In memoriam • Illyés Gyula – 120
Miért és mitől lesz egy közmegegyezéses klasszikusból a nemzet elnémult bálványa és fajtája magányos totemoszlopa? Van-e a magyar irodalomnak még egy olyan szereplője, akinek személyiségét és életét, azaz sorsát ennyi ellentét feszítené? Miért nem lehetett ’56 után több ősbemutatója a Nemzetiben a „nemzet költőjének”? Hogyan halványult el a Fáklyaláng? Irodalom, színház, politika – a 120 éve született Illyés Gyulára emlékezünk. Alexa Károly irodalomtörténész a Illyés-jelenséget járja körül, Gajdó Tamás színháztörténész Illyés és a Nemzeti Színház – nem mindig szívélyes – kapcsolatát mutatja be.
Alexa Károly
Illyés Gyuláról a változó… és a moccanatlan időben
Van egy emlékezetes írása Illyés Gyulának az ötvenes évek elejéről, Az utolsó törzsfő a címe. Történelmi esszé, de önéletrajzi emlékezés és nemzetpolitikai traktátus is egyben. Azaz az Illyés-prózában megszokott fesztelen műfajkeveredés jellemzi, amit a téma, a szándék és az összetéveszthetetlen szófűzés sodor az első sorok felütésétől a végső összegzésig. Az írás főszereplője a „48-as” Madarász József, aki 101 éves korában halt meg, és nem kevesebb, mint 67 évig volt Illyés „szülötte földjének”, a sárkeresztúri körzetnek az országgyűlési képviselője.
A kezdő jelenet helyszíne a „viaszillatú, kemenceforróságú” családi méhes, ahol a környék tekintélyes öregjei fogadják örökös képviselőlüket. Aki miközben az eléje állított (mintegy beavatandó) kisfiú kopaszra nyírt fejét simogatja – „a tenyér ütemesen rezgett, a hajam tarlótorsait sercegtette” – ennyit kérdez: „No, ha magyar gyerek vagy, mondd meg, ki írta a Himnuszt.” S a sikeres vizsgafelelet után következik az a mondat, ami alighanem a legmesszebbre viszi vissza az időben a magyar olvasót: „Ez a kéz egykor a nagy Kölcsey Ferenc jobbját illethette.” És: „a tiszteletre méltó kéz nyomán magam is megsimogattam koponyámat, s akaratlanul tenyerembe néztem, mintha a ragyogó múltból valami láthatóan is rám ragadhatott volna…”
Íme: a múlt feneketlen kútja ásít arra, aki Illyéssel valaha kezet fogott, de még arra is, aki olyasvalakivel, aki az ő „jobbját illethette”, hiszen néhány mozdulat után már a nemzeti előidők kerülnek – mondhatni – tapintásközelbe. És ebben az élményben osztozhat minden magyar ember.
Mi mindent tudatosíthat bennünk Illyésről, az alkotóról ez a pillanatkép? Mi minden áll itt egybe?
A frappáns témaválasztás, a méhes, mint a „szituálás” jellegzetesen pannon téreleme, a leírás érzékisége és az elvonatkoztatás axiomatikus egyértelműsége, a jelen mély beágyazottsága a múltba, a dramatikus szerkesztés, a személyes – lírai – érintettség és a histórikusi célképzet, a pátoszos és az ironikus modor szüntelen váltakozása stb. – és a radikális baloldaliság, ami – nem hangsúlyozható eléggé – elválaszthatatlan a nemzetféltő indulattól. Mert ne feledjük: az agg Madarász József egyike volt a kiegyezéses kor ama töredéknyi, de azért jellegadó magyarjainak, akik a reformkor politikai pereméről érkezve még Kossuthot sem tartották elég „baloldalinak”, és akik soha nem fogadták el, hogy a nemzet belenyugodott a királyság visszaállításába. S akiket, jelesül Madarászt és társait, bár tisztelte kora, szívesen ki is figurázott. Ahogy ezt Mikszáth parlamenti jegyzeteiben is látjuk.
Mit kezd és mit is kezdhet a jelen egy olyan íróval a magyar múltból, aki – vitathatatlanul, azaz elkötelezettsége révén és teljesítménye alapján – a legnagyobbak közül és közé való, és aki lényegében az első világháborútól a rendszerváltoztatás évtizedéig meghatározó jelenlévője volt az irodalomnak és a közéletnek? Aki – előlegezzük meg a választ – úgy megkerülhetetlen, hogy mára már alig-alig jelenlévő, akit a közvetlen utókor mintha úgy ítélt volna feledésre, hogy nem tehette semmissé a hitet: minden pillanatban és helyzetben hozzá lehetne fordulni érvért, tanácsért és hitelesítésért, tehát aki ma is úgy tanúságtevő, mint a nemzeti mitológia legnagyobbjai. Azok, akiknek alakgalériáját senki nem festette érzékletesebben, mint éppen ő: Árpádtól, Dózsától, Zrínyitől és a „szablyás” Bocskaitól a „népfi” Ludas Matyin és Petőfin át a „puszták népéig”, Kossuth Lajos és Teleki László után Adyig (ő látta és láttatta magát az „utolsó magyarnak”) és Bartókig…
Miért és mitől lesz egy közmegegyezéses klasszikusból a nemzet elnémult bálványa és fajtája magányos totemoszlopa?
Illyés Gyula személyisége és írói habitusa, valamint az általa megért korok és a mai posztmodern évtizedek együttesen tudnak válaszolni ezekre a kérdésekre. Abban valószínűleg Illyés minden ismerője egyetért, hogy nincs a magyar irodalomnak olyan szereplője, akinek személyiségét és életét, azaz sorsát annyi ellentét feszítené, mint az övét. Alighanem innen fejthetők fel művészetének legjellemzőbb sajátosságai is. Csakúgy mint koronkénti megítélésének okai is. Egyszerre büszke paraszti származására, iparos őseire és veszi tudomásul a magasértelmiségi szerepét meg a nagyvárosi létformát, katolikus, de inkább vallástalan, akinél pontosabban senki nem fogalmazza meg a magyar protestantizmus erkölcsi és történetfilozófiai hozadékait („templomtalanul, palásttalanul kell osztanom úrvacsorát s igét”), pályakezdőként az avantgard elkötelezettje, aki utóbb a magyar szépirodalmi hagyományt éppúgy képes tovább vinni, mint ahogy korához és választott műfajai igényeihez alakítani a népi kultúra százados vívmányait, s mindeközben jó ismerője a klasszikus és modern világlírának… – és sorolhatnánk a végtelenségig.
Az mindenesetre bizton állítható, hogy művészetének káprázatos sokszínűsége – műfajban és modorban – ezekkel az ellentétekkel, ezek felismerésével és tudatosításával magyarázható: semmiféle irodalmi műfaj nem idegen tőle. A lírától a publicisztikáig, az önéletrajzi regénytől a szociográfiáig, a drámától az elbeszélő költeményig és a népmeseátiratig. És ami szintén állítható: van költészetének jó pár darabja, ami egyetlen nemzeti verses antológiából sem maradhat ki – az Egy mondat a zsarnokságról, a Megy az eke, a Nem volt elég, a Koszorú, Az ozorai példa, a Haza a magasban, a Bartók, A reformáció genfi emlékműve előtt, és még legalább egy tucatnyi. De bizakodva ezek közelébe sorolhatjuk a Puszták népét, a Magyarokat, a Kegyencet és a Szellem és erőszak esszéit is. A halhatatlansághoz ennyi is bőven elegendő.
Hát akkor?
Az utolsó nemzeti költő?
Lássunk megint egy képet – az utolsót. Illyés temetését 1983. április 22-én. A koporsó mellett ott állnak az írótársak, Tornai József, Karinthy Ferenc, Esterházy Péter, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Czakó Gábor…, meg a kommunista nomenklatúra képviselői, Losonczi Pál, Aczél György, Kállay Gyula (ő nem is olyan régen még szemtől szembe lealjasozta a költőt, hajdani „harcostársát”), Köpeczi Béla… Az utóbbi beszélni is fog, Sütő András és Bellon Gellért püspök mellett. Nemzeti egység? Valóban? A titkosszolgálati jelentések néhány tízezer emberről számolnak be, akiknek több mint a fele fiatal. A koszorúkon efféle feliratok: Hajdani Nemzeti Parasztpárt, Köszönet Erdélyért, egy székely asszony, Beszélő szerkesztősége. Ott a tömegben Ruttkai Éva, kis ibolyacsokrot szorongatva. Ott az ismert nemzeti és liberális ellenzékiek. Amikor a sírnál felhangzik a Himnusz, a pártvezérek csöndben eloldalognak.
Ez az utolsó pillanata Illyés Gyulának, mint az utolsó nemzeti költőnek. Ezek után már minden posztmodern esztendő koptat valamit a „nemzeti” szón, majd azon is, hogy „költő”… Megállt körülötte az idő vagy ő vált mozdulatlanná a változó világban? Talán mindkét válasz igaz és egyszerre az: és ez az élet meg a mű legmélyebb értékellentétére adott politikai és ízlésreakció. Ama két értékére, amiknek százados szembeállítását Illyés pályakezdésétől tűrhetetlennek tekintette, és amik közt az egyeztetésre, a kiegyenlítésre, a feloldódásra mondhatni egész életművét odaszánta. „Haza és haladás” – fogalmazza meg formulaként a reformkor. Lehetünk-e egyszerre nemzeti és népi elköteleződésűek? Patrióták és szegénypártiak? Ízig-vérig magyarok és „baloldaliak”? Forradalmárok és röghöz ragaszkodók? Álljon itt egy jellemző mondat 1919-ről, amit mindkét „oldal”, a „nemzeti” is, meg – napjaink csikorgó divatszavával élve – a „ballib” is, azonnal, „reflexből” elutasít: „Terítettek le vajon valaha népet körvadászibb módon, kerítő falkásan, mint akkor a forradalommal védekező magyar munkásosztályt?” A Trianon előtti történelmi pillanat ez, ami egyszerre volt vörös jelvényes kommün és honvédő háború. Nemzet- és országvesztés, szociális katasztrófa és morális apokalipszis. Így volt történelem. Illyés nemcsak ide vagy oda teszi ki a hangsúlyt, hanem az egyetlen igazság álmát kísérli meg a kor és a helyzet fölé varázsolni. Ahogy teszi majd a Magyarokkal, a Petőfi-könyvvel, és mindazokkal a ditirambikus hangmenetű kései esszéivel, amelyekben egyszerre emel szót a nemzet és a közszabadság mellett. Mert azt se felejtsük, hogy nemzetkarakterológiai vizsgálatainak végpontja, azaz a Mi a magyar? kérdésre a válasza mindig az: a magyar a szabadság népe. Az igazság azonban, hogy megkíséreljen valósággá válni, gyakran „kiegyezéses” helyzetekbe kényszerít, közvetítő szerepbe nemzet és hatalom között. Ezt Illyés tudatosan vállalta, meghasonlásos kudarcokkal együtt, amikor már az önirónia sem segít. És vállalnia kellett a vádakat, amik a szuverén szellemhez nem illő kompromisszumkészségét kérdőjelezték meg, brutálisabban szólva, a nemzeti és népbarát poétához méltatlan megalkuvást. A rosszhiszeműségnek olyan mélypontjait ne is érintsük, ami kirekesztést lát, rasszizmust szimatol mindenben, ami nem jelző nélkülien „liberális” vagy ami halvány kérdőjeleket mer kitenni a globális eszmediktatúra parancsai mögé. A mi posztmodern korunkban a lassan mindent átható értékviszonylagosság, a „korszerűség” mint a napi érdek haszonelvű fedőszava, a tekintélytagadás, a kötelező történelmi dekonstrukció, a nyelvbe vetettség rögeszméje és a többi meg a többi…
Hát igen… Mit is keresne itt Illyés Gyula? De azt tudjuk, hogy amíg van magyar iskola és magyar színház, addig van magyar történelem és magyar nyelv is, és van Illyés Gyula is – aki éppen százhúsz éve született.
Gajdó Tamás
Időszerű írnivalód nincs?!
Illyés Gyula és a Nemzeti Színház
’56 után nem volt több ősbemutatója Illyés Gyulának a Nemzetiben. Pedig volt időszak, amikor a magyar irodalmi élet, a népi írók körének meghatározó alakja fontos szerepet játszott az ország első színházában. Volt támogatott, tűrt, tiltott drámaíró, és a személyes bosszú motívuma sem hiányzik a 120 éve született Illyés Gyula és a Nemzeti Színház történetéből…
Illyés Gyula színpadi műveinek sorsát mindig a politika határozta meg. A pártvezetők nehezen bírtak a korabeli irodalmi élet egyik kulcsfigurájával, aki közéleti megszólalásai révén a Magyarországon és a diaszpórában élő nemzet egységét jelképező személyiséggé vált. Illyés nem akart megfelelni az uralkodó eszméknek, azért írt, hogy gondolkodásra, elmélkedésre ösztönözze nézőit, olvasóit; s műveivel – akár a hatalom ellenében is – meghatározza a közbeszédet. A művelődéspolitikusok a bel- és külpolitikai viszonyok alakulását figyelembe véve elszántan próbálták megszabni működésének kereteit. Ebbe a taktikai küzdelembe a színházi bemutatókat is bevonták. S hogy legyen válaszuk arra a közkeletű észrevételre, hogy Illyés-drámákat nem játszhat az ország első színháza, a Nemzeti, néhány – inkább protokolláris – bemutatóra mégis sor kerülhetett.
Félreértésekre adhat okot…
Illyés Gyulának pályafutása elején nem volt szerencséje a színpaddal. A tű foka címmel írt első drámáját 1943-ban a Vígszínház előadásra elfogadta, ám bemutatóra mégsem került sor.
Az indoklás szerint azért, mert a mű „félreértésekre adhat okot”. Ez akkoriban azt jelentette, hogy a darabot a társadalmi rendet bíráló alkotásként is lehetett értelmezni. Bár a premier elmaradt, a debütáló drámaíró bemutatkozhatott: „Tizenöt évvel ezelőtt, amikor külföldről hazajöttem, megnéztem minden darabot. Amit láttam, az megszégyenítő volt. A magyar szellem megalázása. Utána sokáig nem mentem el. Akkor kezdtem újra színházba járni, amikor Németh László, Tamási Áron, Darvas József, Illés Endre szavával a magyarság igazi sorsproblémái szólaltak meg a színpadon”. (Színházi Magazin, 1943. május 19.)
Ennek a gondolatnak szellemében készült el Illyés második színpadi műve, melyet Lélekbúvár címmel – már a kommunista hatalomátvétel után –, 1948. november 13-án a Nemzeti Színház kamaraszínházában, a Magyar Színházban vittek színre. A darab főhőse, Dudás, az egyetem elvégzése után nem maradt a fővárosban, az ígéretes karrier helyett visszatért falujába, hogy tudását a nép szolgálatába állítsa. Amikor a véletlen egy fővárosi orvost és orvosnőt sodort hozzájuk, elhatározza, hogy legalább az egyiket ott tartja. Szmuk főorvos azonban, aki a pszichoanalízis megszállottja, nem alkalmas erre. Szerinte ugyanis minden ember beteg, különösen a parasztok és a kétkezi munkások azok. Azt állítja, hogy az osztályharc mögött is elfojtott szexualitás lappang. Dudás azonban megszégyeníti és nevetségessé teszi a főorvost; bájos kolléganőjét pedig ott marasztalja falusi orvosnak.
A darab közönségsikert aratott, a kritika azonban ízekre szedte, mert nem tetszett a kommunista párt vezetőinek, hogy a valódi társadalmi problémák helyett a pszichoanalízis kritikájával foglalkozik. Illyés emlékezése szerint Révai József, a kommunista párt főideológusa, akkoriban a pártlap, a Szabad Nép főszerkesztője azzal támadt rá a bemutató után, hogy „a falun most nem ez a kérdés! Időszerű írnivalód nincs?!”
Volt a drámával még egy probléma, melyet évekkel később Benedek András, a Nemzeti Színház dramaturgja így vázolt fel: „Kevésbé volt ajánlatos észrevenni a mélyebb mondanivalót, amit Dudás így fogalmaz meg: »Nincs veszélyesebb, mint amikor egy nagy gondolat bekerül egy üres koponyába. Oda többé semmi más nem juthat be, úgy kitölti.« Ártatlan általánosságnak hangzik, de egyaránt vonatkozik minden vallás és minden világnézet fanatikusaira.” (Új Írás, 1985. 6. szám)
Nagy magyar példák
Illyés ezt követően a kortárs témáktól tudatosan fordult a történelmi példázat felé. Sokszor idézik 1963-ban írt sorait: „magam elé tűztem drámasorozatban ábrázolni az új fogalmú hazafiság nagy magyar példáit”. (Új Írás, 1963. 2. szám 191.) Ezt a törekvését jól jellemzi három színpadi műve, melyet 1952 és 1956 között mutatott be a Nemzeti Színház. Arról kevesebb szó esik, hogy a Nemzeti Színház Gellért Endre főrendező unszolására vette fel 1951-ben ismét a kapcsolatot Illyés Gyulával. Az első darab az 1848 októberi pákozdi győzelmet követő második magyar diadalról szóló Ozorai példa (bemutató: 1952), a második az ’52 decemberében bemutatott Fáklyaláng, a harmadik pedig az ’56 januári Dózsa.
A Fáklyalángról már nem lehetett azt írni, hogy nem igazi dráma, hiszen az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc közismert konfliktusát ábrázolta: „A dráma Kossuthjának és Görgeyjének összecsapásában két politikai és hadviselési elv ütközik össze egymással. […] De a két elv mögött: két világnézet, két összebékíthetetlenné vált emberi és politikai magatartás is” – írta Sőtér István az Irodalmi Újságban. (1952. 12. szám) De nemcsak az eszmei mondanivalót találták kiemelkedőnek; dicsérték Gellért Endre rendezését, és a két színészóriás – Bessenyei Ferenc és Ungváry László – játékát. A színdarab sikerét jól mutatja, hogy 1954. április 28-án már a századik előadást ünnepelték. Illyés drámájának sikere abban rejlett, hogy a közönség minden rétegéhez tudott szólni: a forradalom romantikájának bemutatásával, a sorsdöntő pillanatok nehézségeinek felidézésével lelkesíthette a hétköznapok ideológiai küzdelmeiben részt vevőket, akik magukévá tették a kommunista párt jelszavait. De az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc vezetőjének, Kossuthnak alakjával a drámaíró azt nyilvánvalóvá tette, milyen államférfira lenne szükség; s ezzel a gesztussal Kossuth – ahogyan Kardos Gy. József megállapította – „elrejtve bár, de bírálatot mond kora politikai gyakorlatáról, mulasztásairól, válságtüneteiről; arról, hogy a vezetők nem szakadhatnak el a vezetettektől. Kossuth éppen a népbe vetett bizalma következtében nyeri vissza hitét, életkedvét (a halállal is szembeszálló hazafiként a bukás fölé magasodó forradalmi hűsége következtében), s nyeri el élete és történelmi hivatása értelmének igazolását az utójátékban.” (Hévíz, 2002. 1. szám)
Nem lehet letagadni, hogy az 1950-es évek sematikus történelemszemlélete Illyés Gyula színpadi alkotásain is nyomot hagyott, s a drámáinak szituációit is meghatározta a korszak színházi gyakorlata: a pozitív hős mellett és ellen felsorakozók érvelésével a közönséget vették célba, hogy mindenki belássa: csak a haladás lehet a boldogabb jövő záloga.
Az 1956. január 20-án először adott Dózsa György című Illyés-dráma azonban már az új idők szellemében fogant. Nem igazodott a háború előtti történelemkönyvek közvetítette Dózsa-képhez, nem a parasztháború kegyetlen vezetőjét akarta színpadra vinni: „Dózsa alakja régóta izgatott már. Izgatott az, hogy Magyarország legnagyobb forradalmárjának voltaképpen nincs arca. Honnét jött, ki volt, mit akart? […] A legnagyobb magyar hőst: Árpádot Vörösmarty formálta meg számunkra, neki köszönhetjük, hogy megismerkedtünk vele. Ez a feladat várt rám Dózsával kapcsolatban” – nyilatkozta 1954-ben Illyés a színházi hetilapban. (Színház és Mozi, 1954. 46. szám)
A Nemzetiben nem
Az 1956-os forradalom bukása után az eltiport parasztforradalom kegyetlenül kivégzett vezetőjéről szóló Dózsa természetesen lekerült a Nemzeti játékrendjéről, Illyés Gyula és a színház kapcsolata azonban még néhány hónapig szoros maradt. Illyés 1956. december 10-től részt vett – Gellért Endre és Benedek András meghívására – annak az írói bizottságnak munkájában, mellyel Major Tamás igazgató szerepét próbálták meg ellensúlyozni – végül is sikertelenül. A Magyar Szocialista Munkáspárt hatalmának megszilárdítása után Major ismét teljhatalmú igazgatóként irányította az intézmény munkáját. A Nemzeti 1956. december 23-án – hogy elkerülje a közönség tiltakozó tüntetését, nemzeti tematikájú darabbal, Illyés Fáklyaláng című művével nyitotta újra a Katona József Színházat – ez volt akkoriban a Nemzeti kamaraszínháza (a Blaha Lujza téri épület súlyosan megrongálódott a harcokban). A darabot ezután már csak egyszer adták, 1957 elején a társulat vidéki vendégjátékain ugyan még játszották, később azonban szakítottak az íróval. Major nem tudta megbocsátani Illyésnek, hogy szoros baráti szálak fűzik Gellért Endréhez. S azt is nehezen feledhette a kommunista igazgató, hogy a forradalom napjaiban Szörényi Éva színésznő Illyést javasolta a Nemzeti direktorának.
A személyes bosszú mellett jóval nagyobb szerepet játszott az író műveinek mellőzésében, hogy a hatalom nem értett egyet gondolataival. Nem is engedélyezték a Malom a Séden című színjáték 1958-ban tervezett nemzeti színházi előadását. (Ne feledjük, hogy ekkoriban készült a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága mellett működő kulturális elméleti munkaközösség elmarasztaló állásfoglalása a „népi” írókról…) A színjátékot azonban az enyhülés után sem játszották. Annak ellenére, hogy 1966-ban A magyar irodalom története című kézikönyv pozitívan írt a drámáról: „Illyés elutasítja a nemzet »kollektív bűnösségéről« szóló eszméket, de nem azzal a szándékkal, hogy a valóságos bűnök alól felmentsen.” A darab végül 1969-ben a József Attila Színházban kerülhetett színpadra.
Tiltásból tűrés. És felejtés?
A színházi tiltásból aztán lassan tűrés lett, de nagyon lassan, és 1956 után nem rendeztek Illyés-ősbemutatót a Nemzetiben. A Nemzetiben játszott Bölcsek a fán (1971), a Testvérek (1973), a Különc (1977), a Dániel az övéi között (1979) és a Tiszták (1982) ősbemutatóit másutt – elsősorban a Pécsi Nemzeti Színházban – engedélyezték. Hogy miért éppen Pécsett? Az érdem a pécsi társulat dramaturgjáé, Czímer Józsefé, aki Illyést a színjátékok megírására ösztönözte.
De nem csak ezzel a száraz ténnyel kell szembesülnie a színháztörténésznek: az is feltűnő, mintha a nemzetis bemutatók esetében „kötelező” penzumokról volna szó. Ezt a feltevést megerősíti Tarján Tamás írása, mely a reformkor kiemelkedő, ám életének önkezével véget vető politikusának, Teleki László grófnak emléket állító Különc 1977-es előadása után – rendező Marton Endre – készült: „A nemzeti színházi bemutató mellett számos érv szólt, és számos körülmény ellene. Tudatos program és hagyomány kötelezte nemes hivatás itt a magyar történelmi dráma ügyének ápolása. Illyés Gyula november 2-án töltötte be 75. életévét – méltó születésnapi ajándéknak ígérkezett tehát a történelmi dráma legnagyobb élő mesterének egyik legkevésbé ismert művét közkinccsé tenni; olyan ünnepnek, ahol – a színház művészeinek alkotó közreműködésével – maga az ünnepelt lepi meg közönségét.” (Színház, 1977. 12. szám)
S 1982-ben ünnepi előadás keretében, két nappal az író nyolcvanadik születésnapja után került színre a Nemzetiben az először 1969-ben Pécsett eljátszott Tiszták is (rendező: Kerényi Imre). Az előkészületekről Pálfy G. István a főszerepet alakító Sinkovits Imrével beszélgetett: „akad irodalomtörténész, aki a »legdrámaibb drámának« tudja, és olyan is, aki a Bánk bán-i nemzeti tragédiák sorában látja. […] ennek a darabnak már régen ezen a színpadon lett volna a helye. […] Kérdés azonban – ezen töprengünk az öltözőtükör előtt –, hogy a több mint egy évtizedes késettség nem árt-e az írói gondolat jelenvalóságának? Olyan robbanásképes-e a töltet, mint volt 69-ben Pécsett?” (Film, Színház, Muzsika, 1982. 45. szám)
Azóta mindössze két darabja szerepelt a Nemzeti repertoárján: 1988-ban a Lélekbúvár, 1993-ban a Különc.
Illyés, Nemzeti, ’56
december 5.
Aztán a Gerbeaud-hoz. Hosszú sor – a helyekért? Gellért [Endre] és Benedek [András – a Nemzeti dramaturgja. A szerk.] arrébb várnak. Itt sose kerül ránk a sor, sétáljunk inkább a Duna-parton. A Vigadó mögötti szovjet emlékmű mellett ülünk le. (Az is meg van csupaszítva a csillagtól, a cirill fölírástól.) Megkérem először is Gellért [Endrét], mondja el ő maga sérelmei történetét. A Színház Forradalmi Tanácsa a forradalom győzelme napján (egy kalap alá véve az egész hivatalos vezetéssel, illetve irányítással) úgy kezelte őt is, mint sztalinistát: elfogadta azt a lemondását, amelyet nem ő, hanem Major [Tamás] tett az egész vezetőség nevében. A forradalom visszanyomása után pedig úgy hívta vissza a helyére, mint aki megfelel ennek az új helyzetnek, tehát a sértést megduplázta, most már alkalmazkodónak ábrázolva őt. (Közben szovjet tankok dübörögnek a Petőfi tér felé.)
december 10.
A Nemzeti [Színház] vez[etői]vel mi (Illés [Endre], Németh [László]) a Rózsadombban. Gellért [Endre] oly udvariasan s személytelenül, hogy már homályosan elmondja, miről van [szó]: alakuljon egy írói bizottság a vezetés „segítésére”. Hubay szerencsétlen közbefejtegetése: azért a Nemzeti most is jól működik. (Akkor mit keresünk itt mi?) Végre nagy nehezen kimondódik a lényeg: a Nemzeti szétmegy, elzüllik, kompromittálódik, ha nem kap új vezetést, illetve vezetőt… De Illés [Endre] nem vállalja: írni akar. így hát a vezetőség meghív egy írói kollégiumot az igazgatás megosztására. Mivel nyisson a színház. Elleneztem itt is, hogy a Fáklyalánggal. Németh [László] is, Illés [Endre] is amellett érvel, hogy azzal. A legsúlyosabb érv (Majoré): már ki van nyomtatva a közös plakát.
(Naplójegyzetek, 1956–1957. Budapest, 2016)
(2023. február 18.)