbent morajjal hullámzott végig a görög nézőtéren.) Így forr ki egyetlen közös élményt a partikuláris gyönyörködési vágyak sokasága. A színház így teremt lelki közösséget. S hogy ez csodálatra méltó, az nem is lehet kétséges, hiszen maga a csodálkozás is így megy végbe: egy partikuláris, különös esemény észlelése váltja ki az ember csodálkozását, amelynek megtörténte eladdig nem tűnt lehetségesnek, de a rácsodálkozásban kiderült, hogy mégis megtörtént, be kell tehát fogadni, hozzá kell tágítani világunkat.
Kilépni a hétköznapokból
A magyar nyelvben a csodálkozásnál erősebb a csodálat, de a megrendülés még a csodálatnál is erősebb, mert megvan benne az, ami a csodálatban nem feltétlenül: hogy az élmény, mint valami földrengés, lelkemet alapjaiig megrázza. A megrendülésben eddigi létem rázkódik meg. A megrázkódtatás ez: talán összedől az egész, talán nem.
Tiberius császár kortársának, Pszeudo-Longinosznak A fenségről (Peri hüpszusz) írott műve irodalomesztétikai értekezés. A szerző az irodalmi szövegek fenségének forrásait, mibenlétét és hatását vizsgálja. A nagy műveltségről és kifinomult írásművészetről árulkodó értekezésnek a mai napig komoly irodalma van. Bár a mű irodalomelméleti, érdemes elmélyedünk benne akkor is, ha a csodálkozás ontológiájáról szeretnénk gondolkodni, hiszen azok az életélmények, amelyekre olvasóimat rácsodálkozni hívom föl, hasonlóan megrendítőek, mint az olvasmányélmények, amelyekkel Pszeudo-Longinosz könyve foglalkozik.
A fenség, a nagyszerűség hatásának Pszeudo-Longinosz szerint örökéletűnek kell lennie a lélekben. „Mert csak az valóban nagyszerű, amibe hosszasan el lehet mélyedni, s aminek nehéz, jobban mondva lehetetlen ellenállni: az emlékképe pedig erős és kitörülhetetlen.” A csodálatra méltó, megrendítő élmény nagyszerűsége egész életünket megváltoztatja. (Pszeudo-Longinosz csodálatos művének szellemtörténeti hatása is, úgy tűnik, örök.) Arisztotelész művéhez hasonlóan Pszeudo-Longinosz írásában is szerepel az ekpléxisz, a megrendülés fogalma. A megrendülés, amelyet az elragadtatottság okoz a nézőben, kiüti, kirázza őt hétköznapi önmagából.
A hétköznapokban élni annyit jelent: élet-erőmet olyan cselekedetekre bízni, amelyeket testi és lelki megélhetésem szükségletei irányítanak. Ezekben a cselekedetekben általában semmi meglepő nincs. Nagyrészt automatizmusok: megszokott, begyakorolt mozdulatok, tettek, mondatok, gondolatok, hitek, reakciók. Ez a munka, a tevékenység, a szorgosság, az akárki világa. Aki egész életében így él, arra azt mondjuk: hétköznapi ember. Ő olyan, mint bárki más. Nem arra törekszik, hogy intenzív életet éljen, hanem hogy túlélje ezt a napot. Ennek érdekében szokott tevékenységeibe és életmegoldásaiba feledkezik bele. A hétköznapi élet túlélt napok sora, amelyeknek nincs ívük. Ebből az érzéketlen egyformaságból billent ki bennünket, ha valami csodálatra méltóval szembesülünk.
Nietzsche élete sosem volt mentes a mozgalmasságtól, de ami 1881 augusztusában a Silvaplana-tó partján esett meg vele, azt még ő is kinyilatkoztatásnak nevezte. „A kinyilatkoztatás fogalma – abban az értelemben, hogy valami hirtelen, rémisztő bizonyossággal és finomsággal láthatóvá és hallhatóvá válik, és minden porcikájában megrázza, sőt földhöz vágja az embert – egyszerűen írja le a tényállást.” Nietzsche is a megrendülésről beszél. A tó partján meglepte őt „a gondolatok gondolata”, az örök visszatérés elmélete, amely ezután központi eszmévé emelkedett Nietzsche létmegértésében. „Az erők világa nem tűr nyugalmi helyzetet: mert különben már elérte volna, és a lét órája állna. Az erők világa tehát soha nem kerül egyensúlyba, soha egy pillanatra sincs nyugalomban, ereje és mozgása minden időben egyforma mértékű. Amilyen állapotot ez a világ elérhet, azt egyszer már szükségképpen elérte, és nem is csak egyszer, hanem számtalanszor. Így ez a pillanat egyszer már megvolt, sőt sokszor, és ugyanígy vissza fog még térni, és minden erő ugyanúgy fog eloszlani benne, mint most; és ugyanez a helyzet azzal a pillanattal, amely ezt szülte, és azzal, amely ennek a mostaninak gyermeke lesz. Ember! Minduntalan megfordítják egész életedet, mint egy homokórát, és az minduntalan ugyanúgy lepereg – egy nagy percnyi idővel közben, míg minden feltétel, amely létrehozott téged, a világ körforgásában újra össze nem találkozik.”
Nietzsche szerint a filozófia a zsarnoki ösztön megnyilvánulása. A filozófiai megismerés olyan uralom, melynek birtokában a megismerő ember uralja a kezdeteket. (Erről a továbbiakban még lesz szó.) Ami a megismerő uralomtól távol esik, az a nyugati gondolkodás szerint logikailag semmi. Ami a nyugati gondolkodásban logikailag semmi, az léte szerint is semmi, minthogy a nyugati létmegértésben „a lét felől már a logika dönt” (Heidegger). Csakhogy bármilyen távol is vagyunk az ókori görög létmegértéstől, a gondolkodás még ma is rászorul a csodálkozásra, az élet a csodára. És a filozófiának köze van a csodához. A mai filozófusok legjobbjai is, mint a régiek, valójában vén gyerekek: azt teszik kérdésessé, ami mindenki számára ismertnek hitt, és azt intézik el egy kézlegyintéssel, ami sokak szerint az élet legfontosabb kérdése. Vének: már nem keverednek bele abba, amibe „normális” embertársaik. Gyerekek: még nem mondtak le a csodálkozás jogáról, aggastyán létükre sem engedik, hogy létmegértésük során fölmerülő, emésztetlen kérdéseiket gyors válaszok bontsák le szellemi anyagcseréjükben.
Ilyen öreg gyerek volt Nietzsche. Mindig csodálkozva, sőt, értetlenül álltam az örök visszatérés nietzschei gondolata előtt. Pedig ez a bevillanás a filozófus számára olyan megvilágosodás lehetett, amelyhez hasonlót fentebb saját életemből fölemlegettem. Nietzschét megcsapta ez a gondolat, ő elméletet kreált belőle, más gondolkodók pedig a mester tanítását továbbadták, tovább magyarázták, de valójában az egésznek semmi értelme nincs, mert megmagyarázhatatlan, és ha értelmezni próbáljuk, érvényesítvén rajta kozmológiai, etikai vagy metafizikai előítéleteinket, azzal csak bebizonyítjuk, hogy a látomás csodája, levegője örökre elillant. A filozófus tóparti megrendülése nem racionalizálható, nem megosztható. Nietzsche egyszeri és megismételhetetlen magánélménye ez, semmire nem használható.
Csakhogy van nekem egy saját Nietzschém. Ő, odahallgatva daimónjára, azt mondja: cselekedj úgy, hogy annak értelme egy morálon túli jót tápláljon, amely nem merül ki az ő szabályait követő cselekedetben. Mert az igazi jó akkor támad föl bennünk, ha törvényeit, moralitását, követőit és hatásait mind elvesztette. Természetes hát, hogy közölhetetlen, megoszthatatlan.
A jó, amely ebbe a látomásba, ebbe a csodába betöltődik, csodálkozva élhető át. Messze túl van mindenféle morális parancson: nem konkrét helyzetek örökös visszatértét jelenti be, hanem valami állandóbb, a pillanatnyi helyzeteket felvevő formájú, de változatlan szubsztrátum örök visszatértét. Használható, alkalmazható ereje csak annyi, amennyi erő ahhoz kell, hogy minden pillanatban beleálljak az önmagammá-levés bátorságába. Hogy szelíd forradalmár legyek, amíg élek, szellemi anarchista, vad önbeteljesítő, aki fölkelt a hétköznapi élet zsarnoksága ellen.
Az örök körforgás tehát így néz ki: át kell élned az élet teljességét, hogy a csodák megtörténjenek, amely csodák újra és újra bizonyítják: életed teljes. Persze leélhetünk egy életet úgy is, hogy ez a körforgás bennünket meg se rezzent, mert végtelen messze pörög, mint a tévéhíradóban egy távol-keleti tájfun. De ha elkap, ha elkapod, a pillanatnyi szédületből az időn túl térsz magadhoz. Ecce homo.
Látom Nietzschét, ahogy áll a tóparton megrendülten, az élménytől kábán. A semmi ősködéből előtört a csoda, és megrendítette azt, aki e megrendülésben hazatalált. A megrendülésből a csodálkozás vitte őt haza. Nietzsche kezdetben nem volt ura az útnak, és át is adta magát ennek az alázatnak. A csoda egyszer csak megtörtént. Döntési joga Nietzschének még abban a lefokozott értelemben sem volt, hogy megnyitja-e magát a megcsodáltnak. (Hiszen rácsodálkozott, tehát már megnyitotta.)
Hét évvel a tóparti látomás után a filozófust eléri a következő megrendülés. Ebből azonban már nem tér vissza. Ekkorra már elveszett a legbensőbb alap, amelyre a megrendült lélek támaszkodhatott volna. Mert az élet mélységét kereső embernek, aki hajlandó rá, hogy időt adjon a csodálkozásnak, miközben átadja magát a megrendítő élménynek, legbelül rendíthetetlennek kell lennie. A görög tragédiák nézői is biztonságos léttávolságból szemlélték a felkavaró előadást. Saját ontológiai színpadunkon, lelkünk belső, szent ligetében mi magunk vagyunk a megrendítő rítus szereplői, ugyanakkor a nézői is. Minden katharzis kettős ottlétet követel: forrón benne lenni az élményben, ugyanakkor hűvös távolságban tőle. Ha csak közel vagy, elégsz. Ha csak távol, hétköznapi ember maradsz. Negyvennégy évesen Nietzschének már nem volt ereje, hogy távol maradjon; elégett.
A megrendítő élménnyel valami uralhatatlan tör be az életünkbe, amelyet valahogy mégis uralnunk kell. Uralhatatlan voltában kell uralnunk, a tűz pórázán tartanunk. Arisztotelész az uralhatatlan betörésében ismerte föl a gondolkodás kezdetét. Az ő nyelvén uralom és kezdet ugyanaz a szó volt: arkhé. A gondolkodás kezdete nem más, mint az uralhatatlan megfékezése, a filozófia pedig a világ fölötti uralom átvétele. A görögöket halandó létük persze folyamatos alázatra intette. Hol voltak legnagyobb gondolkodóik is az istenekhez képest? (Legfeljebb egy látomásos kocsiút vihette őket olyan magasra, ahogy Parmenidészt, akit Héliosz lovai ragadtak el, hogy az Igazság istennőjének színe elé vigyék, ahol megkapja a végső beavatást.) De mert az istenektől való leküzdhetetlen távolságuk hűvösét csodálkozóképességük hevítette, máig csodálattal olvassuk megrendítő írásaikat.
Attila Végh: Murmur in the Audience
The author of the essay is clearly preoccupied with the nature of catharsis. However, even with the title of his essay, he indicates that he does not intend to create yet another definition of this fundamental concept, inseparable from Greek tragedy. He is concerned with the “anteroom” of catharsis: those ontological experiences that serve as prerequisites for its emergence. These include the connection between the miraculous and the fateful, the distinction between existence and being, between the human and divine planes of existence, the relationship of everyday horizons of expectation to the unexpected and the miraculous, and the duality of individual fear and collective sympathy, which evokes the stunned murmur of rapture in the audience of ancient tragedies…
(2025. február 21.)
