Nézőpont
Alighogy hazaértem a QJÚB Radnóti-estjéről, leemeltem az Árnyékban éles fény vagy című, a Radnóti házaspár fényképeit tartalmazó albumot és végiglapozgattam, hogy lássam az arcokat. Mert arcok nélkül a halál is csak adat, és ez a nagyszabású irodalmi rekviem is csupán egy szomorú koncert egy csípős őszi estén.
Az emberiség nyolcvan éve küszködik az 1939-1945 közötti véres, ördögi bacchanália eseményeinek szétszálazásával, és legfeljebb odáig jutott el, hogy többé-kevésbé azt sikerült felosztani, kik a háborús bűnösök, kik kényszerültek a vétlen cinkosok szerepébe és kik a mészárlás ártatlan áldozatai. Megérteni úgysem lehet, mert ennyi hiábavaló szenvedést emberi értelmünk képtelen befogni. Legalább a rituálékat kitaláltuk már az évtizedek során hozzá: olyanokat, mint ez az előadás. Radnóti verseiből lehetne éppen a keserves véget erőszakkal lefejtve is estet összeállítani, de Vecsei H. Miklós a költő halálának 80. évfordulóján nem ezt az utat kívánta követni. Az első pillanattól nyilvánvaló, hogy temetésen vagyunk.
Már a születés is halállal kezdődik, az anya és az ikertestvér 1909. május 5-én bekövetkező halálával. A sötét ruhába öltözött zenészek mögött fenyegetően, nyugtalanítóan vibráló fények a legfelemelőbb zenei futamok alatt is végig fenntartják a feszültséget, Vecsei póztalan szövegmondásának hangja csendesen kopog, mint az októberi eső, Gyarmati Fanni szerepében a QJÚB énekesnője, Hegedűs Bori felelget neki csengő hangon.
Hazaérve az albumból Gyarmati Fanni fényképeit néztem végig. Hogy sugárzik ez a fiatal nő minden róla készült fotón, arcán derű és értelem fénylik, fiatal és boldog, lám, azzal él, akit szeret. De akárhányszor találkozom a történetükkel, a Radnóti házaspár sorsának tragikuma számomra mindig pontosan ugyanazon a két ponton csúcsosodik ki. Az egyik: a terhességmegszakítások formájában Gyarmati Fanni által rendszeresen, feleségként magára bocsátott rituális szenvedés, amely nagyobb és kiterjedtebb szenvedéseket volt hivatva kivédeni. Minek erre a világra zsidó gyerek? Minek sokszorozódjanak meg általa az anya és az apa kínjai, ha az ártatlanok vérével táplálkozó szörnyetegtől nem tudják megmenteni? Utólag persze bölcs döntésnek tűnik egyszer-kétszer-háromszor-négyszer-sokszor inkább a műtőasztalra felfeküdni, hogy a kábulatban töltött félórákkal megváltsa a világra kívánkozó lelkek életnyi szenvedéseit. Mégis mindahányszor szívbe markoló az önpusztító gesztusba belegondolni, ahogy a koncert közben teszem.
A verskoncert menete lineáris. A zenészek és a színész magukkal ragadnak és végighúznak a születéstől a halálig: keresztül a bizonytalanságtól terhes gyermekkoron, át a fölényeskedő fiatalságon, s amikor a felnőttkor fennsíkján végre gyökeret verhetne az alkotói magabiztosság, beleütközünk a második világháborúba. Vecsei H. Miklós, lévén érzelmes alkatú színész, tompítóval dolgozik, az alakítás alatt érezhetően igyekszik nem a saját hatása alá kerülni, de hangja nem szikár és száraz. Ebben az érzelmi viharban nincs ív, nincs lassan építkező feszültség, ahogy a temetőben a sír mellett állva sincs. Radnótiék sorsának második tragikus csúcspontja az én fejemben szintén Fannihoz kapcsolódik, és az előadásban ez a momentum is megelevenedik: ahogy földöntúli erővel, ép eszét megőrizve végigasszisztálja állatias módon elveszejtett férje exhumálását. Ülünk a nézőtéren a fülsiketítő zenében, villódzó fények között, a súly a lélekre két órán át csak rakódik és rakódik, a feloldásnak a csakis a szellem öröklétének kell lennie, különben belebolondulunk.
Az előadás után azzal az érzéssel távoztam, ahogy temetésekről szoktam – de jó, hogy vége; mostantól, ígérem, jobb ember leszek; örülök, hogy élek – szinte megkönnyebbülten siettem haza a gyerekekhez, akik otthon vártak. De vannak emberek, akiknek a temetését minden évben belső kötelesség végigülni. Akit hátulról fejbelőttek és egy gödörbe kapartak el, annak kijár ezer és tízezer temetés.
Szécsi Noémi
(2024. december 20.)
