Nézőpont - Ázott hajában két halott bogár ragyog
Minden út a könyvespolchoz vezet. A színházi előadások után is.
Alighogy hazaértem a QJÚB Radnóti-estjéről, leemeltem az Árnyékban éles fény vagy című, a Radnóti házaspár fényképeit tartalmazó albumot és végiglapozgattam, hogy lássam az arcokat. Mert arcok nélkül a halál is csak adat, és ez a nagyszabású irodalmi rekviem is csupán egy szomorú koncert egy csípős őszi estén.
Az emberiség nyolcvan éve küszködik az 1939-1945 közötti véres, ördögi bacchanália eseményeinek szétszálazásával, és legfeljebb odáig jutott el, hogy többé-kevésbé azt sikerült felosztani, kik a háborús bűnösök, kik kényszerültek a vétlen cinkosok szerepébe és kik a mészárlás ártatlan áldozatai. Megérteni úgysem lehet, mert ennyi hiábavaló szenvedést emberi értelmünk képtelen befogni. Legalább a rituálékat kitaláltuk már az évtizedek során hozzá: olyanokat, mint ez az előadás. Radnóti verseiből lehetne éppen a keserves véget erőszakkal lefejtve is estet összeállítani, de Vecsei H. Miklós a költő halálának 80. évfordulóján nem ezt az utat kívánta követni. Az első pillanattól nyilvánvaló, hogy temetésen vagyunk.
Már a születés is halállal kezdődik, az anya és az ikertestvér 1909. május 5-én bekövetkező halálával. A sötét ruhába öltözött zenészek mögött fenyegetően, nyugtalanítóan vibráló fények a legfelemelőbb zenei futamok alatt is végig fenntartják a feszültséget, Vecsei póztalan szövegmondásának hangja csendesen kopog, mint az októberi eső, Gyarmati Fanni szerepében a QJÚB énekesnője, Hegedűs Bori felelget neki csengő hangon.
Hazaérve az albumból Gyarmati Fanni fényképeit néztem végig. Hogy sugárzik ez a fiatal nő minden róla készült fotón, arcán derű és értelem fénylik, fiatal és boldog, lám, azzal él, akit szeret. De akárhányszor találkozom a történetükkel, a Radnóti házaspár sorsának tragikuma számomra mindig pontosan ugyanazon a két ponton csúcsosodik ki. Az egyik: a terhességmegszakítások formájában Gyarmati Fanni által rendszeresen, feleségként magára bocsátott rituális szenvedés, amely nagyobb és kiterjedtebb szenvedéseket volt hivatva kivédeni. Minek erre a világra zsidó gyerek? Minek sokszorozódjanak meg általa az anya és az apa kínjai, ha az ártatlanok vérével táplálkozó szörnyetegtől nem tudják megmenteni? Utólag persze bölcs döntésnek tűnik egyszer-kétszer-háromszor-négyszer-sokszor inkább a műtőasztalra felfeküdni, hogy a kábulatban töltött félórákkal megváltsa a világra kívánkozó lelkek életnyi szenvedéseit. Mégis mindahányszor szívbe markoló az önpusztító gesztusba belegondolni, ahogy a koncert közben teszem.
A verskoncert menete lineáris. A zenészek és a színész magukkal ragadnak és végighúznak a születéstől a halálig: keresztül a bizonytalanságtól terhes gyermekkoron, át a fölényeskedő fiatalságon, s amikor a felnőttkor fennsíkján végre gyökeret verhetne az alkotói magabiztosság, beleütközünk a második világháborúba. Vecsei H. Miklós, lévén érzelmes alkatú színész, tompítóval dolgozik, az alakítás alatt érezhetően igyekszik nem a saját hatása alá kerülni, de hangja nem szikár és száraz. Ebben az érzelmi viharban nincs ív, nincs lassan építkező feszültség, ahogy a temetőben a sír mellett állva sincs. Radnótiék sorsának második tragikus csúcspontja az én fejemben szintén Fannihoz kapcsolódik, és az előadásban ez a momentum is megelevenedik: ahogy földöntúli erővel, ép eszét megőrizve végigasszisztálja állatias módon elveszejtett férje exhumálását. Ülünk a nézőtéren a fülsiketítő zenében, villódzó fények között, a súly a lélekre két órán át csak rakódik és rakódik, a feloldásnak a csakis a szellem öröklétének kell lennie, különben belebolondulunk.
Az előadás után azzal az érzéssel távoztam, ahogy temetésekről szoktam – de jó, hogy vége; mostantól, ígérem, jobb ember leszek; örülök, hogy élek – szinte megkönnyebbülten siettem haza a gyerekekhez, akik otthon vártak. De vannak emberek, akiknek a temetését minden évben belső kötelesség végigülni. Akit hátulról fejbelőttek és egy gödörbe kapartak el, annak kijár ezer és tízezer temetés.
Szécsi Noémi
Mit adhat?
Auschwitz után nem lehet többé verset írni, vakítja Theodor Adorno német filozófust, zeneesztétát a pokol legmélyebb bugyrainak világunkba testesülése. Ha csak a sötét szemüvegen át látott bénító események színpada lenne az egyetlen színpad, amin játszódik életünk minden eseménye, ha csak a nyúlfarknyi földi élet lenne minden, ami nekünk adatott, akkor a hazug halálkígyó ki is bűvölhetné szépíró kezünkből a pennát, az ecsetet, torkunkra forraszthatná édeni álmaink minden morzsáját.
Vecsei H. Miklós és koncertszínházi csapata, a Q JÚB a nyolcvan éve Abdánál tetőzött borzalomra, Radnóti Miklós halálára emlékezik. A Nemzeti Színház előadása kronológiai sorrendben, Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni szerelmi kapcsolatának színpadi megjelenítésén keresztül mutatja be – mit is? A szöveget összeállító, rendező és egyben főszereplő Vecsei szándéka szerint nem hagyományos életrajzról, hanem a valóság belső történetéről, ennek ívéről van szó. Versekből, Miklós és Fanni naplójegyzeteiből, levelekből vett idézetek értőn szerkesztett folyama segít közelebb kerülni a költő küzdelméhez, segít annak megértésében, mi is történt vele. Az önmagában is megálló, erős, Radnóti lenyűgöző szavaiból készült „szőttes” hatását kiséri, igyekszik kiegészíteni és a szavak sűrűjébe szervesülni minden egyéb zenei, képi, fény- és hanghatás, a Q JÚB koncertszínházának egész eszköztára és a Nemzeti Nagyszínpadának valamennyi emeltyűje és süllyesztyűje.
Elgondolkodtam a darab címén: Ázott hajában hét halott bogár ragyog, amely sor az Alvás előtt című versből való. A költeményben a szegényt etető nyár dicsérete után a nyár maradékán ékeskedő kukacok már a pusztulást jelzik; bár az ősz még új gyümölccsel jő, de az ujja már hűvös. A halott bogarak és a teljességre utaló hetes számuk pedig együtt sugallják minden élet halálsorsát, s hogy végül már az is mindegy lesz, ki vagy mi miatt múlik el az élet. A jó versben egyetlen szó sem felesleges. Radnóti megejtő sorának utolsó szavát – ragyog – vezeti föl az előző öt. Az elkerülhetetlen pusztulás, a sorsszerű halál tetemei ragyognak. Mitől ez a ragyogás? Honnan hullhat fény a sírra? A szerző nem naiv, nem ül föl hiszékenyen meséknek. Hogyan áradhat akkor idilli béke a vers egészből?
A verset huszonhét évesen író asszimilált zsidó és később katolizált költő gyökereiben is ott lapul, ami minden ember zsigerei tudása, amit a Biblia első lapjai úgy fogalmaznak: az Örökkévaló a semmiből alkotott minden élőt, jónak látta őket, nem akarja semmi pusztulását, nem átmeneti földi létre szánta az embert, saját időtlen élete teljességét kívánja megosztani mindenekkel, végtelen teremtő szeretetében.
Radnóti is, mint jó pillanatainkban valamennyien, az időtlen teljességet kereste. Szerencséjére, pontosabban az Örökkévaló ajándékaként, rátalált erre az időtlen teremtő szeretetre, aki a Názáretiben megjelent kétezer éve. És többé nem tágított tőle. Várta volna az időt, mikor nem értik félre, nem magyarázzák másra megkeresztelkedését, de megérezve, hogy ezt nem éri meg, egykori egyetemi professzorától, a piarista szerzetes-költő (és szintén zsidó gyökerű) Sík Sándortól kérte és kapta 1943-ban a végső beavatás nagy szentségét. Külön értéke az előadásnak, hogy ezt a tényt finoman és egyértelműen felmutatta, hiszen enélkül érthetetlen a fájdalmas csoda, hogyan formálhatta, írhatta erőltetett menetének minden borzalma ellenére bori noteszébe gyönyörű, megváltó sorait tarkón lőtt életének sírba hullása pillanatáig Radnóti.
Ilyen gondolatok fénylettek föl bennem a premierrel kapcsolatban. Vecsei H. Miklós a mestereitől kapott tanítás szerint tette föl a „kifordított kérdést”: mit adhat nekünk a háború? És üzeni: „ez a groteszk gondolat darabunk premisszája, ennek mentén kapaszkodtunk össze az alkotóközösséggel”. És a színház közönségével is, tehetem hozzá.
Sajgó Szabolcs
jezsuita szerzetes, író, költő
(2024. december 20.)
